Mi, blokklakók – életünk fura tereptárgyak, zöld szigetek és tömbházsétányok között

Mostanában minden pocsolya mellé felhúzott modern tömbháznegyedet „park lake residence” -nek neveznek – mondta valaki ironikusan egy fórumon nemrég. Röhögtem is rajta, hiszen ez aztán vérbeli balkáni szokás, hogy a rendezetlen bozótosok, természetesen kialakult nádasok és az évtizedek alatt városba beszorulni kényszerülő tavacskák mellé előbb-utóbb a fejlesztés nevében felépítenek olcsó építőanyagokból méregdrága, luxusnak hazudott tömbházakat egymás hegyén-hátán. A bozótos és a mögötte gyűlő szemét, építkezési törmelék meg megmarad.

ahol a tavak régen még a város szélét jelentették a magánházak között, amelyeket a nyolcvanas években aztán leromboltak, hogy blokknegyedet létesítsenek a helyébe. Volt, aki megtagadta, hogy panellakásba költözzön.

Az akkor felhúzott panelek már megépültükkor is úgy néztek ki, mintha régiek lettek volna, a szürke beton ritkán adja vissza az újszerűség élményét. Valahogy mégis megszoktuk a látványukat.

Azok pedig, akik ebbe születtek bele, elfogadták ennek a természetességét: az organikus és az indusztriális hogyan tartozik össze, a zöldövezet és az állatvilág milyen módokon próbál utat törni magának. És az emberek is. Akik nem mindig ott mennek, ahol járda van, hanem kialakítják maguknak az ösvényeiket, amik az időszakos modernizációt is túlélik.

„Rezidenciák” a kolzosvári Tóközben, télen.

Lakatos Róbert filmrendező rövid dokumentumfilmje, a Moszny 2006-ban készült. Moszny Józsefről szól, aki egyike volt azoknak, akik megtagadták a tömbházba költözést és megmaradtak a telkükön. Moszny bácsi tehénpásztor volt a kétezres évek elején, a már réginek számító tóközi tömbházak között élt kunyhójában a teheneivel és kutyáival, azok pedig mindenhová követték őt jártában-keltében.

A Moszny bácsi teheneire magam is emlékszem abból az időszakból – még nem épült fel a Iulius Mall pláza, és volt rá példa, hogy a tehenek átcsatangoltak a Tóközből a Györgyfalvi negyed parkjai, tömbházai közé. Számomra nem meglepő a háziállatok látványa a negyedekben:

1997-ben a Pata utca legvégén, a 3-as troli végállomása környékén valaki önfeledten perzselte a disznót a játszótér kellős közepén – még csak nem is gázpalackkal, hanem szénával. Ma már ez elképzelhetetlen – azonnal feljelentést tenne valaki, hatalmas cirkusz kerekedne belőle. A lovasszekerek is eltűntek a városból, tilos behajtaniuk (érthető okokból), viszont korábban a látványuk egyszerre hatott természetesnek és idegennek, s az is, hogy az autók belehajtanak a trágyába.

Behatóbban a Györgyfalvi negyedet ismerem. A következő jelenségek viszont bizonyára nem idegenek azok számára, akik tömbházak között töltötték a gyerekkorukat és ott nőttek fel. A környezet lassan hömpölygő változását a mai napig figyelemmel követem,

ha végigmegyek egy-egy sétányon.

Vegyük például az illatokat. A blokk elé ültetett fenyők gyantaillata nyári hőségben, ami egyből a hegyvidékre repít. Aztán ott vannak a fokhagyma-, tökfőzelék-, friss zöldpaszuly-, petrezselymes krumpli-szagú konyhák a földszintekről, amelyek alatt elhaladva megjelennek lelki szemeim előtt a préseltlemez-konyhabútorok és piros, fehér pettyes fazekak és gáztűzhelyek.

Vagy ott vannak a betonlépcsők: melyikre van odakövesedve a rágógumi, melyiknek a széle van úgy letöredezve, és hány lépés van még addig a lépcsőfokig, amelybe véletlenül fémdarabka olvadt bele, és a délutáni nap fényében megcsillan.

A tömbházsétányok zöldövezet-szigeteiből ismerni a fákat, ismerni az ágaikat, amelyekről gyerekkorban lógni lehetett, mindenkinek megvolt rajtuk a maga ülőhelye, s a kérgük kifényesedett a sok fogdosástól, üldögéléstől, csúszkálástól. Aki tudta, melyik szilva- vagy eperfáról érdemes nyaranta gyümölcsöt szedni, nyert ügye volt.

A tömbházak között lehetett a legjobban virágot lopni – van, aki szerint ez nem bűn, s én ezek közé tartozom. Az orgonafáknak megvolt a kitüntetett helyük, tudtuk, hol terem a fehér, a világos-és a sötétlila. Alkalomadtán a magas, narancsszínű liliomokat is letéptük a felhevült betonfal tövéből, és bemerészkedtünk néhány kerítés mögé ibolyát szedni… az ibolyák bódító illata minden évben azt jelzi, hogy feloszlik a szürke és nedves köd a kolozsvári negyedek fölül, hogy fojtogató hangulatát magával vigye.

A Tóköz hátsó utcái közül mai napig vannak olyanok, amelyek nincsenek leaszfaltozva.

Ilyenek a hatalmas tízemeletesek oldalán a sötétzöld vagy sötétkék mozaikok, amelyek idővel lepattogtak a falról, s ha fölvettük őket nézegetni, volt valami vonzerő a kerámia tisztaságában. Meg a lépcsőházak előtt álló, lehurbolt beton virágládák. A vashinták. Padok. A különböző lakások ablakkeretei, néhány erkély, amelyek autóbusz-ablakokkal voltak betáblázva. Rombusz alakú virágtartók, kovácsoltvas elemek. A lomtárnak használt teraszokból kiáramló dohszag, néhol motorolaj vagy oldószer szaga, amely valamelyik ezermester-dikicselő lakó impromptu műhelyéből szállt elő.

akkor sem, ha irányított fejlesztési-építészeti produktum volt a maga idején, nevezzük azt szocmodernnek, brutalizmusnak vagy simán csak európai modernségnek.

Azért nem, mert ha onnan közelítenénk, akkor mi, blokklakók saját személyes emlékeinket, megszokott látványelemeinket nyomorítanánk meg, és nem lenne hova lélekben visszatérnünk.

A múlt rendszerhez tapadó sérelmek feloldása csak úgy jöhet létre, ha a környezetünkhöz való viszonyunk megszelídül. Mint ahogy megszelídül az a tehén is, amelyhez a kilakoltatott, de végül mégis ott maradó Moszny József szól: „gyere ide má’, ne bőgjél, felkelted az embereket, gyere ide, kicsi bocikám!”. A tehén pedig elfordul a szemétlerakótól, és átballag az építkezés után felhalmozott földből spontánul kihajtó, kövér fű felé.