Nem tudom, hogy a kedves Olvasó hogy van vele – feltételezem, hogy hasonlóan –, de jómagam a tél végére, így február magasában igencsak „elhervadok”. Pontosabban: hervadt állapotomból még nem nem éledtem fel. Hogy újabb növénymetaforával éljek: még nem bújtam ki a föld alól, nem hajtottam ki és távol állok a virágzástól.

Egy ideje kritikus pontja a télnek ez az időszak, mivel – Kolozsváron és környékén legalábbis – évek óta nincs se hótakaró, se fagy, aminek egyszer csak el kellene olvadnia egy hirtelen és meleg fuvallattól. Hogy azt gondolhassuk: bár a szélnek még foga van, de már a napnak is! Kritikus pontja az évnek a tél vége, amikor mindenhol a barnásszürke kórók, gazok vetik fel a környéket, seszínűek a domboldalak, a városok szmogja és az eldugott szegénység még jobban meglátszik a környéken. Egy-egy nedvesebb helyen valami csoda folytán kihajt némi zöld. Vagy áttelel – ami már nem is olyan meglepő –, és vígan emlékeztet arra, hogy bizony ezt az időszakot is túl lehet élni.

Az egyik ilyen télvégi túlélési módszer tapasztalatom szerint valamilyen ismétlődő rítus bevezetése.

Legtöbben az időt lineárisan fogjuk fel, kiterítjük az évet papíron és képernyőn hosszában, hogy beoszthassuk magunknak. Ilyen esetekben viszont az idő ciklikussága tör elő. Már megint a mocsok szürkeség. Még mindig itt van és nem akar elmenni. Az ember szeme fürkészi a környezetet, hátha felfedez valami tavaszi készülődésre utaló jelet. Csakhogy még gyéren: a feketerigó hajnali hangja, a fürgébb cinkék éneke, néhány hóvirág és a későbben lemenő nap vannak itt egyelőre. Ilyenkor kell találni valamit, amihez visszatérhetünk – odabent, ha odakint még nem elegendő.

Évek óta, kisebb-nagyobb kihagyásokkal olvasok újra (ha pedig nem, akkor visszaemlékezem rá) egy süllyesztőben eltűnt Sütő András-művet – élénkzöld borítójával gyerekkorom óta kísértett a polcról, míg le nem vettem tizenéves koromban onnan. A Vadpávamenyegző című, ifjúsági elbeszéléseket tartalmazó kötetből a címadó kisregény volt az, ami a tél végi érzelemvilág megragadásában és elfogadásában tudott segíteni, és nem is akárhogyan.

A Vadpávamenyegző – ami a siketfajdok tavaszi dürgését, násztáncát jelenti – több szempontból is érdekes olvasmány. A történet röviden ennyi: Medve Mihály nyugalmazott erdész, vadőr árván maradt unokájával, a serdülőkorú Mihálykával éli az életét Sikaszóban, a Hargita-hegység lábainál, valamikor a múlt század közepén. Az igaz történetekre és anekdotákra épülő elbeszélés szerint Mihályka kitanulja nagyapjától a vadászat fortélyait, de hamar szembesül a vadállatok természetével, a halállal és a szenvedéssel – és önmagával. A fiú párhuzamosan szerelmes Amália nevű osztálytársnőjébe, akinek megfogadja, hogy nem lő és lövet őzeket és madarakat – s bár nagyapja elvárná tőle, hogy férfiasan helytálljon, amikor vadászatra kerül sor, a fiú vívódik magában – rájön, hogy sajnálja a vadakat és szívesebben figyelné őket inkább becserkészésük közben.

Mindeközben tartományi funkcionáriusok és pártemberek jelentkeznek a nagyapánál, akiket bizony el kell vinni vadászni. A három karakter rászolgál a nevére: Lóvadász, Disznófősajt és Négykézláb elvtárs részeges, ügyetlen és büszke, Mihályka pedig szívesen jár túl az eszükön, hogy végül minél kevesebb állat váljon trófeává. Eközben pedig betekintést nyerhet az ember a fajdkakasok dürgésébe, sok más vadállattal  és madárral ismerkedés mellett.

Ifjúsági elbeszéléshez híven a szöveg megteremt egy mitizált képet a környékről, amelyben helye van az állatok antropomorfizációjának – emberiesítésének – is, ugyanakkor a környezet megmutatása segít egy ifjú olvasónak megismerni az erdő titkait. Azok pedig mind hitelesek egytől egyig: a fajok viselkedése, az előfordulási helyük, a táj összetétele teljes képet törekszik nyújtani arról, hogy mire számíthat az ember, ha mondjuk egy tavaszi hajnalon kimerészkedik a sűrű fenyőerdőbe. Pláne, ha vezető helyzetbe kerül, ügyeskednie kell, adott esetben túlélnie!

Mihályka egy igen érzékeny srácnak mutatkozik, bár ezt titkolná – szíve szerint ő mégis inkább hős(szerelmes) lenne, aki bebizonyítaná, hogy egyszerre erős és bátor, de kíméletes és könyörületes is. A vadállatok megölésével és halálukkal való szembesülést Sütő kifinomult váltakozásokkal mutatja meg, hol az állat, hol az ember szemszögéből tálalva a történteket.

Mindeközben fenntart egy furcsa, ismerős érzelmi kavalkádot: mintha csak a február végi pusztulás maradékai és a tavasz ígérete lengedezne folyton a levegőben, a halál és az élet együttállása.

Hogy nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy megöljük az állatokat, de közben szeretjük őket. A kedvtelés és a kegyetlenség összefonódásának lehetünk szemtanúi, az emberi racionális gondolkodás és a vadászösztön egyvelegének. Annak, hogy azért ismerkedünk meg a természettel, hogy aztán leszámoljunk vele. Miközben a természetnek is vannak velünk tervei – magunkkal kell leszámolnunk ennek határmezsgyéin.

A fajdkakasok dürgéséről ilyen részletesen, nem tudományos nyelven kevés helyen lehet olvasni. Az elbeszélés emlékezetessége abban rejlett számomra, ahogy tűpontosan adta vissza egy táj látványát úgy, hogy közben képes volt fenntartani a figyelmet, mivel mozdulatról mozdulatra tudtam követni a szereplők mozgását, s így a beleélés garantált.

Képzeljük el, hogy szekéren kaptatunk fölfele egy erdei úton zötykölődve, megalszunk egy kunyhóban, majd az éjszaka közepén lámpással kimerészkedünk a sűrűbe. Bár már jócskán tavasz van, odafenn a hegyen még mindig meghúzza magát a tél. És vagy a fenyők susogása, ágak reccsenése dominál, vagy a hatalmas csend, a fák között pedig megszottyadt hófoltok és szürkeség. Ezt a csontbavágó csendet szakítják meg a fajdok. A kakasok kli-kop, kli-kop, si-ki, si-ki, nyörrssz! szekvenciával (Sütő plasztikus hangutánzó szavaival élve) jönnek elő – a „dallam” pár másodpercében valóban megsüketülve.

A telet ereszteni nem tudó, nem akaró erdős hegytető és a fajdok nászának kettőse mondhatni, a retinámba égett. A feszült várakozással telített ciklikus idő. Még nincs vége, mindjárt vége van. Meghaltunk, feltámadunk. Olvad a hó, jönnek a fajdkakasok. A rigók, a cinkék. A hóvirágok. Meglőttek minket és mi is meglőttünk másokat. Egyszercsak felrepülünk.

A szerző fotói