Így gondozd erdmagyar humánértelmiségidet

Mindig kételkedj annak értékében, amit csinál. Ha tanár vagy, különösen, ha reálszakos, már a középiskolában éreztesd vele, hogy hol a helye. Hátul a helye. Hasonlítgasd a reálosokkal, mondd el neki, hogy elméje gyengébb, ez természetes, hisz humános ő. Viccesen jegyezd meg, hogy nem baj, úgyis mindegy már, ha így esett, hogy humán, szülni fog, kapálni fog úgyis, kamiont vezetni. (Miután belengetted a szülést, mint holmi jövőbeni rettenetet, kérd majd számon tőle a minél több gyermeket. Akkor már beszélj elérzékenyülten az anyaság csodájáról stb.) Ne feccolj különösebb energiákat az oktatásába. Csak felszínesen, elég az neki. Ha szülő vagy, időben riadj leendő humánértelmiségidtől – mint látni fogjuk, okod lehet rá. Próbálj meg mindent, különórát, rábeszélést, veszekedést, imát, ráolvasást, hogy ne legyen humán. A jövője a tét. Aki olyan (hogy humán), milyen jövője van annak, milyen? Hisz jelene sincs neki. Már a jelenben tudja, hogy ő olyan.

Aki olyan, abból még a végén teatrológus vagy politológus lesz. Biztos éhhalál. Filmológus. Rendező. Színész. Szerkesztő. Újságíró.

A biztos vég kezdete. Magyartanár, jaj, jaj. (Rémület, nevetség, tanár. Beszélj elnéző lekicsinyléssel mindenről, ami tanár. Az az öltözködés! Az a fizetés! Megfeneklett élet! Beszűkülés! Tanár.) Amikor egy felnőtt humánértelmiségivel találkozol – mert felnőnek aztán ezek gyorsan –, és megkérdezed, mivel foglalkozik, reagálj úgy: ó (röviden, fojtottan). Vagy úgy, hogy: á (kis á-val, félrenézve). Vagy úgy, hogy: Értem (sajnálkozva). Vagy úgy, hogy: Tényleg? (Mintha azt mondanád: édesjóistenem.) Vagy úgy, hogy: és abból meg lehet élni? Ezután kezdeményezz vele olyan beszélgetést, hogy minél gyakrabban kényszerüljön mentegetőzésre. Azért, ahogy él. Azért, amit gondol. Azért, amit dolgozik. Azért, amit alkot. Közben nevessetek közösen nagyokat. Az ő rovására. Olyan kis viccesek tudnak lenni ezek a humánok, amikor a botladozásaikról beszélnek, humoruk az van, meg kell adni. Szórakoztató velük lenni azért. A munkájára ugyan lépten-nyomon szükséged lesz – valamit mindig meg kell írni, el kell mondani, meg kell szerkeszteni, el kell olvasni, valakivel beszélgetni, valakit képezni, valamiről beszélni kell –, de anyagilag ne vagy alig támogasd. Minél alulfizetettebb, annál kiszolgáltatottabb, irányíthatóbb. Még csak az kellene, hogy elszabaduljanak ezek a humánok, elég nekik a Facebook dühöngőnek. Különben is, mit fizetnél meg? Csak szórakozgat. Írogat. Olvasgat. Szerepelget. Előadgat. Beszélget(get). Ezt szereti, hát nem? Hivatása ez, hát nem? Ráadásul erdélyiként, Erdélyben. Ez a dolga neki, sőt, küldetése! Ennek a kicsike kis hértelmiséginek (rövidítsünk most már). Ez itt a hagyomány. Rajta áll vagy bukik a kultúra, ha nem teszi a dolgát, ki fogunk halni.

Éreztetni kell vele, hogy miatta fogunk kihalni.

Nagy érzései vannak belülről a hértelmiséginek, talán az a sok felesleges olvasás teszi, erre mindig lehet apellálni – és hát nem is szokott ő pénzhez. Tart egy képzést a kis hértelmiségi, kap érte egy (olcsóbb) bort. Szakértőként előad, kifizetik raktáron maradt könyvekkel, reklámtárgyakkal. (Ha egyáltalán.) De hát inni is szeret, olvasni is, hát nem? És támogatja szervezetet, a rendezvényt, a hivatalt, szervezőket, s így a népet, a jövőt, hát nem? Cipeli hazafelé a filigrán hértelmiségi nő a kiszuperált könyvcsomagot, és azon gondolkodik, hogy fizethette volna-e így ki az esemény előtt a fodrászt, ezzel a szép, nagy, érdektelen könyvcsomaggal? Mondhatta volna-e neki, hogy most ennyije van, de egyébként nagyon köszöni a csodás frizurát, az erdélyi magyarság lett közvetve támogatva vele? Hogy kacagott volna a fodrász, kezében fenyegetőleg az ő mérhetetlen ollójával!

Rendezvényszervezőként mindig éreztesd azt az erdmagyar hértelmiségivel, hogy kis költségvetésből gazdálkodsz (akkor is, ha nem).

Tudja, milyen, együtt fog érezni. Ezek olyan kis érzők folyton. Soha ne ajánlj fel neki honoráriumot, amikor a(z egyébként rá alapozó) rendezvényedre meghívod. Általában nem fogja kérni előre, ilyen kis naiv, bizakodó, tudod. Ha utólag tapintatosan rákérdez, próbáld elodázni a témát. Ha kitartó, a kis telhetetlenje, fizesd ki aprópénzzel, de úgy, hogy közben érezze ezt különös kegynek, nagylelkű gesztusnak. Ködösen, de sokszor beszélj a költségvetés korlátairól, melyeken te most épp kihajolsz. Mindezekre alapozva fesztiválokat, táborokat lehet szervezni, de akár televízióadót is lehet működtetni, az erdmagyar hértelmiségi, ez az olcsó kulturális idénymunkás elviszi majd a hátán az egészet. Ingyen, vagy majdnem. Hogy mennyire szükséges egy (sok) fesztivál, egy (sok) tábor a magyarság feltétlen túléléséhez, amiért a hértelmiségi szívvel-lélekkel munkálkodni hivatott? Ez nézőpont kérdése. Kell nekünk, vagy nem kell nekünk a tábor, a fesztivál? Kell, naugye, persze, hogy kell. Hosszan készül a kismagyar hértelmiségi, rámegy egypár munkanapja az eseményre, hisz roppant erős a nyilvánosság nyomása manapság, nagyon kell igyekezni (öltözködés! fodrász! és a szavak!), s aztán jól elbeszélget a meghívottal, egy nagymagyar hértelmiségivel ingyen vagy majdnem ingyen. A nagymagyar sokba kerül úgyis. A kismagyar meg örüljön, hogy. Te. Egyáltalán, őt. Megtisztelő, hogyteőt, mondja is mindig. Olyan kis alázatosak tudnak lenni ezek a humánok. Persze, mint láthattad, tenni kell érte.

Sok kicsi humánértelmiségid legyen készenlétben – és vigyázz, ne nőjenek nagyra.

Beszélj velük felülről, így eléggé visszatarthatók a növekedésben. Ha úgy érzed, nem megy, állj fel valami magaslatra, lépcsőre, színpadra, sámlira: megéri. Ha ők vannak lenn, olyan kis elesettek, szinte szégyellik, hogy léteznek. Kiegyensúlyozottan gazdálkodj velük, de használat közben csavard ki őket alaposan. A jó sokszor kicsavart hértelmiségi később ledarálható, Erdély szikkadó szellemi talaján trágyaként használható. Igaz, ekkor már soványka termés nyerhető ki belőle – vesd inkább a mókusok elé.