Ez az írás nem arról szól, hogy ki a jobb szakács. És arról sem, hogy hej, de jó szinglinek lenni, azzá válni. Csak azt próbálom megfogalmazni, milyen érzés, amikor szembejön a valóság, és hogyan válhat adott esetben a – jelen esetben férfi – előnyére.
Életemben rá nem tettem a kezem a fakanálra. Gyerekkoromban nagyanyám, aztán (nevelő)anyám, aztán az életembe lépő asszonyok főztek. Nem állítom, hogy soha nem sütöttem egy rántottát, nem pucoltam krumplit, murkot, szökőévenként nem álltam oda látványfőzni a családnak, baráti körnek (egy aszalt szilvával töltött pulykamellre emlékszem is, nagyon feszesen állt rajtam a mellény, amikor dicsérték). De, ha tetszik, rendszerszerűen sohasem főztem. És nem áll szándékomban ezzel (trauma-alapú) ítéletet mondani senki és semmi fölött. Nem sorolom, hogy hej, de rosszul tették a szüleim, a nagyszüleim, hogy nem állítottak oda a tűzhely elé, mert hej, de magatehetetlen emberré váltam a konyhában. (Sok értelme amúgy se lett volna. Az ember akkor főz jól, ha jókedvvel csinálja. Akkor is, ha épp szorít az idő.)
Félreértés ne essék: nagyra értékeltem a finom ételt. Meg is dicsértem a szakácsot, ahogy illik. Csak épp meg sem fordult a fejemben, minek az eredménye az a sok fogás az asztalon, amit adott esetben nézni is tereh. Így éltem jó negyven éven át.
Aztán egy napfényes októberi délelőttön ott álltam a konyhában. Egyedül. Magánéleti hajótörésből fakadóan. Ma is sajnálom, mert úgy gondolom, hogy a család az origó. Na de számtalan oknak köszönhetően úgy történt, ahogy: szétesett a családunk. Minek következtében ott álltam a konyhában azon a napfényes októberi délelőttön… és izzadt a tenyerem. Mert hogy a két gyerekünkért én is felelősséget vállaltam, olyan értelemben, hogy időszakonként nálam laktak. Nagyjából az év egyik felében. (Nyilván, ez sem ideális megoldás. Sőt, talán a nem ideális megoldások közül is a vitathatóbbak közé tartozik. Szemléleti kérdés, maradjunk annyiban.) Szóval, ott álltam a konyhában, izzadt a tenyerem és néhány elég nyomasztó kérdés bökdöste a homlokomat, belülről. Például: ki fog mosni a gyerekekre? Ki fogja őket reggel elindítani az iskolába? És... ki fog főzni??? Senki nem felelt. Lévén hogy egyedül álltam a konyhában. Úgyhogy végül magamnak kellett kiböknöm: te, ki más?
Eddig rendben is voltunk. Na de hogy? Hogy kell elindítani egy mosást? Hogy kell… na jó, felkelni úgy kell, ahogy mindig, csak korábban, jóval korábban. Na de… főzni, azt hogy kell? Ekkor suhant át az agyamon először, hogy a fenébe, jó nagy nyámnyila lettem jó dolgomban. És persze, elfilozofáltam azon is, hogy tessék, ez az új helyzet új lehetőségeket nyit meg előtted, barátom. Megtanulhatsz főzni, többek között. De az az igazság, hogy nagyon nem volt kedvem hozzá. Pontosabban: szorongtam. Azt ugyan tudtam, mi a különbség például a lábas meg a fazék közt, de ne tessék nevetni, ennél messzebbre már homályosan láttam a konyhaművészet tájait, és nem a gőz miatt.
Na és akkor jött a valóság. Két gyerek képében. Akik konkrétan hozzám tartoztak. És tőlem várták, többek közt a reggelit, az ebédet meg a vacsorát. Jó, az ebéden kívül ment minden, mint a karikacsapás. Ez volt az az időszak, amikor annak is tudtam örülni, hogy rendesen meg tudok csinálni egy szendvicset. Na de az ebéd… hát az egy rémálom volt. Ma is nevetnek a gyerekeim: hej, apa, micsoda fantasztikus zacskós leveseket főztél annak idején. Emlékszel? Emlékszem, hát. A hideg kiráz tőlük, még ma is. Pedig igyekeztem jó képet vágni hozzá az első kanál után. (A többit megszokja az ember.) Becsületükre legyen mondva: nem cseszegettek a zacskós löttyökért. Megették tisztességesen, a részüket megköszönték, ahogy illik.
Persze most bárki feltehetné a kérdést: de mi a jóistennek kellett zacskós levest csinálni? Hát annyi könnyű, gyors leves van. Pontosan: ma (szinte tíz évvel később) már tudom. Na de akkor nem tudtam. És igazából nem is akartam megtudni. Magyarabbul: féltem szembenézni vele. Inkább megkerültem a problémát.
Jó, leves kipipálva. Na de a második fogást nem tudtam zacskóból elővarázsolni. Jó időszak volt ez, bizonyos értelemben. Rántott húst ettünk majdnem egész héten, rósejbnivel. Vagy ha nem rántott húst, akkor sült kolbászt. S ha nem sült kolbászt, akkor pizzát, a városban. Ki nem imádja a rántott húst? A pizzát? Egy idő után azonban már nagyon idegesített a saját tehetetlenségem. Hahó, hát nem lehet zacskós levesen, rántott húson, rósejbnin és pizzán élni. (Dehogynem, mondták a gyerekek…)
Két dolgot tettem: elbeszélgettem anyámmal a főzésről. Eleinte nem igazán értettem, mit mond. Pontosabban, a szavakat hallottam, csak az értelmükbe gabalyodtam bele kicsit. Oké, nagyon. Megkértem szépen, ne recepteket mondjon, írjon, hanem adjon egy-két mankót, mert hadilábon állok. És megérezte, hogy nem a képességeimmel van a baj. Hanem görcsöl a lelkem. Hiába na, remek anyám van! És onnan kulcsszavakat mondott: víz, fő, só, párol, dinsztel, egy evőkanál vaj, tárkony satöbbi.
A másik dolog, amit megtettem: elkezdtem recepteket olvasgatni a neten. Na de nem ám szakértő szemekkel (olyan nem is volt nekem), hanem mint egy-egy verset. És meg is mérgelődtem a receptirodalomra. Az egyik azt mondta, végy 50 gramm… mi van? Mennyi az az ötven gramm? Hány evőkanál? És persze az se mindegy, hogy liszt vagy épp cukor. Marinírozd… mit csináljak? Reszteld… oké, resztelem, a fene egye meg, de gőzöm, nincs, hogyan. Az elolvasott receptek oroszlánrésze esetében a szerző feltételezte, hogy az olvasó (vagyis én) nem funkcionális analfabéta. Tehát muszáj volt a terminológiát is rendbe tennem. Kezembe került Polcz Alaine Főzzünk örömmel! című könyve, na és ott, huhh, minden kódfejtést igénylő kifejezésre egyszerű magyarázatot találtam. És az is eszembe jutott, hogy milyen mennyei rumos sárgadinnyét ettem egy alkalommal, mikor náluk jártam Budapesten, a Városmajorban. Nevetve mesélte, hogy fecskendővel, tűvel szokta be injekciózni a rumot a dinnyébe. Meg is csináltam, amint sárgadinnye akadt a kezembe. Tényleg isteni. És lám, orvosi tudásomat is kamatoztathattam „főzés” közben.
Az első időszakban, még sokmankósan arra törekedtem, egyszerű recepteket készítsek. Például: spenótfőzelék, tökfőzelék, csirkepaprikás, túrós csusza, vajban párolt paszuly, borsó (világéletemben utáltam a borsót, egészen addig, amíg el nem kezdtem főzni). Na és így már újra vasárnapi ebéd lehetett a rántott hús. Megjegyzem: ezek a receptek tényleg nem bonyolultak. Viszont a jó alapanyagokat beszerezni, na, az egy másik kérdés. Eleinte fogalmam nem volt, mi a különbség… például szalonna és szalonna között. Ehhez több idő kellett. És több figyelem. Hogy ne kapjam le bármely bolt bármely polcáról a szalonnát. Hanem menjek ki szépen a piacra (például), keresgéljek türelmesen, kóstolgassak, aztán amikor megvan az íz, ami igazán smakkol, jegyezzem fel a kéménybe a helyet.
Itt szeretném megjegyezni: ez a történet nem arról szól, hogy egy mamlasz pasi jó sok varázsütésre (verésre) konyhaördöggé válik. Ma sem tudok igazán jól főzni. Hiányzik belőlem az az elegancia, az az ösztönös ráérzés (tehetségnek is szokták ezt nevezni), amit az igazán jó szakácsoknál látok. Tudod, nyájas Olvasó: amikor ordít az emberről, hogy a kisujjában van, amit művel. Azt csinál az alapanyagokkal, amit épp akar. Szóval, nem lett belőlem konyhaművész. Például a mai napig nem tudom, na jó, nem merem elengedni a receptet. Ott a laptop a közelemben, belenézek időnként a szövegbe, videóba. Még mindig szükségem van a mankóra, ilyen értelemben. Viszont elmondhatom: nem félek már egyedül a konyhában. Sőt, nem félek aránylag bonyolult recepteket elkészíteni. Amire különösen büszke vagyok: találtam a Youtube-on egy csatornát, ahol Fülöp-szigeteki recepteket készít valaki. Most szólok: nagyon nem reformkonyha a filippínó. Különösen az a része, amely úgy kezdődik: végy egy kiló sertéshasaalját. Zsíros! De olyan finom, hogy az ember kétszer is megnyalja mind a tíz ujját utána.
És akkor hadd ajánljak így, a végén, két receptet (az alapanyagok ott vannak a képen, a cikk fölött). Holnap (hétfőn azaz) ez lesz az ebéd nálunk. Az első fogás egy fehérboros hagymaleves. Ami kell hozzá: minél többféle hagyma. Én egy pórét, egy fej fehér- meg egy fej vöröshagymát vágtam fel. Ehhez jön három gerezd (vagy hat, ha kisebbek) fokhagyma. Aztán zöldhagyma (na, ezúttal kimaradt, nem volt itthon) és snidling. Avagy metélőhagyma. Ha nincs friss, jó a szárított is. Én fagyasztott vadsnidlinget használtam, amit Sánta Miriám költő és füvész mutatott a bácsi erdőben. Jó nagy zacskónyit szedtem belőle.
Na és akkor: a hagymákat (kivéve a snidlinget) rádobtam három evőkanálnyi vajra, dinszteltem szépen. Közben kerestem a mélyhűtőben a snidlinget. A sümec fejemmel nem írtam fel a zacskóra, hogy VADSNIDLING, ezért jött is a bünti: mindent kihoztam (kapor, petrezselyem, zellerlevél, lestyán)… erre az érthető módon pedáns eljárásra nem tudok rászokni. Na de meglett végül. Ráöntöttem a vizet, hát, olyan bő másfél litert, bár lehetett az kettő is, ezt már nem méricskélem. És akkor jöttek a fűszerek (ízlés szerint, kóstolgatni kell): só, bors, kakukkfű, csilipaprika, tárkony, egy babérlevél. A magam részéről akkor szoktam hozzáadni a snidlinget (és jó sok petrezselymet) a leveshez, amikor az egy (vagy két) deci fehérbort beletöltöm. És addig főztem, amíg megpuhultak a hagymák. És kész. Oké, aki szereti, tehet hozzá főzőtejszínt, szintén ízlés szerint. Én szeretem. A gyerekeim is. Ja, tálaláskor füstölt sajtot (belereszelve) és krutont (vagy összetört száraz kenyeret) illik kínálni.
A második fogás: rántott óriáspöfeteg és másfajta pöfeteg. Oké, rántott, mit csináljak, de komolyan, ez a gomba rántva a legjobb. Becsületszavamra! Az óriáspöfeteget nem a réten találtam. Az ószeren vettem. Egy nénitől. Nem vicc, ez is van az ószeren. A nem óriást (nevezzük változékony pöfetegnek) a Bükkben szedtem, ma, vagyis vasárnap. Mit tehetnék hozzá? Rántott gombát ejsze nem nehéz készíteni. Liszt, tojás (ebbe kerülnek a fűszerek: só, bors, oregano), prézli. És zutty, bele az olajba. Hogy a köret mi lesz? Ezek után könnyű kitalálni: rósejbni!
Rókák, jég, cégérek. A kolozsvári polgárok nap mint nap fenyegetettségben és rettegésben élnek. Jöhet a tél, a hó, a karácsony, a polgártársak nem győzik a sok aggodalommal. Amerre néznek, mindenhol veszélyforrás, némi elégedetlenkedéssel fűszerezve.
Az egységes és oszthatatlan román nemzeti mítoszgenerátor rajongói számára a nagy egyesülésről mesél, akkor is, ha hallgat. Ám a polgárok többségének valószínűleg nem mond semmit.
Megnéztük, hogy tartanak maguk elé görbe tükröt a komédiázó (erdélyi) románok: egy kortárs népmesét láttunk, egy parasztlázadásocskát. Amely jobban sül el, mint a valóságban, mert hát ilyenek a népmesék. És közben nevetni is tudtunk.
Mi az az Éber, és hogyan képezi le kicsiben a rendszerváltás utáni pillanatnyi eufória szabadságrohamát? És mi köze mindennek a bányákhoz?
Hiába tetováltatta a karjára Ciolacu, hogy nem lesz áfa-emelés, mert elképzelhető, hogy áfa-emelés lesz. Nagyon rosszul járt egy férfi, aki bűnözők pénzéből gazdagodott meg a bitcoin-piacon.
Bár az elmúlt években folyamatosan nőtt a romániai lakosság átlagjövedelme, látványosan megugrott azoknak is a száma, akik hátralékokat halmoznak fel valamely bank vagy más hitelintézet irányában, vagyis évek óta nem törlesztik kölcsöneiket.
… nem egészen potom áron, de eladó Erdély volt kormányzójának szülőháza Szeben megyében… és Crin Antonescu, a kormánykoalíció közös államelnök-jelöltje elárulta, mivel foglalkozott az elmúlt évtizedben, amióta munkanélküli.
Egy többek között szexuális erőszak miatt elítélt visszaeső bűnöző, egy 29 éves éradonyi (Adoni) férfi „rendkívüli kegyetlenséggel” megölt otthonában egy szintén éradonyi 63 éves nőt és annak 27 éves fiát.
Tíz európai uniós ország – köztük Románia – azt kéri, hogy a közösség tiltsa be az Oroszországból származó gáz és cseppfolyósított földgáz (LNG) behozatalát – derül ki egy, a <a href="https://www.reuters.com/world/europe/ten-eu-countries-call-sanctions-russian-gas-lng-document-shows-2025-0
Egy székelyudvarhelyi autóműhelyben csaptak fel kedd este a lángok.
„Minden csatornán csak erősen szabályozott tartalom volt elérhető, a csetcsatornákat pedig gondosan cenzúrázó mesterséges intelligencia felügyelte. De két év után most már kezdett elege lenni ebből.”
„Minden csatornán csak erősen szabályozott tartalom volt elérhető, a csetcsatornákat pedig gondosan cenzúrázó mesterséges intelligencia felügyelte. De két év után most már kezdett elege lenni ebből.”
Avagy miért fagyoskodik Otilo odakint az ajtó előtt?
Avagy miért fagyoskodik Otilo odakint az ajtó előtt?
Románia kapott néhány kegyelmi hónapot az elnökválasztásig – ha nem történnek gyors változások, márciusban Călin Georgescu lesz az ország elnöke.
Románia kapott néhány kegyelmi hónapot az elnökválasztásig – ha nem történnek gyors változások, márciusban Călin Georgescu lesz az ország elnöke.
Călin Georgescu a testét és az egészségét edzi egy jeges alpesi tó vizében. Erő, egyensúly, nyugalom – Isten hozott a szélsőséges politikai egészségmegőrzés világában.
Călin Georgescu a testét és az egészségét edzi egy jeges alpesi tó vizében. Erő, egyensúly, nyugalom – Isten hozott a szélsőséges politikai egészségmegőrzés világában.
Két dolog van, amin nem érdemes bosszankodni. Az egyik, amin tudunk változtatni, a másik, amin nem.
Két dolog van, amin nem érdemes bosszankodni. Az egyik, amin tudunk változtatni, a másik, amin nem.
És már egy jó kis vallásháború is körvonalazódni látszik.
És már egy jó kis vallásháború is körvonalazódni látszik.
Kulcsszavakban a káoszról, a rettegésről, a reményekről és fogalmaink kiüresedéséről.
Kulcsszavakban a káoszról, a rettegésről, a reményekről és fogalmaink kiüresedéséről.
Ezen nincs miért csodálkozni. Amin esetleg lehet (bár nem érdemes): az országot vezető politikai, illetve a hazai szellemiséget egyre kevésbé befolyásoló értelmiségi elit kártékony ostobaságán.
Ezen nincs miért csodálkozni. Amin esetleg lehet (bár nem érdemes): az országot vezető politikai, illetve a hazai szellemiséget egyre kevésbé befolyásoló értelmiségi elit kártékony ostobaságán.
Így utazunk és pisilünk mi útközben, itt nálunk Erdélyben. Mindennemű egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.
Így utazunk és pisilünk mi útközben, itt nálunk Erdélyben. Mindennemű egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.
A történelem már számtalanszor bebizonyította, hogy az emberek egyszerűen alkalmatlanok a fontos politikai szerepek betöltésére. Ám itt van Totó kutya…
A történelem már számtalanszor bebizonyította, hogy az emberek egyszerűen alkalmatlanok a fontos politikai szerepek betöltésére. Ám itt van Totó kutya…
Rókák, jég, cégérek. A kolozsvári polgárok nap mint nap fenyegetettségben és rettegésben élnek. Jöhet a tél, a hó, a karácsony, a polgártársak nem győzik a sok aggodalommal. Amerre néznek, mindenhol veszélyforrás, némi elégedetlenkedéssel fűszerezve.
Az egységes és oszthatatlan román nemzeti mítoszgenerátor rajongói számára a nagy egyesülésről mesél, akkor is, ha hallgat. Ám a polgárok többségének valószínűleg nem mond semmit.
Megnéztük, hogy tartanak maguk elé görbe tükröt a komédiázó (erdélyi) románok: egy kortárs népmesét láttunk, egy parasztlázadásocskát. Amely jobban sül el, mint a valóságban, mert hát ilyenek a népmesék. És közben nevetni is tudtunk.
Mi az az Éber, és hogyan képezi le kicsiben a rendszerváltás utáni pillanatnyi eufória szabadságrohamát? És mi köze mindennek a bányákhoz?