Mi a baj a nyári fesztiváldömpinggel?

Június lassan kiszalad alólunk, megjött az igazi nyár is, a civilizáltnak nevezett világ pedig újra előszedi a fesztiválhacukákat. Indul a buliszezon. Kies hazánkban is. A TIFF már lefutott Kolozsváron, meglátásom szerint a szokásosnál kevésbé bombasztikusan, de lehet, csak azért tűnik így, mert az elején meg a végén voltam a városban. Na de jönnek a népünnepélyek. A Neversea a mioritikus tengerparton, aztán az Electric Castle (helyszín szempontjából az egyik kedvencem, bár nem tudom, mit mondanak erről a bonchidaiak), a szebeni ARTmania, majd a legnagyobb bulilufi, az Untold, szintén Kolozsváron (ja, a központban, a Sétatéren, minden évben megy ennek kapcsán a tiltakozás, teljesen hiábavaló módon), de ott a brassói Rockstadt meg a Bukarest melletti Summer Well is. Megjegyzem, a felsoroltak közül csupán kettő került Erdélyen kívülre. Hogy miért? Elképzelhető, hogy

az erdélyi táj, a környezet, amelybe egy-egy nagy fesztivált bedobtak, vonzóbb a sík mezőnél.

Alapjában véve semmi bajom a fesztiválokkal. Az egyik oldalon (szervezők, partnerek) remek üzlet, főleg, ha jól csinálják. A másik oldalon (közönség) egy fesztivál a legtágabb értelemben vett szórakozással egyenértékű. Ezt kapjuk a pénzünkért. Fair play. Aki nem kedveli ennek a fesztiválnak a kínálatát, megtalálja a neki valót egy másik helyszínen. Aki meg sehol sem talál ínyére valót, elmegy horgászni, hegymászni vagy éppen otthon marad. És jövőre talán csurran majd neki is pár csepp méz. Tökéletesnek tűnik a képlet. Akkor mégis mi a baj vele? Kezdeném picit távolabbról. Feltételezzük egy pillanat erejéig, hogy nincs olyan ember, aki ne hallott volna a híres velencei karneválról. Ha Velencét kivonjuk a képletből, marad a keresztény kultúrkör egyik alapvető ünnepe, a karnevál, avagy a farsang farka. (Persze, vissza lehet menni a római szaturnáliákig vagy még messzebb, egészen Mezopotámiáig, de most nem a történeti áttekintés a cél.) Amikor a hosszú, sötét tél végén, a tavasz beköszöntése előtt kicsit kiengedjük a gőzt. Farsangolunk, táncolunk, eszünk-iszunk, maskarát öltünk (busózunk, ott, ahol), szóval nagy buli van. A farsang vagy karnevál során jó esetben megvalósul egy olyan kilépés a mindennapok rutinjából, amely egyfajta felszabadulás-érzést, ha tetszik, katarzist eredményez. Ami után persze megjön mindennek a böjtje is, vagyis visszatérünk a „szürke” mindennapokba. Ezt az élményt nagyon komolyan és tudományosan egy Mihail Mihajlovics Bahtyin (1895–1975) nevű orosz irodalomtudós írta le, a karneváli világképről (is) szóló tanulmányában. (Ma is szívesen olvasgatom, holott egyesek szerint orosz szerzőket olvasni nem helyes, a szomszédban dúló háború okán, ami véleményem szerint marhaság.) Az van tehát, hogy

karnevál idején az ember (a nép) kilép a megszokott világból,

be egy másikba, ahol eltöröltetnek a hétköznapi szabályok, a rend, bizonyos értelemben rövid ideig mindenki egyenlővé válik. (Az egyenlősdi tekintetében például a kommunisták is megpróbálkoztak a karneválnak egy bizonyos formájával, csak hát állandósítani kívánták az „egyenlőség” nagy buliját, ezért aztán szükségszerűen meg is buktak.) Egy nagy fesztivál tulajdonképpen a karnevál egy formája. Az odalátogatók kilépnek a mindennapok világából, jól megépített és szigorúan őrzött térbeli határok között. A fesztiválhelyszín körül viszont továbbra is zajlanak a munkás hétköznapok. Nos, ez az egyik baj. Hogy egy-egy fesztivál nem kötődik organikusan semmihez (napfordulóhoz, egyéb ünnephez), a szervezői szándékon kívül. De ezt még simán meg lehet magyarázni a szekularizált világ fogalmával. Immár nem kötődünk organikusan (se rituálisan) a naptári év kitüntetett pontjaihoz. Az individualizált szabadságeszme (vagy illúzió) következtében leváltunk a rituális-mágikus év körforgásáról. De nem baj, itt vannak a fesztiválok. Amikor bulizhatunk, maskarázhatunk, leengedhetjük a hajunkat. Na de itt kezdődik a baj: mivel egymást érik a nagy bulik, lassan úgy érezzük, hogy a nyár állandó karneváli hangulatban zajlik. A fesztiválozó nem tud már kilépni a mindennapokból. A karneváli tér nem kitüntetett tér, csak egy a sok közül. Az ember sodródik egyik helyszínről a másikba, szinte folyamatos az eksztázis, a felszabadulás-élmény, a katarzis.

És mi történik bármivel, ami állandósul? Lényegében megszűnik. Mert nem kivételes élmény.

(Tökéletes illusztrációja ennek az állapotnak Stanisław Lem egyik novellája, melyben két űrtudós ellátogat a tökéletes és folyamatos boldogság bolygójára, ahol döbbenten tapasztalják, hogy a tökéletesen és folyamatosan boldog bolygólakók csak hevernek a földön, nem csinálnak semmit, mert a tökéletes és folyamatos boldogság állapota ellehetetlenített bármiféle érzést, a tömény unalmon kívül.) A másik baj az egymás farkába harapó nyári fesztiválkígyósorral a fent említett sodródásból adódik. A fesztiválturisták hada egyik helyszínről a másikra hömpölyög, gyakorlatilag einstandolja a zárt és jól őrzött „karneváli tér” környékét. Erről személyes tapasztalatom is van. A kolozsvári ház, ahol lakom, csendben kiürült: elhunytak, elvándoroltak a lakók. Helyettük pedig három Airbnb-lakrész is került. Ahol minden nyáron egymásnak adják a kilincset a városba érkező fesztiválozók (is). Akik természetesen (és érthető módon) karneváli hangulatban jönnek-mennek. És itt ütközik az idejétől megfosztott, állandósított karneváli létmód a hétköznapokéval. Értsd: részegek ordítoznak éjszaka a mindennapjait élő ember ablaka alatt. Tenni pedig nemigen lehet semmit: pár szócsatát követően rájön a lakó, hogy ez van, ki kell bírni ezt a karnevált is, pár nap és ismét csend lesz egy ideig. Az Európában, közelebbről Romániában, még közelebbről

Erdélyben is ide-oda hömpölygő nemzetközi fesztiválhadsereg gyakorlatilag megszállja a településeket.

Persze, a turizmus (tehát a fesztiválturizmus is) jó pénzt hoz a helyi konyhára (ha nem csalnak a pénzeket kezelők). Viszont a szanaszét karneválozó turistahadak jogai mellett talán az épp nem karneválozó helybeli népek jogait is védeni kellene. Mert igaz ugyan, hogy a karneváli turisták pénzt hoznak, de az év többi részében mégis csak a helybeliek fizetik az adókat. Ami mégis csak többet nyom a latban. Nem hiába indult el egy európai tiltakozási hullám, például Olaszország és Spanyolország turistamágnes-városaiban. Igaz, nem a fesztiválokhoz kötődik, viszont a mi erdélyi városaink sem turistamágnesek. Még. Mindent összevetve, úgy gondolom, a nyári fesztiválidőszak egyfajta állandósított karneváli állapot. Amely – például a kommunisták hasonló permanens karneváli egyenlőség-kísérletével ellentétben – elkerüli a diktatórikus csapdát. Senkinek sem kötelező fesztiválozni. Ez azért jó dolog, lássuk be. Viszont a mindennapi időből való kilépés ősi karneváli élménye végérvényesen megszűnt, ahogy elszaporodtak a fesztiválok. Ami maradt: a fesztiválturizmus einstandja, a „megszállt” területek lelakása (tisztelet a kivételeknek, nyilván) és a szabadság illúziójaként megélt tehetetlen sodródás egyik helyszínről a másikra. Ez a baj, meglátásom szerint, a nyári fesztiváldömpinggel.