Ceaușescu vadászvillája: így lett a kommunista elnyomás jelképe a fogyasztói társadalomé

Egymillió euró.

Körülbelül ennyiért adták el a közelmúltban Nicolae Ceaușescu egykori vadászvilláját a Buzău megyei hegyekben, Brassótól alig egy órányira. Az ingatlan, amelyet egykor a diktátor és legszűkebb körének örömére építettek a sűrű erdők ölelésében, amelyre egykor alighanem a kék szemű fiúk vigyáztak turistának, erdőkerülőnek, természetjárónak álcázva magukat, amelynek környékére alighanem medvéket, vaddisznókat tereltek a kommunista csúcsvezetés vadászszenvedélyét kielégítendő, régebbi korokat idéző hajtók, ahol a Kárpátok Géniusza elgondolkodott vagy nem gondolkodott el életének fontosabb eseményein vagy országos jelentőségű döntéseket hozott, miközben egy fajdkakas hangját hallgatta,

Ábrándozhat ugyanott, ahol egykor Nicolae Ceaușescu elvtárs ábrándozott, és talán azt is eldöntötte, hogy a kommunista párt melyik feltörekvő, a vezér széke után ácsingózó tehetségét kell éppen likvidálni, hogy a hatalma továbbra is biztonságban legyen.

Feküdhet a fűben ugyanott, ahol a vezér egykor erdélyi falvak elárasztása mellett döntött délutáni sziesztája alatt, miközben katonaszolgálatos kopaszok a siketfajdokat hajkurászták, mert a vezér elunta érdes hangjukat.

Luxus körülmények között töltheti el a hétvégét, a pihenőszabadságát, ülheti meg esküvőjét, a gyermeke keresztelőjét,

A rezidencia neve: Hadar Chalet, akár egy kalandregény egzotikus helyszíne, már önmagában gondoskodik a különleges légkörről. Ezt a nevet nem lehetett olvasni annak idején a kommunista sajtóban. A nevet éppen úgy választották, hogy az átlagember ne értse: a héber „hadar” szó pompát, ragyogást, dicsőséget jelent, a franciából kölcsönzött „chalet” hegyi rezidenciára utal.

Titkosszolgálati kódnévként szerepelt csak a kommunista rezsim idején ez a kifejezés, a vezér egyik rezidenciája, amelyről a népnek nem kell tudnia. Ha valakik, illetéktelen fülek meg is hallották a súgva ejtett nevet, aligha értették, mit is takar. A népnek nem kellett ezzel foglalkoznia, hiszen volt a népnek elég dolga a gyárban, a földeken. A népnek nem járt luxusvilla az erdőségek szívében, pompás panorámával, az csak a nép legegyenlőbb fiának és a kegyeltjeinek járt.

De ma már mindez máshogy van.

A felújított, igazi luxust biztosító vadászházat egy, a vendéglátásban érdekelt üzletember vásárolta meg – a három komolyabb érdeklődő egyike –, így biztosra vehetjük, hogy a továbbiakban is nyitva áll majd a nagyközönség előtt.

A kapitalizmus teljesen organikusan vette birtokába a kommunista múlt titkos kis luxusrezidenciáját, mégpedig azért, hogy pénzt keressen rajta. Egymillió euró nagyon sok pénz, de a luxusrezidenciát luxusáron lehet majd kiadni az érdeklődőknek, így a befektetés szépen meg fog térülni.

A rezidencia 1985-ben épült, éppen abban az időszakban, amit a diktatúra legsötétebb időszakaként szokás emlegetni, amikor a népnek már kenyér is alig jutott, nemhogy luxus.

A legnagyobb titoktartás mellett épült meg.

A hatalom diszkrét titka volt.

Csak a bennfentesek tudtak a létezéséről, szigorúan bizalmasan kezelték,

Sokan kacsalábon forgó palotaként képzelték el, sokan azt se tudták, hogyan kezdjenek hozzá a képzelgésnek.

A név egzotikus hangzása elbűvölte őket, arab sárerődöket, egész erődített városkát képzeltek mögé.

Álmodtak is róla.

Így kontrollálta a hatalom a nép álmait is.

A pénz akarja így, a kapitalizmus.

Mint az interneten keringő mém, amely arról szól, milyen ironikus, hogy Karl Marx sírját 6 dollár ellenében látogathatják meg az érdeklődők, úgy ez a történet is megmutatta, hogy a pénz mindent birtokba vesz.

Ami régen egy diktátor titkos magánrezidenciája volt, ma már természetközeli szeánszok, céges csapatépítők, esküvők és bankettek méltó helyszíne. Csak egy foglalásba kerül, és némi pénzbe.

Feltehetően nem lesz olcsó, hiszen a pénz világában a haszon diktál. Aligha fizet valaki egymillió eurót egy diktátori vadászházért, ha az aztán nem téríti meg kamatostul a befektetését.

Így aztán ma sem áll mindenkinek egyenlően a rendelkezésére: csak azok élvezhetik e pompás helyszínt, akiknek több pénzt juttatott a kapitalizmus, mint másoknak.

A világ tehát nem sokat változott: az előző rendszerben is csak a legegyenlőbbek engedhették meg maguknak a magas életet, most is ugyanez történik. A különbség mindössze az, hogy régen csak a legnagyobb kommunisták élvezhették a kiváltságokat, most pedig a legnagyobb kapitalisták.