„Szerintem csak örültünk az életnek” – interjú Vermesser Levente költővel

Vermesser Levente költő 1969-ben született Csíkszeredában. Balánbányán nőtt fel, ahol immár két és fél évtizede tanít magyar irodalmat. Nem tartozik a grafomán szerzők közé: eddig egy verseskötete jelent meg 2006-ban, a következő pedig 2025-ben kerül az olvasók elé. Hová tűnt Tótosbánya, hogyan tett tönkre egy ígéretes bányamérnöki karriert Villon, hogyan lehet az ember határszökevény 80 kilométerre a legközelebbi határtól, miből készült a Vidra nevű konyak, hogyan szárnyalt a költészet a ’90-es évek legelejének eufóriájában, mi az az Éber csoport, hogyan fejlesztettek ki saját kis tolvajnyelvet a tagjai, hogyan sikerült (majdnem) felgyújtaniuk egy nevezetes kolozsvári bentlakásszobát, milyen esélyei vannak a költészetnek az új középkorban? Ilyen érdekességekről beszélgettünk vele.

Jól tudom, hogy bányászcsaládból származol?

Igen, mindkét ágról bányászcsalád az enyém. Apai ágon máramarosiak a nagyszülők, Kapnikbányán születtek, a déd- és ükszülők pedig Erzsébetbányán laktak. Most is a birtokomban van a nagyapáék házassági értesítője, amit még a magyar királyi jegyző írt alá Erzsébetbányán, két nappal azelőtt, hogy a románok bejöttek volna. Aztán a család még Trianon előtt, 1919-ben    leköltözött Lupényba, a Zsil-völgyébe. Ott dolgozott a nagyapa szénbányászként, ott született meg az összes gyerek.

A bécsi döntéskor visszajöttek Máramarosba, ott laktak a második világháború alatt. Volt egy olyan, hogy Tótosbánya, hihetetlenül izgalmas hely, ott dolgozott a nagyapa. Ahogy a magyarok bevonultak a bécsi döntést követően, egy fél évvel később indítottak ott egy bányát. Románul Jereapăn volt a neve, ami borókafenyőt jelentene, mondták magyarul Zserápának is. Tulajdonképpen olyan már, mint a Dzsungel könyvében a falu, amit Maugli Hátiékkal lerombolt: amikor újra fordult a világ, fél év után meg is szüntették a színmagyar kicsi bányatelepet.

Gyerekkoromban apám egyszer még elvitt oda a sárga Daciával, a sínvasakat még lehetett látni, amik egykor a bányába vezettek, de a fenyves már benőtte. Esz a fene azóta is, hogy többet kéne megtudni a történetéről, de a környékbeliek se nagyon tudnak már róla, gyakorlatilag teljesen eltűnt az a bányatelep. Van még egy úriember Máramarosszigeten, aki tud róla, de ő alkoholista, úgyhogy versenyt futok az idővel: el kéne vigyen valamikor a helyszínre, hogy meséljen, amit tud.

A háború után nagyapát nyugdíjazták és Nagybányára költözött a család, ott építettek házat – ott volt a számomra oly emlékezetes nagybányai kert. Múltkor azt mondta a kedves feleségem, hogy nekem két témám van az írásaimban: a gyerekkorom és a nagybányai kert, ami vidám, és a város, ami szomorú. Ez van, ilyeneket írok én. De tényleg nagyon erős emlék a gyerekkoromból a nagybányai ház, a kertje, amiben összegyűlt olykor a nagycsalád, összegyűlt sok gyerek, még több felnőtt, és csak hallgattuk a történeteket a cseresznyefa mellett.

Te viszont már Csíkszeredában születtél.

Csíkszeredában születtem és Balánbányán (Csíkszeredától mintegy 42 kilométerre – a szerk.) nőttem fel, szóval ez a bánya dolog…

Erre akartam kilyukadni, hogy végigkísérik az életedet a bányák. Tanultál is bányamérnöki szakon Petrozsényben egy rövid ideig, még a kolozsvári bölcsészkar előtt.

Igen, de két okból is úgy döntöttem, hogy otthagyom, éppen a ’89-es fordulat után, vagyis nekem üdvözítő módon jól jött, hogy itt volt valamiféle puccs vagy fordulat vagy rendszerváltás – talán ez utóbbi a legfinomabb, de még számomra is elfogadható kifejezés. Egyrészt megnéztük az egyik barátommal Sergiu Nicolaescu Villonról szóló filmjét – hiszen olyan sok egyebet amúgy se lehetett Petrozsényben csinálni. Jó, mondjuk lehetett volna járni kurzusokra, de azt nem nagyon preferáltuk. Geológiára jártunk, azt szerettük, de például matematikát is tanítottak, és engem a jegeces rémület vert ki mindig, amikor ábrázoló mértanórára be kellett volna menni, úgyhogy inkább nem mentünk be, csak nagyon ritkán. Szóval, mint már említettem, megnéztük a Villon-filmet, és hát látom, hogy úristen, ott csöbrökben meg kádakban üldögél egy rakás meztelen nő, meg ott van ez a költészet nevű dolog is – hát ez kell nekem!

Ráadásul apámat ismerték, szerették és tisztelték Balánbányán, kitűnő bányatechnikus volt, és hát nem könnyű egy legendás apa árnyékában elkezdeni valamit. Eljutni oda, hogy felnőtt korodban azt mondják rólad, hogy ez XY-nak a fia – tehát nem a saját nevedet mondják, hanem az apád nevét, róla azonosítanak… Így aztán azt mondtam magamban, hogy ezt nekem itt kell hagynom.

De nem mertem hazamenni, apámnak írtam egy levelet, hogy drága jó édesapám, ez és ez a helyzet. Pedig akkor már az egyik barátomnál dekkoltam Csíkszeredában. Jött is egy válaszlevél, ami nagyjából úgy hangzott: „Igen tiszteletreméltó édes fiam, a szemem elé ne kerülj, amíg te valamilyen másik egyetemre be nem jutsz…” De szerencsére bejutottam a bölcsészkarra, úgyhogy szent volt a béke.

Maradjunk még egy kicsit a bimbójából ki sem feslett petrozsényi bányamérnöki karrierednél, hiszen ott döntöttétek el néhány ismerősöddel – ahogy ezt egy, a Helikonban megjelent rövidprózádban meg is írtad –, hogy ti márpedig kiszöktök Magyarországra. Hogy is volt ez a sztori?

Igen, az teljesen úgy történt, ahogy ott megírtam, és valószínűleg Hrabal bátyánk is nagy szeretettel írta volna meg, vagy akár Ionesco mester.

Volt egy ilyen vendéglő, hogy Bányász, Minerul, nemes egyszerűséggel azt adta, ami önmaga lényege: sört és három fajta konyakot. Ebből az Unirea volt a legjobb, de az ritkán volt, volt a Bacchus, az még az iható kategória, és akkor volt még a Vidra, amit szerintem görénymirigyből pároltak, olyan förtelmes volt az íze. Szóval ott ittunk nagyon boldogan a Papp Z. Attila nevű barátommal (aki azóta szociológus és Budapesten él), mire megjött egy harmadik kiváló tagja a társaságnak, egy Pap Csaba nevű úriember (aki azóta üzletember). Tél volt, de az a csikorgó, nagy havas fajta tél, és egyszer csak Pap Csaba feltette a nagy kérdést:

Négy konyak után, 19 évesen mindketten egyből rávágtuk, hogy:

Azt mondja nekem Papp Zé – különben Kaja volt a beceneve; hárman voltak testvérek a családban: Kaja, Pia és Csikk, a szülővárosukban, Gyergyóban így ismerték őket –, amikor Pap Csaba kiment vizelni, hogy „de hát tudod, hogy ez hülyeség”. Mire én rávágtam, hogy és akkor mi a gond, hát mind hülyék vagyunk!

Végül megegyeztünk, hogy elmegyünk mit tudom én meddig, ameddig mondja, és ha tényleg úgy van, akkor átszökünk, ha nem, akkor meg elmentünk egy jót bulizni. Elmentünk Tusnádfürdőre vonattal, s ott, ami pénz volt nálunk, azt gyakorlatilag három-négy nap alatt elittuk, és terveztük a Szökést nagy Sz-el. Pap Csaba összeszedte közben a barátnőjét, felültünk a vonatra, hogy majd azzal elmegyünk mi Zsibóig, majd onnan Érsemjén felé, ott leszállunk a vonatról, és a jó száraz kukoricacsutkák között egyszerűen átsétálunk a határon.

Egyszer csak felocsúdik a Papp Zé barátom:

Tegyük hozzá, hogy ez az az időszak volt, amikor már lőttek agyon embereket, akik szökni próbáltak vagy ha elkapták őket, akkor mehettek a börtönbe… Ennek ellenére azt mondja neki Pap Csaba:

Félkómásan felültünk hát a vonatra, ám Zilah után jött a katonai őrjárat – mert azok is rendszeresen ellenőrizték az utasokat, nemcsak a kalauzok – és kérdezték, hova megyünk. Mondtuk, hogy megyünk bulizni, mit tudom én hova, de az a helyzet, hogy elég ingatag lábakon állt a sztori. Mondták is, hogy akkor szálljunk itt le a vonatról. Mire a kis csaj, apám, helyben összeomlott, és nagy sírva bevallotta, hogy mi át akartunk szökni a határon. Néztek is, hogy hogy lehetnek ezek ilyen hülyék, de aztán jöttek a nyilatkozatok, jegyzőkönyv, „Acțiunea BORDER” – mindez a határtól még jó 80 kilométerre… Bodor Ádám is szívesen vésné kőtáblába:

Aztán utólag, nem is tudom mennyi idő múlva megtudtam, hogy a szülők valamelyikének volt egy szekus barátja, akinél lefizettek bizonyos összeget, és akkor valahogy elsimították az ügyet. De az iratok megvoltak rólunk, úgyhogy ha nem jött volna a fordulat nem sokkal az események után… Hajmeresztő baromságot csináltunk, így utólag viccesnek tűnik, pedig lehetett volna nagyon csúnya vége is.

Ám jött a fordulat, és ezzel együtt a nagy fordulat a te életedben is. Mesélj a váltásokról. Az egyetemváltásról, rendszerváltásról, arról a pillanatnyi eufóriáról ott, a ’90-es évek elején.

Nagyon jó szót használtál: eufória volt. Azelőtt volt 5–6 ember mondjuk egy magyar–angol vagy magyar–francia szakon a kolozsvári bölcsészkaron, a fordulat után meg lettünk hirtelen negyvenen. A tanárok is nagyon lelkesek voltak, tényleg volt egy afféle szabadságáramlat, az emberek ezt érezték, úgy is működtek, úgy viselkedtek.

össze voltunk jó sokan préselődve, és boldog-boldogtalan mesélte a dolgait, mindenki mindenre kíváncsi volt… Volt például egy földrajz szakos kollégánk, mondta, hogy menjünk el geológia kurzusra – így hát elmentünk oda is… Szervezkedtünk, nagyon lelkesek voltunk, kitaláltunk egy külön tolvajnyelvet, vagy az a nyelv hívott meg minket, azóta sem tudom eldönteni.

Adj egy kis ízelítőt ebből!

Az Éberből? Tulajdonképpen teljesen magyar nyelv volt. Ha például azt kérdezte valaki: „Mennyit könget a töröny kaballisztiája?”, akkor az azt jelentette, hogy hány óra van a toronyórán. És akkor mit tudom én, Jánk Karcsi vagy Vida, Hubbes vagy Balássy… rávágta, hogy „Hármat kuvakolt”, vagyis, hogy három óra van. Ezek így nagyon működtek.

Elég sokan – ötventől szinte százig lehetne számolni a tagokat – benne voltak ebben a történetben egy olyan másfél évig, akik értették az egészet, de a körön kívülről nézve szerintem borzasztó irritáló lehetett. Vagy megszoktad és becsatlakoztál, vagy mondtad, hogy hát jól van, ezek agyalágyultak.

Jöttek át sokan Magyarországról, akkor ismertük meg Keményt, Kun Árpádot, Vörös Istvánt, jöttek előadásokat tartani, még nyilván ők is döbbenetesen fiatalok voltak akkor. Az egész bentlakásszoba – ezt Vida aztán meg is írta a Rezervátumban – úgy nézett ki, mint valami mágikus csatatér. Állandóan történtek, zajlottak a dolgok, elképesztő volt benne lenni.

A már említett Éber csoport vagy társaság hogyan alakult ki? Azt hiszem, az elnevezés Hamvastól jön…

Igen, de erre mi később jöttünk rá… Az eredete meg úgy volt, hogy valami isteni kegyelem vagy csoda folytán összebarátkoztunk nagyon hamar mi öten. Egyébként engem utáltak a legtöbben az elején, amit megértek, mert elég nagyképű és slendrián fickó voltam, ami nyilván sok embernek nem jött be. Talán Vida volt az, akivel egész jól voltam az elejétől kezdve, mert kiderült, hogy ’89 előtt az Ifjúmunkásban megjelent nekem is két versem, meg neki is egy novellája. De aztán mind az öten nagyon hamar összebarátkoztunk, hiszen egy szobába kerültünk a bentlakásban…

Azóta is sokat tűnődök rajta, hogy hogyan volt ez lehetséges, de nem tudok racionális magyarázatot találni rá. A lényeg, hogy összebarátkoztunk, elkezdtünk mindenféléről beszélgetni, történelemtől a politikáig, sporttól a nőkig, Yoricktól a mágiáig. Bulgakovról például kiderült, hogy mind olvastuk, úgyhogy adtunk magunknak bulgakoviánus neveket. Én voltam Woland, ami, hát egészen izgalmas (nevet), Jánk Karcsi Korovjov volt. De nemcsak A Mester és Margaritából válogattunk, Balássy a Kalszonyer nevet például a Kakasmintás törülközőből kapta.

Egyszer elmentünk Vig Emeséhez egy buliba, ahol rengetegen voltunk, azt hiszem, talán még Kelemen Hunor is ott volt. A lényeg, hogy amikor onnan kijöttünk, meglehetősen boldog állapotban, akkor kitaláltuk, hogy úgy kéne versenyt futni, hogy felveszünk egy másik embert a hátunkra. Én felvettem Jánk Karcsit, elkezdtem futni vele, aminek a vége az lett, hogy egy hatalmasat estünk. Már nem emlékszem, melyikünk akarta akkor létösszegzésként azt mondani, hogy „olyanok vagyunk, mint a vartyogó varjak”, a lényeg, hogy az esés miatt az lett belőle, hogy „olyanok vagyunk, mint a varjogó vartyak.”

Innen aztán beindult, hogy akkor vannak germelinek és patarvasok és mindenféle mitologikus állatok, és ez az egész egyre inkább termelődött. Később tényleg Hamvas miatt lett Éber. Azelőtt még volt a sátánbál, egy buli a bentlakásban, ahol felavattunk új Éber-tagokat, és az Edda művek slágerének a szövegét, hogy „mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet”, kezdtük el alakítgatni, hogy „mi vagyunk a rock, mi vagyunk a réber”, aztán ebből csupaszodott le, hogy „mi vagyunk az Éber”.

Tényleg tüzet raktatok a bentlakásszobában?

Hát… igen (nevet)… valójában bárhogy is próbálnám enyhíteni, ez történt. Tulajdonképpen csak néhány Élet és Tudományt akartunk elégetni, eredetileg azért, hogy a tudomány lángjánál és fényénél mi magunk is megvilágosodjunk, csak hát a tűz belekapott a padlódeszkákba is… Ebből elég nagy balhé lett – reggel nehéz volt elmagyarázni a takarító néninek.

Az eset miatt kirúgtak minket a bentlakásból, így Jánk Karcsival leköltöztünk egy emelettel lennebb, két fizikus helyére (akik közben kimentek albérletbe), álnéven. Szegény Péntek tanár úrnak (Péntek János nyelvész, néprajzkutató – a szerk.) meggyűlt miattunk a baja az egyetemen is, mert az egész vett egy váratlan kanyart:

De Péntek tanár úr, máig sem tudom, hogy, de megvédett minket. Valahogy megúsztuk. Sőt, a bentlakásban azután előszeretettel mentünk el pálinkázni bizonyos román srácok szobájába, akik nem győztek kérdezősködni az esetről. Nagy elégedettséggel konstatáltuk, hogy mi tulajdonképpen VIP-k lettünk…

Éber címmel lapot is adtatok ki.

Igen, meg azelőtt volt az Árnyékhatár – az volt az első. Ültünk a 28-as szobában, jó sokan voltunk, és egyszer csak valamelyik kitalálta, hogy kéne csinálni egy lapot, úgyhogy mindenki, aki itt van, írja fel a nevét egy darab papírra, és holnapra hozzon be két vagy három szöveget. Tulajdonképpen így kezdődött. Ezt valahogy ki is adták, azt hiszem, a Soros alapítvány támogatásával. Totál amatőrök voltunk, én aztán hétszentség, hogy az voltam, de valójában, akik még inkább benne voltak a munkában – Vida, Jánk, meg Balássy Csaba –, ők is.

Csak hát persze nem volt nekünk akkor szuflánk akkor, hogy tovább csináljuk, így csak egy lapszám jelent mg az Árnyékhatárból.

Az Éber kicsit arrább volt, talán egy évvel később – azt egyetemi újságnak szántuk –, az is csak két lapszámot ért meg. Aztán jöttek a Helyőrségesek, akik ezt jobban, ügyesebben megcsinálták. Egyrészt jobban is tudták menedzselni a dolgokat, meg valószínűleg komolyabb munkát is fektettek bele.

Sokszor kérdezték aztán, hogy miért nem csináltunk ebből az egészből egy mozgalmat vagy irányzatot, de hát csak röhögtünk, Edgár, annyira jól szórakoztunk, hogy eszünkbe nem jutott, hogy ezt, tudja a lófasz, mozgalommá kellene fejleszteni. Szerintem csak örültünk az életnek.

Mikor lett vége az eufóriának?

Valószínű, hogy olyan ’93-tól arrafele már vége volt. Ennek a hirtelen jött szabadságnak tényleg volt egy olyan vetülete, hogy az ember azt érezte, hogy bármit megtehet.

A szabályrendszert mégiscsak meg kell szokni…

Kezdtek visszaalakulni az intézmények, elkezdték újra szigorúbban venni a dolgokat, és hát a harmadik-negyedik bukott vizsga után azért az ember rájött, hogy nem csak a nagy szárnyalásból állnak a dolgok.

De a költészetnek, a művészetnek úgy általában alapvetően jót tett ez az időszak, gondolom…

Kétségtelenül. A költészetnek mindig jót tesznek azok a pillanatok, amikor nem a drótra csomózott madár vagy, ahogy Pilinszky mondja, hanem felröpteted azt a madarat. Mondjuk a fura az, hogy vissza is kell aztán tenni megint valahová, nem lehet állandóan lebegni.

Igen… rengeteg élmény gyűlt össze… Az volt a másik kérdés, amit gyakran megkaptunk később, hogy ezt miért nem írtuk meg. Na most ezt szerintem versben nem lehet megírni. Az akkori érzésekből lehet esetleg valamit versben megfogni.

Vida írt azért erről a Rezervátumban, ott vannak olyan rezgések, amik bejöttek ebből az időszakból, vagy akár történetszilánkok – ő maga így is fogalmaz a könyvben – is. Szóval mindenképpen prózában kell az ilyesmit megírni.

Csak akkor meg azzal szembesülsz – apropó drótra csomózott madár –, hogy nagyon nehéz ezt előásni, meg úgy megírni, hogy egy kicsit misztériuma is legyen, de másnak is mondjon valamit. Ezeket a belső lüktetéseket, az ilyen közös nagy élményeket nehéz átadni utólag.

Te, ha jól értettem az interjú előtt elejtett szavaidból, tervezel majd a jövőben egy rövidpróza-kötetet (lásd ízelítőnek a már említett szökéses novellát), amiben ezekből az élményekből dolgozol.

Persze, megpróbálok én is történetszilánkokat átadni ebből az élményanyagból. Szeretnék néhány olyan dolgot megírni, ami a mai napig fontos, és amire még emlékszem is.

Mióta tanítasz?

Immár 28 éve.

Tehát az egyetem után egyből elkezdted?

Tulajdonképpen igen. Volt egy év Marossárpatak, meg egy év Mezőbergenye. Akkoriban Vásárhelyen laktam, pont nagy szerelmi bánatom is volt: a jelenlegi feleségem, aki akkor is a szerelmem volt, megunta, hogy nem kérem meg a kezét, és kirúgott, úgyhogy förtelmes nagy bánatokban voltam. Meg nem is találtam akkor magamnak közeget, eléggé magam alatt voltam, úgyhogy visszamentem aztán Hargita megyébe. Azóta Balánbányán vagyok magyartanár.

Hallottam szerkesztőktől, hogy elég sokat szöszölsz a szövegeiddel, visszakéred, új verziókat küldesz… Ez jó vagy rossz a szövegnek, szerinted?

Szerintem rossz (nevet), de mit csináljak? Ilyen alkat vagyok. Úgy vagyok mint a székely a viccben a mestergerendával: fogpiszkáló lesz végül, ha el nem baszom. De valami csak lesz belőle.

José María Heredia kubai költő azt tartotta állítólag, hogy négy évet kell kotlani egy versen. Mondjuk azért idáig nem jutottam el, de sokat szoktam tépelődni a szövegek fölött én is. Valószínűleg nem kellene ennyit. Kell legyen egy megcsináltsága, egy munka része, de tudni kell, hol van az a pont, ahonnan már ne foglalkozz többet a szöveggel, mert jobb úgyse, esetleg ennél rosszabb lesz, ha sokat nyüvöd, mert kihűl, megkeményedik az anyag, és nem tudod már formálni. Az utóbbi pár évben azért már könnyebben elengedem a szövegeket.

Csak azért kérdeztem rá erre, mert nem tartozol a termékeny szerzők közé: a 2006-os, Az egyensúly ígérete című könyved után a jövő évben jelenik meg a második versesköteted.

Igen, az lesz a címe, hogy Odakint és idebent.

Kanyarodjunk akkor vissza az elejére. Mennyiben hasonlít a versírás a bányászathoz?

Nagyban hasonlít, főleg az ilyen alkatú emberek esetében, mint jómagam. Ott vájod, fejted azt a szenet vagy ércet, és a végén maradsz egy kicsi bármivel. Van valamennyi anyagod, eldöntöd, hogy ebből csinálsz egy verset. És akkor a salakját, az értéktelennek tűnő részét kiteszed a meddőhányóra… Most valószínűleg ez is alkati kérdés, hogy ki mennyit szelektál, mennyit hagy benne, de a folyamat hasonlít a bányászathoz, igen. Azt a döntő különbséget leszámítva, hogy lapáttal meg csákánnyal dolgozni a fejtésben ezerszer nehezebb...

Ahhoz képest, hogy a ’90-es években, és főleg abban a pillanatnyi eufóriában mit jelentett a költészet, mit jelent ma, milyen szerepe, hatása lehet?

Hatása valószínűleg mindig is lesz. A költők az utolsók közé fognak tartozni, akik kipusztulnak a művészet világából. Ha a mesterséges intelligencia nevű barátunk Shakespeare-t fölülmúlóan fog is megírni egy szonettet, akkor is látszani fog – ha hihetünk a zseniális Pelevinnek –, hogy melyik verset írta ember, és az aukción az ember írta vers még mindig értékesebb lesz, mint egy gép írta alkotás.

Lehet, hogy egy fiatalabb szerzőt kellene megkérdezned, hogy ő hogy látja a jelenlegi pozíciókat. Én azt látom, hogy

Legalábbis a hagyományos, írott szövegnek, amit korábban költészetnek neveztünk.

Előfordulhat viszont, hogy a költészet egyéb formái népszerűek és hatásosak lehetnek. Arra lettem figyelmes például, hogy a zenével kombinált vers vagy akár a slam poetry azért jól működik.

kell a szöveghez zene, csapat, vagyis közösségi műfajként él tovább. De akár TikTok-bejegyzésekben is nyugodtan felbukkanhat a költészet, sőt fel is bukkan, meg is nézik vagy meghallgatják. Tehát csak a médium változik…

A vers lényege változott valaha?

Az soha. Nem tud. Ami a lényege, az érzelem, rácsodálkozás, megrendültség, döbbenet, ezek örök érvényűek az ősembertől a Mars meghódításáig és azon túl. A technikai eszközök változhatnak, de maga a vers nem változik.