A mai nap Bowie-ról szól. És mindenki elmondja a kötelezőt.
Meghalt a rockzene Próteusza, az örökké megújuló, határokat feszegető zseni, akit lehet szeretni, lehet utálni, de megkerülni nem, aki biszex volt (ajvé!), aki magából faragott folyamatosan alakváltó bálványt, aki ó, pszichedélia, ó glam, ó bum-bumm, aki Iggy Popot feltalálta, aki
">1997-ben drum and bass-t csinált, aki 40 éven keresztül rocktörténeti mérföldköveket rakosgatott le mindenféle erőlködés nélkül (és itt legalább 20 mérföldkő-nóta következik), aki nélkül nem nőtt volna fel vagy négy generáció, aki…
Aki ma hajnalban kapta magát, beült vadonatúj, lazarusi hangjegyekből készült űrhajójába – a többi ott csillog-zsizseg a rocktörténet kisbolygónyi múzeumában –, és elhagyta a Földet. Talán kicsit megáll a Holdon. Ismét. Az első angol, aki landol odafönt. Milyen
">Csillagember. Aki egyszer leesett a Földre. És most úgy döntött, elég volt.
Nem tudok hozzátenni semmit a kötelezőhöz. Inkább előszedek ezt-azt a fiókból. Például amikor először találkoztam a Bowie-zenével, valamikor a hetvenes évek legvégén.
">Andy Warhol, Silver Screen, szólt a furcsa, se szép, se fiatal hang a lerobbant kazóból. Lenyűgözött, bár fogalmam se volt, ki a franc ez a Dávid, az Endiről meg a szilvöszkrínről nem is beszélve.
Aztán kezembe került a Magyar Ifjúság akkoriban kéz és szigorúan őrzött határ alatt átjuttatott pár száma. És ott láttam a se-férfi-se-nőt, lángvörös hajjal, hadi színekre festve. Valami indián, nevettünk. Hogyne nevettünk volna, hiszen akkoriban szakadt farmer volt a trend itt vadkeleten, ziherheictűkkel, s ruhám foltos, ingem majdnem térdig ér. Tüntetően hátat fordítottunk neki, tinédzserségünk minden hormonális dühével.
Aztán a nyolcvanas évek vége fele megláttam egy érdekes albumot a kolozsvári ószeren. Egy félig kutya-félig ember hevert rajta.
">Diamond Dogs. Megvettem. Jugoszláv lemez volt, jól szólt, és megvoltak a szövegek is. A címadó dal meg a
">Rebel, Rebel azonnal padlóra vitt, ezért szótárat ragadtam, és fejtegetni kezdtem a szavakat. Ez volt az a pillanat, amikor Bowie-rajongó lettem. A szigorú zene, a burjánzó szöveg ma is ugyanazt a nehezen megfogalmazható érzést kelti bennem. Hogy Bowie-t hallgatva mindig futok valami után. Hogy valami megvan, és még sincs. Mindig egy lépéssel előttem jár. Akhilleusz és a teknős apóriája ez. Aztán most jól elillantál, hallod-e, Mr.
">Lazarus. Bár egyszer úgyis utolérlek.
1997-ben, a budapesti Szigeten aztán találkoztunk. Mármint én lent, sóbálványként, a színpad előtt, ő meg odafent, a színpadon. Már nem vörösen, nem androgün istenségként. Csak Bowie-ként. Kis zenekarral nagyon nagy
">zenét csinált. Az az este valamikor egy hét múlva ért véget. És mindvégig imaginárius nyelveken beszéltünk. Mint a
">Subterraneans-ban.
A legújabb (utolsó) Bowie-album dalait kis szomorúsággal hallgattam. Volt bennük valami végjáték-szerű. Persze ezt most könnyű mondani, hogy kiderültek a hétköznapi tények. De tessék csak meghallgatni őket. Tökéletes gömbtestek. De mégsem pontok. Megannyi űrkabin inkább. Szanaszét lehet velük szelni a galaxist. És reménykedni, hogy az ember egy szép nap
">újra leesik a Földre. Mondd, hogy oké, Major Tom. Oké?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Felszállt a fehér füst a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből csütörtökön este, ami azt jelenti, hogy sikerült megválasztani a katolikus egyház új vezetőjét.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Provokatív plakátok jelentek meg csütörtök reggelre több helyszínen Csíkszeredában, illetve a taplocai iskolaközpont közelében is, amelyeken George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökjelöltjének hírhedt kijelentései olvashatók.
A magyar kormány semmilyen elszigetelést, retorziót nem támogat Romániával szemben – jelentette ki pénteken Orbán Viktor.
A magát George Simion hívének kiadó, Tulcea megyei férfi lebozgorozza, szidalmazza, fenyegeti és „visszaküldené” a romániai magyarokat Magyarországra. A TikTok közösségi videómegosztón terjedő videó kapcsán Kézdivásárhely polgármestere is megszólalt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.