Amikor egy „nem létező” közösség valóban nem létezővé válik

Az elnyomáshoz nincs szükség feltétlenül bakancsra. Elég az is, hogy a felelős emberek, szervezetek elegánsan félrenéznek, ha éppen zajlik a „nyakkendős” asszimiláció.

Megnéztem, ahogy a minap Ilham Alijev azeri elnök kitűzte a zászlót az elfoglalt Hegyi-Karabah (vagy Arcah) Köztársaság immár volt fővárosában, Sztepanakertben (mostantól fogva Hankendi). Valahogy sikerült neki úgy intézni a zászlófelvonást, hogy közben

" target="_blank" rel="noopener">katonabakanccsal tiporta a legyőzöttek zászlaját. Szép! Azt is megnéztem, micsoda

" target="_blank" rel="noopener">szellemváros lett Sztepanakertből (az örmények annak ellenére tömegesen elmenekültek, hogy a kedves azeri hatóságok kijelentették, maradjanak csak nyugodtan, bántódásuk nem esik...), miután a nemrég lezajlott villámháború következményeként a de jure nem, de facto viszont a legközelebbi múltig nagyon is létező Hegyi-Karabah Köztársaság szinte teljes népe elmenekült Örményországba. Mert hogy az enklávé lakosságának nagy többsége örmény. Volt. És eltöprengtem picit,

milyen bizonytalan a de jure nem, de facto viszont nagyon is létező közösségek sorsa.

Persze, mondhatjuk azt nyeglén, hogy hát Közel-Keleten meg ott né, ahajt olyan helyek vannak, amelyek nyomokban tartalmazzák azt a fajta demokráciát, amelyet mi is ismerünk. Ám épp az utóbbi évek tapasztalatai – lásd az orosz–ukrán háborút, példának okáért – arra utalnak, hogy az ilyen jellegű demokrácia-deficites helyek egy pillanat alatt átterjedhetnek Európára is. És innen csak egy ugrás a román politikai elit egyes tagjainak azon (pillanatnyi politikai érdekek szerint ritkábban vagy épp sűrűbben ismételt) szóhasználatáig, miszerint… az úgynevezett Székelyföld. Mert értelemszerű, hogy Székelyföld de jure nem létezik. Viszont de facto nagyon is.

Szőcs Géza költő 1985-ben írt egy szöveget. A szöveg címe: Javaslat egy kisebbségi világszervezet létrehozására. Idéznék ebből a szövegből:

„Azzal a javaslattal fordulunk az ENSZ-hez, hogy saját égisze alatt vesse meg egy olyan intézményrendszer alapjait, melynek célja: a világ valamennyi nemzeti kisebbsége érdekeinek elvi képviselete, valamint hozzájárulás e közösségek egyenértékűség- és egyenjogúság-tudat által definiált jellegzetes én-képének kialakításához; hozzájárulás e helyzetükből következő hasonlóságok, valamint pozitív lehetőségek felismeréséhez és tudatosításához, egyszóval a kölcsönös tájékoztatáshoz és megismeréshez – ahhoz, hogy a világ nemzeti kisebbségei figyelemmel, reménnyel és bizalommal forduljanak egymás felé.”

Teljes mértékben érthető (legalábbis azok számára, akik tudják, milyen körülmények közt nyomorgott akkoriban a romániai magyar kisebbségi közösség, és nem csak), hogy Szőcs Géza költő miért írta meg ezt a szöveget 1985-ben. (Amely szöveg utóéletének egyébként igen kalandos története van, aki kíváncsi, itt olvashat róla.) Hogy mi lett az eredmény? Nagyjából semmi. Persze,

történtek azóta változások az ENSZ kisebbségvédelmi stratégiája szintjén, de hogy választékosan fogalmazzak, inkább papíron.

(Aki a változásokról szeretne olvasni, ajánlom neki például ezt az anyagot.) Éppen tavaly volt az ENSZ kisebbségi jogokról szóló nyilatkozatának 30 éves évfordulója. Melynek kapcsán Bocskor Andrea kárpátaljai magyar politikus és európai parlamenti képviselő (a Fidesz színeiben) többek közt ezt mondta az Európai Parlament ülésén:

„Harminc éves az ENSZ kisebbségi jogokról szóló nyilatkozata, de azóta sem történt sok előrelépés a kisebbségi jogok tekintetében. Fontos lenne, hogy az őshonos nemzeti és nyelvi kisebbségek jogai ne csak papíron létezzenek, hanem valójában is.”

Mindezt azért írtam le, hogy valamiképpen felvezessem azt a kényelmetlen érzést, amely minden őshonos kisebbségi közösség tagjaiban (jó esetben) mocorogni kezd, amikor azt látja, hogy egy hasonló sorsú közösséget ért bármely atrocitásra hogyan reagál, például az ENSZ vagy az Európai Unió. És ezzel visszatérnék a hegyi-karabahi, bakanccsal kikényszerített exodushoz. A Hegyi-Karabah Köztársaság elleni szeptemberi villámháború és főleg annak következményei kapcsán az Európai Parlament kiadott egy állásfoglalást, amelyben… és ettől az embernek instant hányingere lesz (nekem biztos)… szóval amelyben a jól ismert szófordulatokkal találkozunk.

Megdöbbenéssel vette tudomásul… Komoly aggodalmának adott hangot… Felül kell vizsgálni… Felszólítja, figyelmezteti… és végül, de nem utolsósorban: határozottan elítéli!

Hát, mit mondjak, nagyon örvendek. És elképzelem, amint az állásfoglalás hatására az otthonaiból elüldözött százvalahányezer hegyi-karabahi örmény ember azonnal lerakja a cókmókját és üdvrivalg meg tapsikol meg azonnal virágot küld az Európai Parlamentnek, hogy ez igen, ez derék, ez jó mulatság, férfimunka volt!

Értem én, hogy a hegyi-karabahi konfliktusnak jó mély gyökerei vannak. Történhetett volna másképp is. Ha például a Szovjetunió dicsőséges születését követően a főfejek megfogadták volna a Kaukázuson Túli Ügyek Szovjet Irodája javaslatát, miszerint hadd egyesüljön Örményország, bocsánat, az Örmény Szovjetköztársaság és Hegyi-Karabah. Mert hát örmény többség élt mindkét helyen. Nos, végül nem így történt, mindenféle politikai okokból kifolyólag. Hegyi-Karabah az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársasághoz került. Habként a tortán az azeri többség által lakott Nahicseván nevű terület is. (A két terület egyik közös jellemvonása, hogy egyik sem érintkezett közvetlenül az „anyaországokkal”.) És innen egyenes út vezetett a fegyveres konfliktusok hosszú sorozatáig, attól a pillanattól kezdve, ahogy sínre lépett a gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka. (Na és a háttérben megingott, majd rogyadozni kezdett a Szovjetunió). Az utolsó csapás idén szeptemberben sújtotta a de jure nem, de facto viszont létező hegyi-karabahi államalakulatot. Pont került a I-re.

2024. január 1-étől Hegyi-Karabah Köztársaság eltűnik a térképről.

És akkor visszatérnék egy gondolat erejéig Szőcs Géza költő 1985-ös szövegéhez. Amely így zárul:

„Bár e szervezet céljaival ellentétes volna bármely nemzetiségi izgatás, vagy destabilizálás és felforgatás, tisztában vagyunk azzal, hogy e javaslat kiválthatja nem egy, saját népe érdekeit fel nem ismerő és önnön presztízsére már mit sem adó kormány ingerültségét, s ily módon az ENSZ-en belül is megvolna a maga gyanakvó ellenzéke. Anakronisztikusnak és tragikusnak érezzük azonban azt, hogy míg a bélyeggyűjtőktől kezdve a kutyatenyésztőkig minden érdekközösség rendelkezik valamely nemzetközi fórummal, addig a világ népességének mintegy negyedét kitevő nemzeti kisebbségeknek nincs mindannyiukat tömörítő reprezentatív szervezete.

A világ országaiban élő nemzeti kisebbségek együtt hatalmas többséget képviselnek bármely, külön-külön vett többséggel szemben. Ennek a kisebbségekből szerveződött többségnek a kinyújtott békejobbja lehetne az általunk elképzelt kisebbségi internacionálé.”

Ez is egy meg nem valósult terv lett. Mint ahogy a Minority SafePack is az. Legalábbis pillanatnyilag. Ami többek közt azt is jelenti, hogy amíg a világon létező, önmagukat felelősnek nevező nemzetközi (és nem csak) szervezetek

csak papíron veszik komolyan a többek közt kisebbségvédelmi feladataikat, addig bármikor előfordulhat egy újabb Hegyi-Karabah.

Bármikor sor kerülhet százezres tömegek menekülésére, etnikai tisztogatásra, államelnöki zászlótiprásra. Vagy akár ionopotozásra. Mert tudjuk, példának okáért, ezt is: az „állítólagos Székelyföld” de jure nem létezik, de facto viszont nagyon is. És azt is tudjuk, hogy az elnyomáshoz nincs szükség feltétlenül bakancsra. Elég az is, hogy a felelős emberek, szervezetek elegánsan félrenéznek, ha éppen zajlik a történetesen „nyakkendős” asszimiláció.