A bank évszázadok óta barátja, szeretője, házastársa, anyósa, szomszédja, esküdt ellensége az embernek, helyzete válogatja. A történet, amit most elmesélek, igazán cuki… lett volna. Mint egy vakrandi. Ha minden olajozottan alakul.
A kisember… na, itt álljunk meg egy szóra. Tudják, kisember az, aki dolgozik, fizeti a jövedelemadót, az ingatlanadót, az egyházi adót, a járműadót, az útadót, a szennyezésadót, a vízadót, a tűzadót, a légadót, a földadót, gyermeket szül és/vagy nevel, négyévente ráveri a pecsétjét a szavazólapra, értelemszerűen lelkiismerete szerint, olvassa az újságban, hogy Crin Antonescu egy zseni, egy másik újságban, hogy Crin Antonescu egy hülye, hogy az avokádó egészséges, de nem is, mert káros, hogy
Szóval, erről a kisemberről van szó. Aki olyan, mint ön. Vagy én.
És amennyiben még jár templomba (ugye, ez nem annyira trendi manapság), tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: a kisember úgy szokott betérni a bankba, mint a templomba. Némi áhítattal. Hát hogyisne, hiszen a templom bizonyos értelemben a kisember lelkének őre, a bank pedig a pénzét vigyázza ezer szemmel, kóddal, rituáléval, liturgiával.
A kisembernek néha az az érzése, hogy nem is Isten mindenható, hanem a bank. És a kisember elszégyelli magát, hogy ilyen gondolatai vannak, de nem tehet semmit ellene, mert egy bizonyos Goethe nevű úr egyszer nagyon találóan azt mondta: a gondolat szabad. És igaza volt. Ugyanígy nem tehet semmit akkor, amikor a bank váratlanul hátat fordít neki.
Még a tavalyi év első felében olvastam az újságban, hogy a Transilvania Bank megveszi az OTP Bank Romániát. Na, csodás, gondoltam. Az OTP Bank Románia volt az én bankom. Az én pénzügyi Jóistenem. Na de ha már az isteneket így adják-veszik, mit tehetnék én, a kisember. Igyekszem addig helyesen élni, fizetni az adókat, nevelni a gyerekeimet, nyomni a pecsétet (ha épp választások vannak) satöbbi.
El is telt az idő (egy bankot megvenni nem olyan, mint amikor az ember bekaufol egy kiló krumplit a piacon), aztán valamikor karácsony körül kaptam egy levelet. Olyan vastag volt, hogy majd kiduvasztotta a postaláda ajtaját.
Óvatosan felbontottam a borítékot… és meg is hatódtam picit. Mert tényleg, a kisember szívhez szóló módon kezdődött. Üdvözölt engem mindkét bank vezetője.
Itt hadd jegyezem meg, picit szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy eladják a bankomat. Magyar kisember vagyok, magyar bankban tartottam a pénzecskémet. Tudjuk, a kisember igen gyakran ilyen érzelmes, de mondhatnám azt is: irracionális. Persze, mikor megtudtam, hogy melyik bank vette meg az enyémet, megnyugtattam háborgó lelkem, hogy
Szóval, üdvözölt engem a két bank vezére. A hazai magyar banké román. Az erdélyi banké török. Milyen szép ez a nyitottság, nem? És hát nem élünk együtt ezeken a tájakon évszázadok óta? És nem fűzött minket jó szoros kapocs a derék ottománokhoz másfél évszázadon át?
Miután elmorzsoltam pár könnycseppet a meghatottság oltárán, tovább olvastam a novella méretű levelet. Sok minden volt benne. Korrektül tájékoztattak mindenről amire az új bankomban számíthatok. Megadták az új bankszámlaszámaim, közölték, mikor mire számíthatok, pontosan, dátumszerűen, meddig használhatom az OTP-s kártyámat, mikor kapcsol be a vadiúj,
Én pedig szépen végeztem a dolgom, adóztam, gyereket neveltem, ahogy kell, és vártam a banki édenkert angyali sms-üdvözletét. De nem jött. Eltelt a január. Aztán derékig süppedtünk a februárba. Ismerőseim csillogó szemekkel mutogatták csodás, karcolatlan trenszilvéniás bankkártyáikat. Bevallom, rosszul éreztem magam. Mint akit kiszorítanak a kályhameleg mellől. A falkából. Lehet, nem is létezem már? Lehet, meghaltam? A bank nem veti rám mennyei szemeit?
Egy szép nap nem bírtam tovább. Bejelentkeztem az egyik helyi bankfiókba. Interneten, szépen, ahogy kell. Fogadtak is, szépen, ahogy kell.
De nem baj, még egy bő hét hátra van böjtelő havából, legyek nyugodt, biztos megjön a kártyám. Mit tehet ilyenkor a kisember? Amikor a banktemplom egy felkent papnője azt mondja, legyen nyugodt? Megnyugszik, persze.
A napok teltek, nekem meg nem volt készpénzem. Mert hát minek készpénz? Ma már mindenki csak utalgat.
Naponta néztem a telefonom: semmi. Tanácsot kértem a nálam digitalizáltabbaktól. Azt mondták, online is ellenőrizhetem a kártyám, a drága jó bank honlapján, bankszámlaszám alapján. Megtettem. Nuku kártya. Az ismerős gyorsan hozzátette: persze, attól még lehet, hogy ott van valamelyik fiókban. Tévedni emberi dolog.
Kértem egy újabb időpontot. A banki papnők megismertek, messziről integettek. Tényleg kedvesek, na. Mondtam, nincs kártya. Mondták, értik. Mondtam, s akkor mi lesz. Mondták, nem tudják. Mondtam, értem, de akkor mivel fogok fizetni. Mondták, hát,
Aztán a következő héten nézzek be megint. Mondtam, de ezzel az én időm telik. Mondták, értik a problémát. És integettek, valóban nagyon kedvesen, midőn vert ebként elhagytam a szentélyt.
Kivettem. Készpénzt. Sokat, legalábbis magamhoz képest. Tudják, mit érez a kisember, amikor hirtelen kihúzzák a lába alól a szőnyeget? Hát persze: szorongani kezd, minden sarok mögött adóbehajtót sejt, és persze, hogy a gyerek telefonja éppen akkor romlik el… A nagy átállási hétvégét töprengéssel töltöttem el. És nem tudom, talán a Jóisten ütött léket a fejemen (mert se a levél, se a banki papnők nem tájékoztattak), de váratlanul megvilágosodtam:
Jó, mérget nem mertem volna venni rá, de a következő hét első munkanapjának első munkaórájában ott voltam a helyi bankfiókban (papnők mosolyogtak, integettek, már vicceket is meséltünk egymásnak) és elmondtam a hétvégi revelációm. Mire a kedves hölgy: Ó, hát miért nem ezzel kezdte. A Transilvania Bankban a takarékszámlákhoz nem jár kártya.
Mert ugye ön a bankkatedrális felkent papnője, ön a monetáris mennyország távolról sem pucér őrzőangyala, nem az ön dolga lett volna közölni ezt velem, földi halandóval, akit a sors arra ítélt, hogy az ön univerzumában tárolja pénzét? A helyi bankfiókban egy pillanatig csend volt. A kisember fellázadt és szétlőtte a helyet. A kapitalizmus kivéreztetve hevert előttem.
Röviden megbeszéltük, hogy kérnék egy kártyát, legtöbb öt napon belül megjön, de általában nem kell annyi, szépen vártam, éldegéltem, adót fizettem, gyereket neveltem a készpénzből, amit kivettem korábban, és tessék, megjött az sms, megint elmentem a bankba, megkaptam a kártyát, aktiváltam.
Aztán még következett pár nap kínlódás, mert a kártya nem és nem akart működni, megint időpontot kértem, megint mosolygott az angyal a banki pult mögött, felhívtuk Bukarestet, az Öregisten is vonogatta a vállát, aztán újabb három nap múlva azt tanácsolták, változtassam meg a jelszót, amit aktiváláskor megadtam, kérdeztem, miért, mondták, jó lesz nekem, azért, hát megtettem…
dolgozom, fizetem a jövedelemadót, az ingatlanadót, az egyházi adót, a járműadót, az útadót, a szennyezésadót, a vízadót, a tűzadót, a légadót, a földadót, gyermeket nevelek, készülök, hogy májusban ráverjem a pecsétem a szavazólapra, értelemszerűen lelkiismeretem szerint, olvasom az újságban, hogy Crin Antonescu egy zseni, egy másik újságban, hogy Crin Antonescu egy hülye, hogy az avokádó egészséges, de nem is, mert káros, hogy a kapitalizmus maga a mennyország, a fenét, a kapitalizmus maga a pokol… és esténként ágyba bújok a bankkártyámmal, megsimogatom, dédelgetem, nehogy véletlenül megsértődjön, amiért elhanyagolom és ne működjön, amikor kellene… aztán megnézzük az Egy ágyban az ellenséggel című izgalmas thrillert és álomra hajtjuk fejünk.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Letépte a magyar nemzeti színű szalagot a nándorfehérvári diadal emlékművéről, és helyére román trikolórt idéző pántlikát kötött egy belgrádi román férfi, aki szerint „mindenhol ellopják a történelmünket a magyarok”.
Nem jött össze a bennmaradás a sepsiszentgyörgyi rendezésű vébén, a román jégkorong válogatott 2019 után ismét a divízió 1/B-ben kötött ki. Külföldön már kinyitottak a szavazókörzetek.
Provokatív plakátok jelentek meg csütörtök reggelre több helyszínen Csíkszeredában, illetve a taplocai iskolaközpont közelében is, amelyeken George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökjelöltjének hírhedt kijelentései olvashatók.
Felszállt a fehér füst a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből csütörtökön este, ami azt jelenti, hogy sikerült megválasztani a katolikus egyház új vezetőjét.
Negyvenhat házkutatást tartottak Maros megyében a rendőrök egy folyamatban lévő, illegális erdőgazdálkodással kapcsolatos bűnügy okán szerdán reggel.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
Különösen a közvélemény-kutatások, a választások, a demokrácia és a csavarhúzószettek cserélhető fejekkel…
Különösen a közvélemény-kutatások, a választások, a demokrácia és a csavarhúzószettek cserélhető fejekkel…
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.