A munkahelyén, a kolozsvári Helikon szerkesztőségében találkozunk, ahol egy külön bejáratú interjúszoba is van, mert ott jó az akusztika. Egy háttérkérdéssel kezdek: a kettős vezetéknév miatt kérdezek rá, mennyire zajlik kétnyelvű kommunikáció a szűkebb családban. Kiderül, hogy semennyire. Valamikor a dédnagyapa idejében történhetett a névváltás, az üknagyapa még Márkutz volt, amikor váratlanul Nagyváradot is átlépte az országhatár. Akkor lett a Márkutzból Mărcuțiu a jobb kiejthetőség kedvéért. A dédunoka ennek köszönhetően most azzal szembesül, hogy az ő nevével gyűlik meg a baja a magyarországiaknak. A Moly.hu-n például valaki leírja, hogyan próbálta megvenni a Már minden nő hazament című kötetét egy pesti könyvesboltban, csakhogy sem a vevő, sem az eladó nem tudta kiejteni az ottani fülnek túlontúl egzotikus nevet. Aztán valahogy kibogozták mégis. Különben a kötet verseibe is becsempészett román kifejezéseket, olyanokat, amiket itt, Erdélyben értünk, és sok esetben használunk is a hétköznapokban, odaát viszont már nem tudnak vele mit kezdeni, de lábjegyzetet nem kaptak hozzá, mert a szerző makacsul ragaszkodott ehhez. A román–magyar fúzió jegyében, az erdélyiség jegyében úgymond. Aztán szakmázunk egy kicsit:

Még az igazi debütnek tekintett Már minden nő hazament című versesköteted előtt, 2017-ben megjelent egy általad utólag csak nulladik kötetnek, tinédzserprózának nevezett köteted (Macska van az úton). Nem vagy elégedett vele?

Inkább az a bajom ezekkel a szövegekkel, hogy eléggé szerkesztetlenek, nem álltam akkor készen arra, hogy kiadjam őket a kezem közül, mert különben lehet jó tinédzserprózát írni. Ezek a stílusukban nagyon modoros, maníros szövegek 16 éves koromtól 20 éves koromig íródtak, és az élet nagy kérdéseiről szólnak.

Mint például?

Mint például: miért halnak meg a nagyszüleim, kiért halnak meg a cicáim…

Vagyis a legtöbb tinédzserhez hasonlóan egyből a halállal kezdted a nagy kérdések sorát… És jelen pillanatban mik az élet nagy kérdései számodra?

A nagy kérdések, mint élet, halál, szorongás a sötét parkban, ezek megmaradtak. A második első kötet viszont többek között abban más, hogy a megírása idején már elmozdultam otthonról, ezeket a szövegeket már nem Nagyvárad mellett, a szentmártoni családi otthonban írtam, hanem egyetemistaként egy teljesen idegen, számomra hatalmas nagy városban (Kolozsváron – a szerk.), és ez a nagyváros-tapasztalat, az egyedüllét tapasztalata alakította ki a kötet koncepcióját. Többek között arról szól, hogy nőként milyen hétköznapi szituációkban tud irracionálisan nagyon félni az ember. Abban viszont nem különbözik az első első kötettől, hogy szereplőkben, történetekben gondolkodtam, mintsem képekben és érzésekben, van aki esszéversnek, van aki prózaversnek nevezi a kötet darabjait, mindenféle műfaj keveredik bennük.

Jól látom, hogy ez a műfajokkal való kísérletezés egyre jellemzőbb a fiatalabb írógenerációkra?

Nem én fedeztem fel a lyukat a makaróniban, nincsenek tiszta műfajok, és nemcsak az én generációmban. Elég, ha csak itt a szerkesztőségben nézek szét: ha például Márton Evelin új prózakötetet mutat be, akkor mindig ódzkodik attól, hogy regénynek vagy novellafüzérnek vagy minek kategorizálja, az én korosztályomban pedig lassan már fel sem merül a műfajiság kérdése. Jellemzően a szabadvers dominál, mint megszólalási forma, emellett pedig egyfajta élőbeszédszerűség, ami az én szövegeimet is jellemzi. De a román nyelvű kortárs lírában ez azért már jóval korábban jelen volt, sokszor tapasztalom, hogy a román líra sokkal kísérletezőbb a műfaji határok tekintetében, mint a magyar, és ezen belül az erdélyi magyar.

Le vagyunk maradva a román irodalomhoz képest?

Nem mernék ilyet mondani, hogy le vagyunk maradva, mert nem tudjuk, hogy hol van az origó, és ahhoz képest ki mennyire mozdult el. De az tény, hogy teljesen más tendenciák működnek: a román irodalom kísérletezőbb, sokszor egészen messzire rugaszkodik el attól, hogy mit nevezünk versnek, versben tárgyalható kérdéseknek.

Egyfajta új avantgárd van kibontakozóban náluk?

Igen. Hogy egy nagyon abszurd példát mondjak: nézegetem többek között a kolozsvári OMG Publishing gondozásában megjelent kiadványokat, azért is, hogy lássam, kiket lehet lefordítani, és az egyik legutóbbi kiadványuk egy román youtuber, Ionuț Lenghel kézirata volt Odă shaormei (Óda a shaormához, más írásmódban: shawarmához) címmel. A YouTube-oldalának az a címe, hogy Îmi place să mănânc, úgynevezett junk foodot eszik Románia különböző városaiban és külföldön, ezeket értékeli a videóiban, és ezt a témát irodalmi szempontból is feldolgozta a maga módján. Nyilván a magyar nyelvterületen is megvan ez a gasztroirodalmi vonal, a Dragomán György-féle Főzőskönyvtől kezdve mindent is kiadnak, csak valahogy másképpen kezelik. A románoknál viszont megvan ez az avantgárdos, poén jellegű hozzáállás, hogy miért ne lehetne szépirodalomként eladni az Óda a shaormához című opust. És lássuk be, hogy sokunk számára megvan az élmény, hogy milyen hajnali háromkor, részegen megenni egy shaormát az éjjel-nappali kajáldában. Úgy gondolom, hogy a román lírát inkább ezek a kollektív élmények mozgatják, míg a magyar kortárs líra, bár megvan benne persze a kollektív tapasztalat is, de még mindig nagyon erősen individualista, énközpontú, a saját univerzum megalkotásáról szól. A magyar irodalomban például beszűkül a mozgástér akkor is, ha szerelmi költészetről beszélünk: még mindig a heteró költő ír a szép lánynak, vagy a megsértett szép lány ír a köcsög költőről, míg román nyelvterületen már sokkal inkább kibontakozott a queer irodalom és az egyéb rendhagyó formák is.

Beszélgetünk arról, hogy Dóra románból és angolból is fordít. Ha többnyelvű fesztiválokra hívják, akkor a saját szövegeit maga ülteti át románra vagy angolra – igaz, ilyenkor mindig kér maga mellé egy lektort, aki megszerkeszti a fordítást. Temesvári román költőket viszont az istennek sem tud fordítani, mert néha olyan sajátos nyelvi játékokba bocsátkoznak, amit lehetetlen átültetni egy másik nyelvre. Lefordíthatatlan szójáték – mondaná erre Esterházy.

Aztán beszélgetünk a kóbor állatokról és kóbor emberekről, akik témaként gyakran felbukkannak Dóra műveiben, mert nagyon foglalkoztatja a periférián rekedt lények sorsa. Arra jutunk, hogy szomorú lenne kategorikusan kijelenteni, hogy az irodalom lényegében nem tud változtatni ezeken a súlyos problémákon, de mégis be kell látnunk, hogy nem nagyon tud.

Aztán ott vannak a másik kegyetlen témát, a prostitúciót, a romániai szegény sorsú lányok kizsákmányolását körüljáró versek, mint például a copie după buletin, és ahogy ebben a versben is leírja, egy regényt is tervez már jó ideje ebben a témában. Rákérdezek, hogy áll ezzel. Még nem kezdte el, de olvasgatja, gyűjti az ezzel kapcsolatos újságcikkeket, interjúkat, sztorikat, rendőrségi jelentéseket. Azt is elmeséli, hogy volt egy legendás olasz pap, Don Oreste Benzi, aki sorra szöktette meg az Olaszországban prostitúcióra kényszerített lányokat, majd különféle menedékhelyeken, elzárt közösségekben helyezte el őket álnéven. Az általa alapított XXIII. János pápa Közösség nevű alapítvány halála után is igyekszik segíteni a prostitúció áldozatainak.

Végül elérkezünk a sarkalatos problémákig:

„Nem tartom magam egy hangos feministának. Szkeptikus vagyok, aki a feminizmus bizonyos dolgaival egyetért, bizonyos dolgaival pedig nem” – mondtad egy korábbi interjúban. Mivel nem értesz egyet?

Ezzel nem leszek nagyon népszerű, de sikítófrászt kapok például a névsorolvasós feminizmustól, ami úgy néz ki, hogy összeszámoljuk, hogy egy eseményen hány férfi és hány nő fog fellépni, és az úristen ne adja, hogy a mérleg a férfiak oldalára billenjen, mert akkor késeket és villákat fenünk. Persze nekem is kifejtették, hogy ebben az esetben a pozitív diszkrimináció milyen fontos, nem lennének például nők a politikában, ha nem lenne kvótarendszer. De én sokszor igazságtalannak tartom mind a női, mind a férfi szerzők szempontjából, ha mondjuk van 14 ösztöndíj, és abból hetet női, hetet férfi szerzőnek kell adni kötelezően. Nem biztos, hogy ezt ilyen tisztán ki lehet matekezni, mert mi van, ha egy illető generációban egyszerűen több férfi író maradt fenn, mint nőíró. Eltűntek valahová ezek a nőírók, oké, menjünk utána, tárjuk fel, mi ennek az oka, milyen hibái vannak a rendszernek, ami miatt kihullottak a rostán, de ne legyen ez ilyen fekete-fehér, hogy akkor három nevet ide, hármat oda. Elég lehetetlennek tartom, amikor egy eseményt amiatt kritizálnak, mert csak egy női meghívott volt, vagy túl kevés volt a fiatal meghívott. Miközben ezekről fontos lenne beszélni, csak nem ilyen kiélezett hangvételben. Személyes sérelem: volt már olyan, hogy azért hívtak meg valahova, mert rájöttek, hogy túl sok a pasi.

Nem félsz, hogy hátrányodra válik, ha nem vagy eléggé feminista?

Ahogy a mém is mondja: guess I’ll die.

Ezt nem lehet előre megjósolni, olyan hirtelen lobbannak fel különböző sérelmek és kritikák. Az is lehet, hogy 50 éves koromig megúszom, aztán hirtelen valaki előkeresi a húszas éveimben készült interjúimat…

Amúgy is azt tapasztaljuk, hogy egyre kevésbé ajánlatos valakinek őszintén elmondani a véleményét bizonyos dolgokról, mert innen vagy amonnan biztos hogy megtámadják. Ez a fajta cenzúra vagy kényszerű öncenzúra nem ugyanolyan rossz, mint mondjuk a kommunista cenzúra volt?

Azért akármit is mondanék ki ebben az interjúban, nem fognak lecipelni egy sötét pincébe… Persze az könnyen lehet, hogy kapok pár ideges kommentet a Facebookon. Úgysem tudod úgy csinálni, hogy valamelyik oldal vagy valamelyik felhasználó ne találjon benne kivetnivalót. Például elkészítetted korábban azt az interjút Nagy Zalánnal. Sok komment nem érkezett rá, de kettőre emlékszem. Az egyik azt kifogásolta, hogy Zalánnak miért van hosszú haja, amitől nagyon nőiesen néz ki, és ha nem írták volna a címben a nevét, a drága kommentelő nem tudta volna, milyen nemű. A másik kommentelő meg félreértette az egészet, és valamiért azt hitte, hogy Zalán leborotválta kopaszra a fejét, szóval ő meg azért ugrott neki Zalánkának, hogy mért kellett ezt az impozáns hajkoronát tönkretenni.

Pedig viszonylag kevés szó esett az alany hajáról abban az interjúban emlékeim szerint. De mondjuk az átlag kommentelőt ne is próbáljuk megérteni, mert egyrészt lehetetlen, másrészt fölösleges. Nem is a Facebook csodálatos lényeire gondoltam elsősorban, hanem azokra a mozgalmakra, akik egyszerűen mindenen kiakadnak…

Szerencsére nekem ezzel a világgal mondhatni semmilyen kapcsolatom nincsen. Nem Amerikában írok verset, ami nagyon nagy előny…

Jaja, csak az idő telik…

Nyilván ez átszivárog hozzánk is valamilyen formában, de én azt mondanám, hogy ez nem annyira nagy veszély, mint amilyennek szeretjük beállítani, legalábbis egyelőre. Persze egy rakás olyan hírt olvasunk, amikor ebből probléma volt Nyugaton, de nem szeretnék ettől annyira beijedni. Próbálom kizárni az egészet. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs semmilyen filter a fejemben, amikor nyilvánosan megszólalok.

Vagyis már megjelent az öncenzúra csirája.

Van bennem is egy nagyon lightos öncenzúra, igen. Egy példa: van egy versem, amiben szerepel egy fekete férfi (afroamerikai – a szerk.). A vers alaphelyzete a fekete férfi (afroamerikai – a szerk.) és a székely bácsi találkozása a vonaton, és pont a sztereotípia és a kimondhatóság határait próbáltam feltérképezni benne. Amikor ez szóba került, feltűnően sokat vitatkoztunk itt a szerkesztőségben a költőkollégákkal arról, hogy hogyan beszélsz egy fekete emberről (afroamerikai – a szerk.). Most akkor leírod, hogy néger (afroamerikai – a szerk.) vagy nem írod le, hogy néger (afroamerikai – a szerk.), ennek a szónak most, a 21. században milyen konnotációi vannak, milyen következményei lesznek, ha leírod, és így tovább. Én azt mondtam, hogy nem írom le. Kérdezték, hogy miért nem? Öncenzúra? És igen, ez is öncenzúra, hogy vigyázol, milyen kifejezést használsz: nem azt írod, hogy néger (afroamerikai – a szerk.), hanem azt, hogy fekete ember (afroamerikai – a szerk.). Lehet, hogy így is pocsékul fog öregedni ez a vers, lehet, hogy 20 év múlva, ha bekerül egy válogatáskötetbe, akkor már át kell írni afroamerikai emberre (afr… ja, igen – a szerk.), hogy ne darálják le a könyvet, mielőtt kiér a könyvesboltokig. Már, ha lesznek akkor még könyvek, meg könyvesboltok.

Végül arról kezdünk el beszélgetni, hogy miért olyan laposak az irodalmi rendezvények, és hogy miért nincs már semmi közük az olvasóhoz. Olyanok hangzanak el, hogy meg kell teremteni a párbeszédet az olvasóval, együtt kell gondolkodni vele, de igazából fogalmunk sincs, hogy mit kellene tenni ennek érdekében. Inkább lezárjuk az interjút. Úgysem olvassa el idáig senki. Aki mégis, az megérdemel egy sütit:

via GIPHY