A fény győzedelmeskedésének már az újkőkorszak óta szemtanúja az emberiség – miért lenne ez most másképp?

Valószínűleg vagyunk jó páran, akiket csontig hatoló módon érint minden egyes évben az, hogy ősz közepétől beköszönt ebbe a térségbe a sötétség. Legkedvesebb ellenségemet és tanítómesteremet igazán nevezhetném A Sötétségnek… hiszen ő olykor Felhőpárna, olykor Köd, de mindig valamilyen Szürkeség.

Évről-évre megjelenik, árnyéka, karja, szele meglebben és -villan már augusztus végén az első varjúhadak károgásával.

Eszembe juttatja, hogy most fél évig meg fogja mutatni a dolgoknak azt az oldalát is, amit nem akarunk látni.

Van ennek persze egy tudományosabb magyarázata is: nem véletlen és feltűnő az, hogy egyre sötétebb és szürkébb itt a tél, hiszen a föld klímájának fokozatos változásával egyre melegebbek és hómentesebbek a telek, így nincs is nagyon mi visszatükrözze a napot, a fényt. Eső esik, és kitartóan 3-7 fok van. Nincs itt semmi látnivaló.

Néha azon kapom magam, hogy jólesik egy-egy tisztább égboltú éjszakán az erkélyről kihajolva beleszippantani az egyre ritkábban fagyos levegőbe – nem a szinte belélegezhetetlenül ködös-nedvesre gondolok, hanem arra, amiben visszaköszön egy kevésbé szennyezett világ emléke, de paradox módon a fával fűtés illata is. A skandináv hangulathoz hasonló sötétség-epizódok fontos pillanatává vált – egyre fontosabb! – a napfény imádata (a magas dózisú D-vitamin szedése mellett), és annak tudatosítása, hogy bár A Sötétség olyasmiket mutat meg, amikkel nem szívesen szembesülünk, azért nem szabad őt hagyni eluralkodni magunkon.

Aszerint, hogy figyelte az eget, az égen a Napot, a Holdat, a csillagokat, és érezte, merről fújnak a szelek, mikor jó a víz és mit tud a tűz, és hihet-e a földnek, amelyen él. Ezek mind olyan elemi hatások, amelyek az emberiség több évezredes történetét végigkísérték, és itt vannak velünk mai napig.

A téli napforduló (december 21-22.-én) is egy ilyen esemény volt. Lelki választóvonal, amelyhez igazodni tudott, mert a fénymozgások megfigyelésével jött rá arra, hogy bizonyos jelenségek ismétlődnek, és nem is akárhogy. Ha van valami, ami a fény visszatérését és a sötétség, a hideg felett aratott lelki győzelmet jelenti, akkor ez az. Az ember hozzávetőlegesen az újkőkorszak óta minden évben várja, hogy forduljon az idő kereke, és újból a fény felé fordíthassa arcát – sőt, ősei maradványainak, szellemének is megmutassa azt.

kezdve a hatalmas sírdombok elhelyezésétől, a megalitikus létesítményektől, földbe helyezett naptáraktól egészen el addig, hogy a szakrális terek és építmények bejáratai, oltárai bizonyos módon igazodnak a Nap mozgásához.

Van egy bejárattal és folyósóval ellátott hatalmas sírhalom Írországban – Newgrange, amely egy prehistorikus műemlék az ország Meath megyéjében (a Brú na Bóinne-komplexum része, Dowth és Knowth hasonló építésű sírhalmokkal együtt). Newgrange egyike azoknak a neolitikumban (i.e. 3100) létrehozott építményeknek, amelyek archeoasztronómiailag kiemelkedőknek számítanak, azaz ősi, csillagászati szempontból fontos elemei az ember által alakított tájnak. Az újkőkortól kezdődően, át a bronz- és vaskoron keresztül ezek a létesítmények megalitikussá váltak, azaz többféle körkörös vagy elliptikus formájú állókövekből álltak. A leghíresebbek mind Nyugat-Európában vannak, legtöbbje az Egyesült Királyság és Írország területén, de Németországban, Csehországban is megtalálhatók többek között.

Newgrange-ben a sírdomb bejáratát úgy tájolták ebben az elképzelhetetlenül távoli múltban, hogy a bejárat fölötti tetőnyíláson a téli napforduló napfelkeltéjén a Nap bevilágítson, megtöltve a sírdomb folyósóját fénnyel.

Hasonló kialakítású a méltán népszerű Stonehenge is: a hatalmas kövekből álló kört úgy alakították ki (feltehetően) rituális célokra, hogy a bejáratát kettészelő középső tengely a téli napforduló lemenő napjával egyirányú. A skóciai Orkney-ben található Maeshowe sírkamra elhelyezése is hasonló: a téli napforduló naplementéje bevilágítja a sírkamra hátsó falát.

De mondhatnánk az egyiptomi Karnak-templomot, a törökországi Göbekli Tepét, az USA területén található Chaco-kanyon kőstruktúráit és petroglifáit, amelyek a téli napfordulóhoz kapcsolódó eseményeket őrizték meg az utókor számára, vagy a közép-amerikai maja építészet számos elemét, vagy a kínai megalitikus kultúrát. Németországban találjuk meg a világ egyik legrégebbi napmegfigyelő központját: a Goseck-kört, amelyet i.e. 4900-ban hoztak létre. Olyan föld- és kőárokról van szó, amelynek két kapuja a téli napforduló napfelkeltéjéhez és naplementéjéhez van igazítva.

Csehországban a Říp-hegyen, Lengyelországban a Rydno-komplexumban, Ausztriában több helyen találhatók hasonló (bár nem megalitikus) napkalendáriumok. A Kárpát-medencéhez kapcsolódó helyszínek, bár nem ennyire látványosak – egy romániai kivétellel –, azért léteznek: a szlovákiai Hrádok–Vtáčnik régió hegyi menedék-szentélyei, amelyeknek kőalakjaival és falaival a téli napforduló fénye különleges módon játszadozik el, hasonlóan azokhoz a magyarországi létesítményekhez, amelyekkel a Bükk-hegységben találkozhatunk, és főleg a korai mezőgazdasági tevékenységgel kapcsolatos napfordulós rituális kalendáriumokhoz köthetők. De hozhatnánk példát Ukrajna és Bulgária területéről is.

Románia területén méltán a leghíresebb ilyen helyszín Sarmizegetusa Regia Hunyad megyében, ahol i.e. az első század dák főváros húzódott – a jelenleg is szépen kialakított, látogatható archeoparkban láthatjuk a központi andezit-napkorongot, kőkör-szentélyt, amelynek központi tengelyét szintén a téli napforduló felkelő napja világítja meg egyenesben. Mondhatunk bármit erről az ellentmondásokkal terhelt román történelem szemszögéből,

Még ha Jézus születésének pontos dátuma nem is történeti tény, és a keresztény hagyományban karácsonyként ünnepelt nap inkább egy későbbi konstrukció, a hagyomány kialakulásának megvan a maga oka. A kutatók szerint az i. sz. 325-ben tartott niceai zsinaton jelölték ki december 25-ét Jézus születésnapjaként, azt elsősorban gyakorlati megfontolásból tették: ezzel akarták háttérbe szorítani az akkoriban igen elterjedt Mithrász napisten kultuszát. A téli napforduló, illetve az azt övező időszak szinte minden kultúrában kiemelt jelentőségű, hiszen ebben az asztronómiai fordulópontban a hosszú, sötét éjszakák után megjelenik az első halvány fény, magával hozva a reményt, hogy a nappalok lassan újra hosszabbodni kezdenek.

A megrendíthetetlen égitestek és elemek mozgása, léte elsősorban egy teológiai probléma:

Ahol a Nap „megfordul”, ott nem Krisztus adja az idő értelmét, hanem a kozmosz, ezért a kereszténység is megtett mindent annak érdekében, hogy a kozmikus fordulópontokat a keresztény lineáris időbe integrálja. Ez mára már nem a kereszténység ellen szól, de a nagy vallások kialakulását a kozmikus rend mindig megelőzte.

És bár az őseink megfigyelésein alapszik, azért igen zsigeri. A Sötétséggel vívott harc táj- és térlenyomatai megdöbbentőek és monumentálisak, a kő és a föld örökérvényűsége mai napig tiszteletet és alázatot vált ki az emberekből. Ezért is vannak olyan sokan, akik ellátogatnak a napfordulók idején azokra a helyekre, ahol végigkísérhetik egy fénycsóva megcsillanását az ősök emlékein, faragványokon és rajzokon. Mi ez, ha nem feltámadás és újjászületés egy pillanatra?