1. A stickfeszt

Úgy adódott, hogy kaptam egy ingyen bérletet az Untold nevű stickfesztiválra. Az Untold nevű stickfesztivált Kolozsvár kellős közepén rendezik meg minden évben. (A kolozsvári lakosság egy részének tiltakozása ellenére, de hát mondjon nekem valaki olyan népünnepélyt, amellyel mindenki maradéktalanul egyetért.) Jó, tavaly nem merték megrendezni, mert megijedtek a pandémiától, ám idénre elmúlt az félsz és újra állt a négy negyedes ritmusú bál a Sétatéren.

Elsétáltam tehát odáig. A bejáratnál kedvesen mondta egy illetékes, hogy férfiak jobbra tessék, hölgyek balra. Kicsit eltöprengtem azon, hogy mihez kezd itt egy transznemű személy. Nem megy be? Petíciót fogalmaz? Ír Brüsszelnek, hogy sújtson le a jogállamiság pallosával Romániára? A kérdések költőiek maradtak, tolt befele a tömeg.

A biztonsági őr kiüríttette velem a hátizsákomat,

odahívott egy csendőrt és közösen kurkászták végig a holmimat:

gumikesztyűs (és nyilván patyolattiszta) ujjaikkal beletúrtak a cigarettásdobozomba, szétszedték a golyóstollamat, átnézték a zsákban felejtett számláimat. Tökéletes munkát végeztek. Az újsághírek szerint mégsem.

Végre bent voltam Untoldiában. Elindultam a városi stadion felé. Maszkban, ahogy a szigorú és felelős és operatív járványhatóság előírta. És lassan úgy éreztem magam, mint leprás a nagyvárosban. A lepra manapság ritka betegség. Nos, kábé annyian viseltünk maszkot, ahány leprás forgolódik mostanság e tájon. Kevesen. Hát levettem. És – bár olvastam, hogy hej, sok embert megbüntettek, civil erőszakszervezetesek leskelődnek a bokrok mögül, hogy lecsapjanak a kihágókra – nem büntetett meg senki, nem ugrott rám senki a bozótból. A buzgó hátizsákkurkász kapuőrön kívül rám se bagózott senki. Később olvastam, hogy a kincses város jeles bírója, Emil Boc, illetve a stickfesztre látogató belügyminiszter, Lucian Bode sem viselt maszkot. Mellesleg,

ha valakik engedélyeznek egy napi 75 000 embert táncikáltató fesztivált,

tudhatják, hogy ilyen szabályokat egyszerűen lehetetlen felállítani. És fölösleges is. Csak aztán, amikor lejár a stickfest és mindenki megszámolja a bevételét, ne tessék óbégatni, hogy jaj, megnőttek a járványszámok, be kell zárni az iskolát, a kocsmát, a színházat, a mozit, a satöbbit. Tessék ugyanolyan tökösen kiállni és azt üzenni az egész oltáskampányt mintaszerűen elbaltázó béna járványkormánynak, hogy coki, a mi városunkban magas az átoltottság, mi nem zárunk be semmit,

hagyjál bennünket élni, te béna zombikormány!

Nagyon várom a jövőépítő városbíró tökös kiállását, ha sor kerül rá.

A stickfesztről sokat nincs mit mondanom. Különböző színpadokon (egy-két kivétellel) különböző emberek váltották egymást egy pult előtt, és négy negyedes ütemben muzsikát produkáltak. A különbség csak annyi volt, hogy egyes emberek előtt pár tucatnyian táncikáltak, mások előtt pedig nyolcvanezren. Igaz, utóbbiak időnként elbődültek, hogy: Romániaaaaaaaaa! És azt is megkérdezték, hogy: Érzitek a szereteteeeeet? Mit mondjak, nem éreztem. Viszont fesztiválörömöt igen. És ha ez megvan, akkor jól vagyunk.

2. A tanévnyitó(k)

Úgy adódott, hogy az idei tanévet külön iskolákban kezdte a két gyermekem: az Apáczaiban, illetve a Báthoryban. Elmentem mindkettőre. A báthorys megnyitó a piarista templomban kezdődött (az előkészítősök és a kilencedikesek számára). Szép volt és megható, mint mindig. Kevesen szólaltak fel, páran (például a politikusok) az iskola udvarán folytatódó ünnepségre tartogatták a puskaporukat. László Attila főesperes úr szavai közül szeretnék kiemelni néhányat, mert relevánsnak érzem őket a jelenlegi, teljesen elbaltázott járványhelyzetben. Ezt mondta (az idézet nem pontos, csupán tartalmilag):

A vészhelyzet a fejünk fölött lebeg, vagy lebegtetik.

Igaza van a főesperes úrnak. A vészhelyzet tavaly ilyenkor valóban a fejünk felett lebegett. Nem tudtuk, mi lesz, védőoltás sem volt, féltünk. (Már aki, nyilván.) Aztán eltelt egy év, meglett a védőoltás is. Csakhogy időközben a Románia nevű (sajnos) látszatállam tehetetlen és műveletlen és felelőtlen zombikormánya (amelynek a mi fő-fő érdekképviselőnk, az RMDSZ is tagja mind a mai napig) teljes sikerrel (gratulálok neki ezúttal is!) kudarcba fullasztotta azt az oltáskampányt, amelytől a járvány-felszabadulás profán ünnepét vártuk. Hol van Románia lakossága a még tavasszal beígért 50 százalékos átoltottságtól? Na hol, kedves zombikormány? Sehol. Ami van: a vészhelyzet lebegtetése a fejünk fölött.

Na de Kolozsváron jobb a helyzet. Kolozsvár annyira az élen jár, annyira vírusbiztos (nem így van, de fogadjuk el), hogy a napi nyolcvanezres stickfeszten senkinek sem kell maszkot viselnie.

Ilyen alapon úgy döntöttem, hogy az iskola udvarán folytatódó megnyitón maszk nélkül veszek részt. Mert hát ez egy nyílt tér. És hát Emil Boc, a példakép sem viselt maszkot a stickfeszten. És hát csaló sem vagyok: kábé annyian viselték szabályszerűen a maszkot az iskolaudvaron, mint ahányan egyáltalán maszkoltak az Untoldon. A többség ügyesen letolta az utóbbi év sláger-ruhakiegészítőjét az orra alá. A magam részéről megértem az embereket. Csak akkor ne csaljunk.

Vállaljuk azt, hogy beoltottakként (fertőzésen átesettekként) jogot formálunk a normális életre.

Tetszik érteni? Persze, a vállaláshoz közösség kell. Amiről annyian beszélnek annyiszor. Csak hát közben az van, hogy nincs. Mármint közösség.

Az iskolai megnyitó is szép volt. Itt szóhoz jutott végre egy fiatal RMDSZ-es politikus is. Elmondta, hogy milyen jó újra együtt. És talán a jövőről is mondott valamit. Nem jegyeztem meg. Érdekes, hogy politikusaink nagy részének mennyire nincs humorérzéke. Igaz, nem azért tartjuk őket. Az is igaz, hogy azért sem tartjuk őket, hogy egy tehetetlen és műveletlen és felelőtlen zombikormány részeként sunnyogjanak a pandémia második évében. Szeretném látni, ha helyi, helyes és fiatal (és nem csak) politikusaink adott esetben odaállnak majd Emil Boc mellé és kiállnak majd az okos, beoltott és a saját életét élni akaró város polgárai mellé.

Ja, egy ifjú román egyenruhás (feltehetőleg rendőr, de nem vagyok benne biztos) is szót kapott. Láttam rajta, nagyon meg van ijedve.

Ennyi magyart együtt talán még nem is látott.

De azért időnként elvékonyodó hangon felolvasta az Untoldon maszk nélkül flangáló belügyminiszter tanévnyitó üdvözletét. Amellyel tetőzött is a képmutatás káosza.

Átmentem az Apáczaiba is, hogy megnézzem a fiam tanévnyitóját. Annak ellenére, hogy az iskola vezetősége kiírta: a licisták ünnepsége szülők nélkül tartandó. Az udvaron kevesen voltak. Mármint szülők. Néhányan maszk nélkül. Ahogy én is. Ez az ünnepség is szép volt, bár visszafogottabb. Itt is akadt egy ifjú RMDSZ-es politikus, aki elmondta, milyen jó újra együtt. Remélem, hogy akadt egy RMDSZ-es politikus, aki valahol, valamilyen iskolaudvaron úgy tudott beszélni, hogy meg is szólította azt a pár tucatnyi tizenévest.

És még egy apróság. Útközben, a Báthory és az Apáczai közt elhaladtam a volt polgári leányiskola mellett (ma Emil Racoviță főgimnázium). Ott már lejárt az ünnepség, szülők, diákok álltak az épület előtt vagy indultak valamerre. Mentemben felfigyeltem arra, hogy valaki ezt mondja a hátam mögött: Colojvar.

Aztán más valaki, románul, nyilván: Mi az, hogy Colojvar?

Erre már lelassítottam. Két fekete-fehér ünneplőt viselő nagykamasz lány ment a járdán, amerre én is. Az első éppen válaszolt: Colojvar, az Cluj magyar neve. Mire a másik: Olyan nincs. Cluj van. És Transilvania.

Mentem tovább. Ez a tanév is megkezdődött.