Vigyázat, kedves olvasó, boomerkedések következnek. E figyelmeztetés után pedig le lehet szögezni: ha tényleg mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, akkor most van itt az ideje annak is, hogy az ember a mesterséges intelligencia előtörése és -töretése közben kapkodja és fogja egyszerre a fejét. És beszéljen is róla. Mert aztán majd túl késő lesz, blabla.

A mesterséges intelligenciát nem érdekli, hogy te mit gondolsz róla. Illetve úgy tesz, mintha érdekelné, ha megkérdezed tőle – esetleg. Az AI-eszközök kitalálóit és megvalósítóit jobbik esetben érdekli, hogy mit gondolsz a fejlesztésükről – ők azok, akik az AI humánusabb arcát akarják hangsúlyozni, holott épp az eszközjellegét kellene. Merthogy az embernek az AI-ról (intelligencia, ugyebár) nem a gép jut eszébe, hanem az öntudatra ébredt gép, ami sokak számára ijesztő.

Boomerkedésem legfőbb oka az, mint ahogy sokunknak is, hogy nem tudjuk, mit kezdjünk a mesterséges intelligencia-jelenséggel. Pont úgy szokjuk a jelenlétét a mindennapokban, mint ahogy őseink megszokták századokkal ezelőtt a könyvek növekvő piaci jelenlétét, a tudás másként való elraktározását (hühejj, de rég is voltak azok a babiloni agyagtáblák!), a szájhagyomány kihalását. Meg persze a rádió, a tévé, az internet térhódítását. A könyvek elnépszerűtlenedését, ami szintén fáj – mint valami rossz párkapcsolat kivéreztetése –, s úgyszintén azt is, ahogy már majdnem minden információt „megguglizunk”.

Lehet, hogy a fejünkben elraktározott tudás egy jó nagy részét is el kell gyászoljuk valahogy.

A fejünkben elraktározott tudás külső kihelyezését. Hogy az eszközeink nélkül nem tudunk élni, valahol a konzerválás és progresszió hurkában vergődve. (Vagy ez tán mégis függőség lenne?) Kétségkívül egyszerű a mesterséges intelligencia ellen beszélni, miközben bizonyos körökben naponta használjuk a fordítóprogramokat, pályázatokat állíttatunk össze vele, a menstruációs naptár-app belső chatprogramjával csevegünk, amely segít kideríteni, vajon miért késik, szakdolgozat-részleteket íratunk meg vele (mi tagadás…), hangfelvételt alakíttatunk szöveggé. És közben rettegünk, hogy a mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat. Vagy már elvette. Odaadtuk neki.

„A mesterséges intelligencia nem fogja elvenni az emberek munkáját. Azok az emberek fogják elvenni mások munkáját, akik jobban tudják használni a mesterséges intelligenciát”

– sarkall tűnődésre a gyergyószentmiklósi Balázs Áron mondata, aki a Pine Lines vállalkozás társalapítója. Valóban, az AI eszközjellegét érdemes hangsúlyozni itt, a vállalkozás pedig – ami azért is jött létre, hogy az embereket megtanítsa a mesterséges intelligencia adekvát használatára – üdvözlendő.

Láthatjuk azonban, hogy nem csupán a munkánk megkönnyítése az elsődleges cél az AI használatában.  Nagyon sok más dolgot is kiszolgáltattunk neki – többek közt a gondolkodást magát. Nem tudjuk, mit főzzünk? Kérdezzük meg a ChatGPT-t, vagy a szintén Pine Lines-fejlesztésű Aliz Mamát. Nem tudjuk, mit vegyünk fel a ma esti buliba? Netán hol vannak koncertek a városban? Az AI mind megmondja nekünk, csak tanuljuk meg jól feltenni a kérdéseket neki!

De nehogy véletlenül gondolkodni kezdjünk.

Vagy manuálisan megkeressünk valamit. Odatenni a seggünket és megtanulni kiszűrni a nekünk megfelelő információt az információhalmazból. 5 percig csendben ülni és a magunk feje után dönteni. Megállni egy pillanatra és elgondolkodni azon, hogy utoljára mikor kérdeztünk meg valakit személyesen például egy receptről. Mikor látogattuk meg a nagymamánkat, aki biztosan nem ugyanazt a receptet fogja ideadni nekünk, mint a mesterséges intelligencimama, de az ő biztosan bevált változatát, amihez jár még egy kis… lélek. Hogy hiába etetjük meg az AI-t a legtöbb és legváltozatosabb infóval, akkor sem fogja visszaadni sem az erdélyi konyha különlegességét, sem a személyes tapasztalatokat, sem a konyhaszagú nagymamákat és a nagymamaszagú konyhákat. És azt a sikerélményt sem, amit egy recept keresgélése és megtalálása hoz el. A kísérletezés!

De természetesen mások is szeretnek kísérletezni. Például mesterséges intelligenciával. A kígyó tehát csak a farkába harap – meg kellene fosztani másokat sikerélményeiktől, szerelemprojektjeiktől? Sutba kéne vágjuk az összes sci-fi jövendölés materializálódását? Az ilyen költői kérdések dönthetik el talán azt, hogy mennyit vagyunk hajlandók beáldozni az intuitív, társas, évszázadok és évezredek óta működő gondolkodásunkból. És fel tudjuk-e oldani az ellentmondásainkat alkalmazkodóképességgel. Bedőlünk-e az AI kreatívkodó, negédes vizuális kultúrájának, ami legtöbb esetben furcsa szánalmat ébreszt – bennem legalábbis igen.

Azt gondolom, nem csak azt kell megtanulni, hogy milyen kérdéseket érdemes feltenni a mesterséges intelligenciának. Lehet, hogy előbb a magunk fejében lévő intelligenciának kéne kérdéseket feltenni.