Csipike, mint elrettentő olvasmány! A tanári kapubejárat, mint elrettentő tapasztalat!

Egy talán jó pár jótét lelket elrettentő gondolattal kezdeném (mint az alábbiakból kiderül). Fodor Sándor (avagy Fodor úr, a boldog óriás, Sántha Attila monográfia-címét kölcsönvéve) Csipike-történetein nőttem fel. Nyilván nem csak, többek között. És persze, akadhatnak olyanok széles a határban (amint az alábbiakból kiderül), akik azt mondhatják, aha, azért lett ez a fickó ilyen böszme (bully, agresszor), mert hát… Csipike, a gonosz törpe. Magába szívta egyébként édes gyermekkorában a mesékből áradó keserű mérget. Na és akkor itt álljunk meg, mondanák ismét sokan. Mi van?

A Csipike-mesékből árad a keserű méreg? Agresszióra való buzdítás? Böszme bullying?

Szerző talán meghibbant?

Merem remélni, hogy nem. Viszont a minap olvastam egy Facebook-bejegyzést. Román nyelvűt. (Igen, érdekel a román kultúra, méghozzá anélkül, hogy úgy érezném, ezt bármilyen módon bizonygatnom kellene, ahogy azt melldöngetve mások teszik.) A csoport neve többrétű. Egyszer ott van az, hogy: Mit olvasunk a gyermekeinknek? Érzésem szerint azzal a felhanggal, hogy: mit olvassunk a gyermekeinknek… ami a folytatást is sugallja: …és mit ne! Aztán van egy „hivatalos” neve is a gruppnak, zavarba ejtően bonyolult, ami a fordítást illeti: ez egy olyan országos (vagy nemzeti, ahogy tetszik) csoport ez, amely a könyvek tanulmányozásával (vizsgálatával?), a könyvek népszerűsítésével és átadásával (ajándékozásával?) foglalkozik, továbbá útmutatásokat ad a könyvek kapcsán.

Szép dolog ez, mondhatná bárki, hiszen visszatérő motívum a közbeszédben, hogy jaj, az emberek nem olvasnak.

Hát tessék, olvasnak, sőt, tanulmányoznak (!), népszerűsítenek, átadnak, sőt, útmutatásokat is adnak! Megjegyzem, fogalmam nincs (értsd, nem néztem a káderlapok után), kik. Nem azért, mert nem voltam rá kíváncsi, hanem azért, mert a vonatkozó adatok nem nyilvánosak. Az olvasás-tanulmányozók és -útmutatók profilját a bejegyzések, fotók, kommentek alapján próbáltam meg összerakni. Miszerint ezek az emberek kétségtelenül szülők, továbbá munkájuk mellett van idejük olvasni (a gyermekeiknek is), jól kiforrott (felvilágosult) véleményük van a világról, illetve (bár ez meglehetősen rizikós feltételezés részemről) nem nyomja őket a mindennapi megélhetés súlyos terhe.

A csoport egyik tagja közölt egy bejegyzést, amelyben közzétette Fodor úr híres művének egyik részletét. Nyilván román szövegről van szó (csak sejteni lehet, Angela Popescu fordítása, Rusz Lívia illusztrációi). Erről a részletről van szó (ha megengedik, magyarul):

Mi lehet ezzel a baj, kérdezheti most bárki, aki nem eléggé felvilágosult. (A román fordításra most nem térek ki, messzire vinne.) Hát az, hogy

a kellőképpen felvilágosult olvasó szülők szerint ez a szöveg agresszióra, bullyingra buzdít.

Mi lesz a szegény gyerekekkel, ha ilyen szövegeken nőnek fel? Persze, vannak retrográdabb kommentek is a bejegyzés alatt, de hát mit lehet tenni: hiába próbálják megmagyarázni nekik, hogy primitívek, nem értik, mert primitívek. A magam részéről nem kommentálnám tovább a dolgot, inkább azt ajánlom, képzeljük el egy bolond pillanat erejéig, hogy Csipike (aki épp gonosz, ugye) szemében szelíd fény csillan, majd megkérdi Vadmalactól, hogy szolgál a kedves egészsége. Majd miután kedvesen elbeszélgetnek az időjárásról, a fák ölelgetésének felettébb szükséges és egészségjavító hatásáról, no meg a közeli kávézóban kapható caffé latte minőségéről, Csipike meghívja Vadmalacot egy légyölő galócára, mire Vadmalac kiselőadást tart arról, hogy egyrészt a gombát hogyan kell környezetkímélő módon leszedni, másrészt arról, hogy a légyölő galóca mérgező ugyan, de ha megfelelően elkészítik, csodálatos víziókkal is gazdagodhatnak az elfogyasztása során, a tele gyomron túl. Sikerült elképzelni? Vagy esetleg kellene hozzá pár légyölő galóca? Úgy vélem (és nem, nem határolódom el magamtól), hogy a könyvvizsgálók e csoportja csakis bolondgombát ehetett, nem is keveset. Másképp nem írnának ilyeneket.

Na és akkor nézzük a másik szőrborzolóan fontos témát. (Máris elnézést kérek azoktól, akiket esetleg sért az iménti kifejezés, ugyanis nincs szőrük, tehát nem is borzolódhat, tehát nem érzik magukat egyenlőnek a vígan szőrborzolókkal.) A Tanulók Országos Tanácsa felterjesztett egy beadványt a illetékeseknek. Miszerint

sürgősen be kell tiltani az iskolákban a külön tanári bejáratokat, mert illegálisak.

Mármint ott, ahol vannak. Mert a külön tanári bejárat (többek között) kihangsúlyozza a tanárok el(külön)ülő státuszát, pozícióját. És ez diszkrimináció! A dolog odáig fajult, hogy a Diszkriminációellenes Tanács elnöke, Asztalos Csaba is megszólalt az ügyben, igazi retrográd módon. Azt merészelte mondani, hogy a külön tanári bejárat (ott, ahol van) nem diszkrimináció!

Azon túl, hogy a fenti probléma valóban a hazai közoktatás talán legsúlyosabbika (nagyon nem!), azért hadd próbáljak meg tisztázni valamit. Alapvető módon az emberek nem egyenlőek, bármennyit is sikoltoznak egyesek az ügyben. Ilyen ez a világ, mióta emberek tesznek-vesznek rajta, benne. És ha ez így van, akkor miért lennének egyenlőek pont a tanárok meg a diákok? És itt nem arra gondolok, hogy nem jár ki bármelyik tanárnak, illetve diáknak a megfelelő tisztelet. Kijár! Határozottan elutasítandó a tanári visszaélések bármilyen formája. A megkülönböztetett státusz, pozíció nem jelenti azt, hogy ezzel vissza is kell, szabad élni. Viszont az egyenlősködésből származó visszaélésekkel (lásd, visszapofázunk, jól megverjük a tanárt) sem lehet egyetérteni. Szóval tennivaló van bőven, de alapvetően abból kellene kiindulni, azt kéne elfogadni egyszer és mindenkorra, hogy a tanárnak valóban más státusza, pozíciója van, mint a diáknak. Ha ugyanaz lenne, akkor

egy kisebb logikai bukfenccel oda is eljuthatunk, hogy akár a diák is oktathatná a tanárt.

Amit el is tudok fogadni, mert miért is ne oktathatná bizonyos értelemben?! Extrakurrikulárisan, ha tetszik. De amíg ez az extrakurrikuláris „mindenki mindenki mást úgy és akkor oktat, ahogy és amikor éppen akar” rendszer divatba nem jön (felteszem, a világegyenlőség beköszöntésekor), hadd működjön (békésen!) a mindenkori valóságon alapuló tiszteletteljes egyenlőtlenségi állapot. Vagyis: tulajdonképpen nem kell tenni az ügyben semmit. Mindenki fókuszálhat a hazai közoktatás igazán fontos rákfenéire. Talán mind jobban járnánk vele. Egyenlőtlenül!