Az erdélyi bányászat újjászületésének fölöttébb kívánatos voltáról

– írja Weisz Tádé Az erdélyrészi bányászat rövid ismertetése című 1891-es munkájában.

Köztudott, hogy Erdély mennyire gazdag altalajkincsekben – többek között ez is volt az egyik oka annak, hogy a történelmi civakodások hosszú sorozatában mindenki magának akarta.

gondoljunk csak Verespatakra, ahol a kétezer éves tárnák még mindig járhatók, látogathatók. Itt izzadtak régen a Dacia nevű provincia rabszolgái, hogy kitermeljék a birodalomnak azt a sok aranyat, amit aztán szekerekre raktak és a birodalom szívébe szállítottak, azokon a bitang jól megépített római utakon, amelyek még most is emlékeztetik a méla polgárt: minden út Rómába vezet.

Aztán a Dacia nevű provinciát fel kellett adni, még kétszáz évig sem volt a birodalom része, amely – ahogy ez lenni szokott – összeroppant a saját súlya alatt. Ám az Alburnus Maior nevű ókori római vár – a római kori település és a bánya védműve – romjai ott maradtak emlékeztetőül:

(Persze más birodalmak is rabolgattak itt aztán az idők folyamán, az egyiket például Osztrák–Magyar Monarchiának hívták.)

A sors iróniája, hogy a főleg kanadai érdekeltségű Roșia Montană Gold Corporation nevű cég által Verespatakon és környékén tervezett, ciánt alkalmazó technológián alapuló kitermelések révén ezek a több ezer éves romok is megsemmisültek volna, mint ahogy összesen 16 négyzetkilométeren minden: öt hegy, templomok, temetők,

Ugye emlékeznek még, milyen hosszú ideig húzódott ez az ügy, hányszor múlt csak hajszálon, hogy az egész országot elborzasztó projekt valóban zöld utat kapjon. Aztán mégsem kapott zöld utat, sőt Románia nagy nehezen még a cég által indított, tetemes kártérítési pert is megnyerte, így nem kellett kifizetnünk a saját hegyeinket a kanadaiaknak.

Előbb-utóbb úgyis kitermelik, mint ahogy Erdély összes többi altalajkincsét is ki fogják termelni szép sorjában. Hogy ciánalapú technológiát vagy valami egyéb, a környezet szempontjából talán kevésbé káros alternatívát használnak-e az mellékes, de ki fogják termelni az értékeket a kövek közül, annyi szent.

Napjainkban talán már nem is az arany a legértékesebb a bányászni való altalajkincsek között. Van egy rakás ritka elem ugyanis, amit időközben az egyre rohamosabban fejlődő technológia oly mértékben kezdett el hasznosítani, hogy

Ott van például a repülőgépipar, az elektronika, a napelemek, az okostelefonok, laptopok vagy éppen az egymás antagonistáinak tekinthető orvosi eszközök és a fegyvergyártás – ezekhez modern korunkban nagyon sok olyan anyag kell, amelyek nem állnak rendelkezésre korlátlan mennyiségben.

Ide tartoznak például a ritkaföldfémek.

Ugye ismerős ez a kifejezés, mintha hallotta volna már mostanában? Alighanem onnan, hogy Donald Trump amerikai elnök nemrégiben azzal állt elő: csak akkor hajlandók továbbra is támogatni Ukrajnát az oroszok elleni háborúban (bármilyen formában), ha cserébe Amerika részesedést kap az Ukrajnában is meglévő ritkaföldfémek kitermeléséből. (Ez nagyjából annyit jelent, ismerve az amerikai külpolitikát, hogy vinnék az egészet.)

Az ehhez hasonló anyagok kitermelési helyeinek minél nagyobb arányú birtoklása ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy Amerika megőrizze nagyhatalmi státusát.

ha úgy tetszik (megint csak) Románia legfontosabb régiója, hiszen nekünk van egy rakás mindenünk azokban a mi hegyeinkben, amikre manapság nőttön nő a kereslet.

Egy, a gazdasági minisztérium által frissen kiadott jelentés szerint például a térségben többek között kvarchomok, grafit, bór és a foszforit ásványok, króm, magnézium, germánium, tellúr, antimon és volfrám is megbújhat a föld alatt a már említett ritkaföldfémeken kívül.

És mivel ezek az anyagok immár kulcsfontosságúak, Európában ráadásul amúgy is szűkében vagyunk ezeknek,

Az említett jelentés arra is kitér, hogy a rendszerváltást követően Romániában összesen csaknem 600 bányászati üzemet zártak be (ezek közül a legtöbbet Erdélyben), mert ezek nem voltak nyereségesek. A bányászati múlt tehát jócskán megvan a térségünkben (itt van például egy interjú egy bányászcsalád költő leszármazottjával), a kérdés már csak az, hogy fel lehet-e még éleszteni, ráadásul úgy, hogy nyereséges legyen – és ne másoknak.

Magyarán: azért kellene szorítani, hogy ezek az értékes tartalékok valóban az erdélyi emberek és a térség hasznára váljanak, és ne az legyen megint, hogy jönnek a kanadai bányászati céghez hasonló kapzsi szupercégek, letarolnak mindent, majd elviszik mindazt, amit kiástak a földből, miközben a helyiek alig kapnak valamicskét az áldozatért, amit hoztak.

A hegyek áldozatairól inkább ne is beszéljünk.