Így utólag...

„Hogy az 1938-ban és 1940-41-ben visszatért részek lakóinak egyrészét, több mint félmillió embert megbélyegeztek, törvényekkel és erőszakkal kilöktek a politikai és szellemi nemzetből, nem lehettek annak tagjai, nem élvezhették a visszatérést, az összetartozás erejét, örömét, már-már melegét. Tőlük megtagadták a kisebbségből a többségbe kerülés élményét. (Ha egyáltalán kívánták volna annak megtapasztalását...)

Lesz, aki majd bosszankodik e sorok olvastán, és felhördül: még ezekben a szent pillanatokban is ez jut eszébe a sorok írójának, nem tud fölülkerekedni egy percre sem? Pont a trianoni gyalázat és tragédia évfordulója közelében kellett a Saul fiát díjaznia a Cannes-ban a nemzetközi filmguruknak?

Pedig az állítás – a történelem szubjektív átértelmezése – logikusan következik az 1920-as békediktátumból. Nem először írom le, hátha valaki egyetért velem. Ha nem lett volna olyan kegyetlen, vak és elfogult a béke, amely Magyarországot, az Osztrák-Magyar Monarchia keleti tagállamát körbenyírja, szétforgácsolja, magyar népességét más-más államok fennhatósága alá utalja, akkor talán Magyarországon nem a revízió és a revans lett volna az elsőszámú politikai vezérgondolat két tévtizeden keresztül. Akkor talán nem csatlakozik Németoszághoz, nem köt vele szoros szövetséget, nem tart ki mellette a végsőkig, vezetői talán bölcsebbek és előrelátóbbak lettek volna, a kiugrás lehetőségét nem mulasztják el. Nem megy bele abba, hogy a nácik által követelt zsidótlanítás magyarországi lebonyolítását (zsidó törvények és rendeletek, a zsidók munkaszolgálatos századokba való beszorítása, a polgári lakosság összeterelése, gettóba zárása, az országhatárig történő kiszállításának megszervezése) magára vállalja.

Mondom, Trianon nélkül talán mindez elmarad. Azért kell hát erre is emlékezni a nemzeti összetartozás napján. És ha már megtörtént, hívjuk őket magunk közé – legalább gondolatban – az összetartozás megvallásának és vállalásának mindennapjaiban."