Ha a világ bezárt, ismerjük meg szép hazánkat

Szíven ütött a minap Szántai kolléga egyik mondata, ami egy irodalmi rendezvényen hangzott el: azt mondta, hogy némi megszakításokkal fél évszázada él ugyanabban az utcában (a kolozsvári Farkas utcában), de rá kellett jönnie, hogy még ezt a könnyen behatárolható területet, egyetlen utcát sem sikerült rendesen megismernie, a feléig sem jutott. Szintén nemrég egy hétvégén családostul meglátogattuk a vajdahunyadi várat: a gyerekek imádták, megmásztunk minden rozoga lépcsőt, felmentünk mindegyik toronyba, átfésültünk minden homályos helyiséget, kibámultunk minden lőrésen. És csodálkozva tettem fel magamnak a kérdést, miként lehetséges, hogy én, aki – némi túlzással – naponta elsétálok Mátyás királyunk szülőháza előtt, és oly büszke vagyok erdélyiségemre, még sosem jártam a Hunyadiak ősi fészkében, amely alig kétórányi gépkocsiútra van Kolozsvártól? Visszafele aztán megbeszéltük a családdal, mennyi helyre kell még ellátogatnunk a közvetlen vagy távolabbi – de mindenképpen hazai – környezetünkben, helyekre, ahol még sosem voltunk, vagy ha igen, csak kutyafuttában, átutazóban, alig-megállóval. Megdöbbentett, hogy én, aki dél-franciaországi középkori falvaktól a jordániai sivatagig megfordultam pár helyen,

mennyire nem ismerem az „utcát”, amelyben lakom. Amelyben lakunk.

Kicsit szégyellem, hogy egy világjárványnak kellett jönnie ehhez a felismeréshez. Mindezt azért írom, mert lassan csak kitavaszodik, és aztán elérkezik a nyár is, és bármit mondanak a huhogók, bármilyen átoltottsági számokkal dobálózik a miniszterelnök, a világ (óvatosan bár, de) kinyílik körülöttünk: a járvány ugyanis nemcsak egészségügyi, hanem mentális-pszichikai kérdés is, és a lezárásokat nem lehet irracionális mértékben fenntartani, ha az emberek személyes veszélyérzete nem találkozik a hatósági intézkedések szigorával. Magyarán, az emberek meg fognak indulni – valahová. Ha tetszik, ha nem, (milyen szörnyen indokolatlan kifejezés ez is!) „koslatni” fognak. A kérdés csak az, hogy hová. Most kéne okosnak lenni, a kormányzatnak is, de lehet, hogy ez Romániában túl nagy elvárás lenne bármely aktuális kormányzattal szemben, meg hát nem is akarnám megzavarni a krízishelyzet kellős közepén zajló kisded játszmáikat. A román ember már csak olyan, hogy szeret Görögbe' utazni nyaralni, meg a bolgár tengerpartra, ha pedig tehetősebb, akkor minél egzotikusabb távoli helyekre, amelyeknek a nevével a színes sztármagazinokban vagy napilapok offshore-híreiben találkozhatni.

A nyaralás: státusz. A helyszín: státuszszimbólum.

Lehet, hogy hónapokig koplalunk, de a Maldív-szigetekre egyszer egy évben el kell menni. (A romániai magyar ember természetesen nem ilyen, meg amúgy is csak spekulálok, nézzék el a szarkazmust és az [ön]iróniát.) Csakhogy a külföldre utazgatás továbbra is olyan nehézségekbe ütközik, amelyek plusz adminisztratív és lélektani terheket rónak a polgárokra. Naponta változnak a feltételek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy külföldre utazzunk, illetve onnan hazajöjjünk, és az oltás csak fokozza a nemzetközi helyzetet, amely fokozódna magától is: lesz-e védettségi igazolás, ha igen, mire jogosít fel, mely országokban fogadják el és melyekben nem, elegendő-e a negatív teszt, vagy kell oltási igazolvány is, hány negatív teszt elegendő és hova, amikor hazajövünk, karanténba kell-e vonulni, mi lesz a kiskorú gyermekeinkkel, akiket nem oltunk be, a világ átszíneződése során (három színt ismerek a világon, jut eszembe gyermekkorom román himnusza, csak ez a három szín most a vörös, a sárga és a zöld) milyen átjárások lehetségesek a különböző színkódokkal jelzett országok között, ezek mennyire működnek kölcsönösségi alapon –

az ember már a feltételek megismerésébe belefárad, mielőtt elindulna a nagy útra,

mint Méhes György nagy sikerű ifjúsági regényeiben, pedig akkor nem is volt pandémia, „csak” kommunizmus. Nyilván így is lesznek vakmerő emberek, akik nekiindulnak a világnak – „Utánam!” felkiáltással, mint ama regénybeli Vilmos atya –, de talán mégiscsak kevesebben, mint eddig. Van ahová menni itthon is bőven. A helyzet ugyan belföldön is zavaros, de azért mégiscsak könnyebb tájékozódni, és legalább nem állja utunk egy – vagy több – államhatár. Nick Cave egyik újabb, a karanténhelyzetre reflektáló dalát idézve, „és nem megyünk Amszterdamba,/és ahhoz a tóhoz Afrikában, édes,/és nem megyünk sehova,/semmikor az idén, édes”, vagy valami ilyesmi.

A pandémia először bezavart az otthonainkba (óvatosan merem leírni, de ezt is sokkal inkább a javunkra fordíthattuk volna, mint tettük), aztán, ahogy tágul a kör, ahogy nyílnak a tavaszi virágok és az oltóközpontok, elindulhatunk felfedezni a közvetlen vagy tágabb lakókörnyezetünket.

És ha van valamilyen pozitív hozadéka ennek az elmúlt nyomorult, beteges évnek, akkor ez lehet az: hogy talán ráirányítja a figyelmet, a figyelmünket a helyre, a vidékre, ahol élünk, a saját mindennapi mikrokozmoszunkra. Számomra, aki szeretek magamra alapvetően konzervatív emberként tekinteni, ez a fajta lokalizmus, szűkebb-tágabb élőhelyünk, végső soron saját kulturális és természeti környezetünk iránti érdeklődés különösen rokonszenves idea. Ráadásul, hogy ne feledkezzünk meg a gyakorlati vonzatokról sem: jóval kevesebb pénzbe kerül. Ha a román kormány turisztikai illetékeseinek lenne egy csepp eszük, kampányt építenének a járványhelyzet farvizén, ösztönözve a belföldi idegenforgalmat, elhárítva a maradék adminisztratív akadályokat a vendéglátás és vendégfogadás elől, világosabb és megengedőbb szabályozással –

ha úgy tetszik, imázskampányt indítanának, magunkról, magunknak.

De ahogy elnézem, két államtitkár- és minisztercsere meg koalíciós majdnem-szakadás közt nem kell erre várnunk. Nézzük meg az összes szászföldi erődtemplomot, bánsági elhagyott monarchiás fürdőhelyet, máramarosi hegységet, gyimesi tanyát, szilágysági hepehupát, barangoljunk a Kárpátokban és azokon túl is, és persze tekintsünk szét alaposabban a nagyvárosok mindenkori Farkas utcáin, hátha feltűnik valami, ami korábban elkerülte a figyelmünket, olyannyira természetesnek vettük. Végülis ez a hazánk.