Egy hatalmagos, azonáltal barátságos óriás – Király László 80 éves

Itt nálunk, Erdélyben… kezdi a mágikus-öniróniába áztatott mondatot Lövétei Lázár László költő, amikor olyan kedve van. És a mondat aszerint folytatódik, amerre a költő éppen néz. Hadd vegyem kölcsön e mondatot egy pillanat erejéig: Itt nálunk, Erdélyben még vannak biztos pontok. Vagy, hogy utaljak az arkhimédészi aranyköpésre is: fix pontok. Amik, ha – és amíg – megvannak, kifordíthatjuk sarkaiból a világot. Ha nem is az épp vérben ázó nagyot, amely körülöttünk forrong,

de bár azt a kicsit, amely tartásunk, nyelvünk, láb- és szívdobbanásaink otthona. Hazája, ha tetszik.

Nos, egy ideje – számomra legalábbis – fogynak ezek a fix pontok. Nem perelek az ügyben, nem is jajgatok (de, csak igyekszem nem nagydobra verni), csupán konstatálom. Itt nálunk, ezen a koronként valóban tündéri (mert igazán tündéri dolog, hogy adott esetben, korban nem tűnt el a térképről, például), Erdély nevű szigeten azért voltak olyan idők (még a nem-régmúltban is), amikor elkényeztetett kegyelmi állapotunkban amerre csak néztünk, fix pontok magasodtak a téridőben. Emberek, akikhez igazíthattuk saját, tartásból, nyelvünkből, láb- és szívdobbanásainkból összeácsolt kis hajóink iránytűit. És mivel olyan emberek, olyan fix pontok voltak, akik, amelyek – mindenféle emberi különbözőségek ellenére – egységes tengelyt teremtettek, a sok kis hajó flottává tudott összeállni. Amely akár Trójáig is elérhetett, bárhol is lett volna az. No, ezek a fix pontok (nevezhetjük őket bójáknak is, ha már a hajó- meg a flotta-hasonlat előkerült, s a névadással két-legyet-egy-csapás-módra egy Király László-kötetcímet is emlegethetünk) indultak fogyatkozásnak az utóbbi időkben. Nyilván, a halál, az elvándorlás, a pálfordulás az élet természetes része. Emiatt aztán végképp nincs értelme perelni. Annak tudatára ébredni, hogy e szabaddá (vagy „szabaddá”, ki hogy néz rá) vált kis világban szép lassan kicsusszan a talpunk alól a fent említett elkényeztetett kegyelmi állapot (vagy ahogy Király László írja egyik versében, pengeéles szeretettel, luxuslézengés), szóval ennek tudatára ébredni viszont nagyon is ajánlatos. Persze, ha azt akarjuk, hogy maradék flottánk ne sodródjon a szélrózsa minden – egyenként és önmagában akár kiváltságosnak nevezhető – irányába. Magyarán: felértékelődnek fix pontjaink, ahonnan kimozdíthatjuk sarkaiból a világot.

Az épp 80 évet betöltött Király László számomra egy ilyen fix pont.

Bója. Aki, ami segít nekem eligazodni. Bő 30 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem írásokat farigcsálni, apám azt mondta, vigyem el őket az Utunkhoz. Mert ott írók, költők vannak. Megijedtem, persze. Mit fognak mondani? Megnéztem, kik ezek az írók-költők, akik az Utunknál vannak. És elolvastam a könyveiket, amiket a családi könyvtárban felleltem. Akkor ijedtem meg csak igazán. Mert azt még a magam, akkoriban ugyancsak életlen irodalmi elméjével is érzékeltem, ezek az emberek tényleg veszedelmesen jól tudnak írni. Addig-addig húztam az időt, amíg az Utunkból az 1989-es pálfordulás után Helikon lett. És beköszöntött az Erdély-szigeten a szabadság. Na, ha beköszöntött, gondoltam, akkor talán szabad lesz nekem is bekopogni a helikoni hegycsúcs kapuján. Elmentem szépen (atyai hamuban sült jó szó azért megelőzte utazásomat) Kolozsvár főterére, ahol a helikoni hegycsúcs akkoriban elhelyezkedett. Lakásunktól körülbelül öt percre… az út számomra mégis olyan hosszúnak tűnt, mint ide a Korinthoszi-öböl, ahol a kőből teremtett Helikon hegye magasodik. Na de a leghosszabb útnak is vége szakad egyszer: ott álltam a kapu előtt (rozoga volt, pattogzott róla a festék). Menjek be, ne menjek? Majd összetojtam magam. Pipogya téblábolásomat egy befele igyekvő ember szüntette meg, gyakorlatilag besodort a szele. És ott álltam a Helikon csúcsán. És úgy éreztem magam, mint Gulliver, amikor Brobdingnag földjére lépett és először pillantotta meg az óriásokat. Lászlóffy Aladár, Mózes Attila, K. Jakab Antal, Sigmond István, Szilágyi István… és Király László.

Megannyi hatalmagos, azonáltal barátságos fix óriáspont

(Roald Dahl szava járásával élve). Mózes valami viccet mondott éppen, ebbe belekapaszkodtam, nem lehet beszélni, amíg ők beszélnek. Álltam, mint a letojt kilométerkő. Aztán Ali bácsi „belém karolt”, Jánoska, hát eljöttél… és beszélt, bohóckodott (mint később megtudtam, jó szokása szerint). Mindenki megnézett magának (nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól, jut eszembe ma erről a pillanatról a kiplingi mondat). Király László tekintetére ma is emlékszem. Arra a pengeéles szeretetre, amellyel rám nézett. Aztán szóba kerültek a versek, ott hagytam a paksamétát és szinte menekültem… attól, amit később, Tandori Dezső után egyáltalán nem szabadon, az erősebb lét közelségeként gondoltam el. Persze, utánam szólt valaki, hogy majd menjek vissza. Verdiktumért. Visszamentem, persze. Mert ilyen az erősebb lét közelsége. Akkor is vonz, ha remeg bele az ember horgasina. És megkaptam a verdiktumot, mindenféleképpen: bő lére eresztve, pajzán taslikkal, mindenképp hasznosan… de amit Király László mondott... három koppanó dióként landoltak a fejemen a szavak, itt gurigáznak ma is a fejemben: Nem rossz az.

Mert hát ilyenek a fix pontok. Nem terjengenek. De biztonságot adnak.

Azóta követem. Harminchárom éven, negyvenöt köteten át. Azt a pengeéles szeretetet. Azt a szellemtől duzzadó derűt, amelyet ezzel a két versszilánkkal tudnék jellemezni (sok egyéb mellett, persze): „egyszerű, kedves lándzsaerdő” és „fasza Duna-csatorna”. (Talán enigmatikusnak tűnnek így, önmagukban. Az egyik szilánk