A foci, mint közösségi élmény… avagy kis vadkelet egy okosnak képzelt város főterén

Kicsit meglepődtem, amikor jött a hír, hogy a patinássá vált Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) egyik estéjén focimeccset vetítenek Kolozsvár főterén. Persze, azonnal eszembe jutott, hogy ha akarom, a meccs is egy film. Technikailag legalábbis. Például azért, mert van eleje, vége, dramaturgiája, továbbá a készítők használják a filmművészet bevett fogásait: plánok, ismétlés, vágás, perspektívák stb.

A második gondolat, ami átsuhant a fejemen: nagyobb összegbe mernék fogadni, hogy

a „focifilm” közönsége picit más lesz, mint a megszokott fesztiválközönség.

Egy ideje nem járok aktívan a kolozsvári filmfesztiválra, ha különösebb okom nincs rá. (Idén például kétszer is volt okom fesztmoziba menni: a Lakatos Róbert által koordinált Drakula halála és Dan Curean Családi tekercsek című filmje egyrészt a mi kutyánk kölyke, másrészt teljes mértékben megérte.) Egyszerűen azért, mert unom. Nem a filmeket (bár kétségtelen, hogy vannak rémesen unalmas filmek is, mint a világ bármely fesztiválján), hanem a közönség azon részét, amely még a lábán is messzire eltartaná a kisujját, ha tehetné.

Na de a szombat estére beharangozott főtéri „meccsfilm” felcsigázta az érdeklődésemet. Itt egészen más publikumhoz lesz szerencsém. Ráadásul egy rangos nemzetközi filmfesztivál kellős közepén! (A kolozsvári főtéren felfújt óriásvászon és nézőtér valóban a fesztivál közepe.) Na és akkor most bárki feltehetné a kérdést: mi a jóistenért közvetítenek focimeccset a TIFF-en? A kérdés jogos: a filmfesztiválok oroszlánrésze esetében „rendes” filmeket vetítenek a mozikban, alternatív helyszíneken. Na de idén a TIFF és a foci-Eb egybeesett. És a román válogatott ott van Németországban. És az első csoportmérkőzésen remek játékkal három gólt rúgott Ukrajnának. És a második csoportmérkőzés (az első körben Szlovákia ellen vesztő Belgium ellen) éppen szombat estére esett. A TIFF vezérei feltehetőleg úgy érezték,

ez egy olyan alkalom, amikor érdemes gesztust tenni a legnépszerűbb csapatsport és rajongói felé.

Az elképzeléssel semmi baj nincs. Főleg, ha valaki a filmművészetből indul ki, ahol Quentin Tarantino óta semmilyen szinten semmi baj nincs azzal, hogy az úgynevezett művészfilm összegabalyodik az úgynevezett tömegfilmmel. Működik az átjárás. (Meg az is van, hogy sokan rájöttek, egyszerűen több néző tapsol a filmeknek, ha nem kell két egyetem meg egy többezres könyvtár egy alkotás élvezetéhez.) Igen ám, de az is igaz, hogy a film és a foci szerelmesei a lehető legnagyobb jóindulattal, toleranciával, inklúzióval és egyéb műszóval jellemezve is csak részben képeznek közös halmazt. No, leginkább ezért érdekelt, mi is fog történni a nevezetes szombat esti meccsvetítésen.

Gyülekezik a nép a filmfesztiváli meccsvetítésre. Teljesen civilizáltan. Még.

Úgy gondoltam, elég lesz, ha a vetítés előtt negyed órával kiballagok a főtérre. A frissen felújított Jókai utca egy átlag hétvégén is afféle bulinegyedre emlékeztet, most viszont már jóval a főtér sarka előtt keveredett a filmfesztiváli meg a focifesztiváli nép, ugyanis az egyik puccos kocsma három nagy képernyőt tett ki, az utca fele. A főtérre pedig nem igazán lehetett bemenni. Többezres tömeg gyűlt össze a hatalmas vászon előtt. Megálltam hát diszkréten, hátul, a kocsmasor előtt. Körülöttem kisgyerekes családok, néhány francia (belga?) lány, izgatott fiúcsapat, piros-sárga-kék mezben feszítő urak, hölgyek.

Abszolút civilizált népség. Énekelték a himnuszt, utána pedig lazán drukkoltak a csapatuknak.

Már-már azt mondtam, nahát, jó orruk volt a fesztiválszervezőknek, hiszen tessék, a tér körül rajzó rendőröknek, csendőröknek szinte semmi dolguk: csak egy polgárt kellett kiemelniük a tömegből. Ráadásul a meccs is remek volt: a román válogatott megállta a helyét a minden szinten sokkal jobb belgákkal szemben. Szóval azon a ponton voltam, hogy beismerjem magamnak: előítéletekkel néztem az est elé.

Fáklyafüst, tűzijáték, emberek a szobortalapzaton. A szurkerkultúra akcióba lépett.

Na és ekkor jött a meglepetés: első pillanatban az tűnt fel, hogy a hatalmas vásznon megváltozott a kép színe. Vörösben kezdett játszani. Aztán megpillantottam a Mátyás-szobor mellől felgomolygó füstfelhőt. Valakik fáklyákat gyújtottak arrafelé. Aztán pedig égnek szökkent a tűzijáték. És még egy. És még egy. Nocsak! Tudtommal az szigorúan szabályozott kereteken kívül útjára indított tűzijáték törvénybe ütköző cselekedet. Arról nem is beszélve, hogy – ismétlem – több ezer ember szorongott a téren. A csendőrök fele pillantottam, akik viszont másfele pillantottak. Előre mentem a tömeg mentén… és

a fel-felröppenő rakéták fényénél világosan látszott, hogy több tucatnyi jóember szorong a Mátyás-szobor talapzatán.

A rendfenntartók pedig feltehetően úgy döntöttek, nem szólnak bele. Ez az este a román szurkolóké, szerte a világon. Igaz, nem lett belőle üvöltő örömünnep. Az egyébként nem csúcsformában játszó belgák végül kettő nullára megverték a románokat. A második gól után nagy csend ereszkedett a térre. Megértettem őket. Ha vasárnap este a skótok rúgnak két gólt, a magyarok meg egyet sem, a világ bármely közterén szorongó magyar szurkolók is nagyon csendesek lesznek. (Mire idáig értem a szövegben, eldőlt: hála Istennek, a magyar csapat megszerezte első, kínkeserves győzelmét az idei Eb-n.) A végső sípszó után a tömeg igen halkan, igen gyorsan szétoszlott.

A csörömpölés-szinfónia hangszerei. Tele volt velük a tér.

Éppen a csend okozta, hogy egy másik jelenség fültanúja lehettem. Amint vonulni kezdett a nép, elindultam a szobor felé. Ekkor hallottam… nem is tudom, hogy írjam le… a csörömpölés-szinfóniát. Üveg- és fémhangok egyvelege hömpölygött végig a téren. Eleinte nem is értettem, mi történik. Csak akkor kapcsoltam, amikor mentemben belerúgtam egy sörösüvegbe. Igen érdekes kísérleti zenei produkció zajlott a téren. És ahogy a leforrázott tömeg elpárolgott a térről, ott maradtak a „hangszerek”. Magyarán: a tisztelt szurkerek iszonyú koszt hagytak maguk után. Úgy nézett ki a főtér, mint egy New York-i aluljáró valami nyomorfilmben.

A szoborhoz érve már nem is csodálkoztam. A rajongók

nemes egyszerűséggel szétszedték a fém tartókra erősített bannerekből rakott kordont, hogy felmászhassanak a talapzatra,

mert hát onnan jobban látni a meccset, és a tűzijátékozás is klasszabb egy kis magaslatról. És persze, hogy ott hagyták, amit éppen ittak: boros-, sörösüvegeket, műanyag flakonokat.

Kicsit még bóklásztam a téren, de nemigen volt érdemes: a néhány tucatnyi ott maradt trikolór-mezes polgár szomorúan bámult maga elé, osztotta a semmit, itta a sörét. Közben feltűntek a visszaszolgáltatható (értsd, pénzt érő) flakonokat, bádogokat, üvegeket gyűjtögető guberálók, meg – felteszem – a TIFF önkéntesei, akik a székeket és a szemetet kezdték szedegetni.

A teljesen érthető módon elkeseredett román szurkolók szép lassan elkezdtek lekászálódni a talapzatról.

Mit mondjak: összességében teljesen civilizáltan zajlott a filmfesztiválba oltott focimeccs-vetítés. Hogy ilyenkor megjelennek a nagy arcok, a bunkók, a mindent leszarók is, ez természetes. Utópia lenne, ha bármely közösségi térbe csak az menne be, aki eléggé civilizált. A valóság pedig, tudjuk, nem utópia. A magam részéről a rendfenntartók viselkedését furcsállom.

Nem az ő feladatuk lenne, hogy a szabálysértőket, kordonszaggatókat, szobormászókat megfékezzék?

A csodálatosan teljesítő román csendőrség nemrég megbüntetett egy cigány énekest, mert az interneten azt olvasták, hogy az illető vulgáris és rasszista dolgokat dalolt, állítólag. Tehát odacsaptak, pedig nem is voltak a helyszínen, nem is látták a produkciót. Na mármost, ezen a szombat estén a tér tele volt rendőrrel, csendőrrel. Ha újabban nem az a szabály, hogy csak vakok teljesíthetnek szolgálatot, akkor látniuk kellett a fáklyákat, tűzijátékokat, no meg a szobortalapzaton szorongó szurkereket.

Persze, otthagytak mindent, amiből ittak. A fura fémtárgy az előtérben levő sövényen a szobor köré emelt kordon egyik oszlopa, amelyet nemes egyszerűséggel odébb hajítottak.

A fentiek alapján úgy gondolom, hogy mivel a hazai valóság még nem utópia, vagyis a fociszurker közönség nem elég civilizált ahhoz, hogy egy város, jelen esetben Kolozsvár főterén felvonuljon, továbbá a rendfenntartó erők ma se képesek fenntartani a rendet, talán nem jött el még az ideje annak, hogy a műfajokat keverjük. A főtéren nyugodtan legyen film- vagy egyéb fesztivál, a focidrukker polgárok pedig menjenek szépen a stadionba, ha pedig bármilyen okból kifolyólag nem tudnak kiutazni az Eb-re, akkor üljenek be egy bodegába, vagy nézzék kedvenceiket otthon. A csendőrök pedig menjenek el kiképzésre. Hátha akkor lépünk egyet az áhított utópia fele. Addig azonban az van, hogy ismét jó kis vadkeletté válik az okosnak képzelt város főtere. És ez hosszú távon árt. Mindenkinek.