Otthon a fogságban: megszületett a magyar lágerregény, amely a román gulágról szól

A kitelepítés élménye nem a múltra, hanem a jelenre vonatkozik – ezt Visky András író, dramaturg mondta Kitelepítés című, a Jelenkor kiadónál megjelent regényének kolozsvári bemutatóján (a teljes beszélgetés, amelyben Mărcuțiu-Rácz Dóra és Tompa Gábor volt Visky beszélgetőpartnere, visszanézhető ezen a linken). A kijelentés első hallásra meghökkentőnek tűnhet, de érthetővé válik, mihelyt kiderül, mire is gondol: a hazájukat a háború miatt elhagyni kényszerülő ukrajnai menekültek látványára, akikkel több helyen, például református lelkész testvérének gyülekezetében találkozhatott:

Éppen ez, a gyermeki nézőpont köti össze a jelenbeli kitelepítésélményt a múltbelivel. Visky András ugyanis alig két éves volt, amikor édesapját, Visky Ferenc református lelkészt, az egyházon belüli „ébredési mozgalom”, a Bethánia nagy tekintélyű alakját 22 évnyi börtönre ítélte – az 1956 utáni megtorlási hullám részeként – a román kommunista államhatalom. Őt magát, hat testvérével, édesanyjukkal és a száműzetést önként vállaló nevelőnőjükkel együtt

kényszerlakhelyre („déó”, azaz domiciliu obligatoriu) telepítették a bărăgani lágervilágba,

ahová egyetlen „vagyontárgyként” egy Károli-féle bibliát vihettek magukkal, azt is egy véletlennek (vagy inkább Véletlennek?) köszönhetően.

Az ott töltött évek – több mint négy esztendő után szabadultak, de mivel nem volt hová menniük, még maradtak egy ideig – meghatározónak bizonyult Visky alkotói pályája szempontjából, és visszatekintve úgy tűnhet, mintha szinte teljes eddigi írói-színházi életműve a most megjelent magnum opus, a Kitelepítés felé gravitálna.

A lătești láger, ahol gyermekkorának jelentős részét töltötte, maga volt az élő történelem:

a barakkvilág ideológiai-világnézeti szempontból rendkívül színes panoptikumát a korszak antikommunista-értelmiségi közegének olyan szereplői népesítették be, mint Antonescu marsall és Zelea Codreanu vasgárdistavezér özvegyei, Nicolae Balotă bölcsész, Adrian Marino irodalomtudós, Paul Goma, a későbbi disszidens író, Nadia Russo, az orosz származású pilótanő, papok, írástudók, zsidók, románok, magyarok és természetesen a mindenütt jelenlévő besúgók – köztük nőtt fel a kis Visky András, hét testvér közül a legkisebbként.

Lehetett-e boldog ez a gyermekkor?

Éhínség, fagy, nélkülözés, megaláztatások, leírhatatlan életkörülmények, betegségek, bizonytalanság, kiszolgáltatottság, apahiány, a szenvedéssel és a halállal való hétköznapi szembesülés – nem ezek a jellemzők illenek a „boldog gyermekkor” tankönyvi definíciójába. A Kitelepítés mégsem válik személyes és családi szenvedéstörténetté: Visky legsötétebb passzusait, súlyosan kanyargó mondatait átjárja valamiféle (már-már nem evilági) derű, a lágerben otthonra lelő gyermek értetlen rácsodálkozása a világra, ameyben élnie adatik – és az ezt felidéző felnőtt szelíd iróniája, aki a fogság élményét, paradox módon, képes szabadságtapasztalattá sűríteni.

Ha már passzusokról beszélünk: a regény struktúrája a bibliai versekét követi, számozott epizódok sorjáznak egymás után (szám szerint 822), hosszú mondatokban, nagy kezdőbetű és mondatvégi pont nélkül – jelezve, hogy (amint Visky megfogalmazta) mindez része egy olyan nagy történetnek, amely nem vele kezdődött és nem vele ér véget.

Ez a történet profán módon írja tovább a bibliai elbeszélést:

azét a – csodás módon? véletlenül? – megőrzött Szentírásét, amelynek Istene a számkivetett Visky-család számára nem a távoli és megközelíthetetlen Úr, hanem a mindennapokban köztük járó-kelő, a levegővétel bizonyosságával és természetességével létező családtag, akivel viccelni, évődni, perlekedni, beszélgetni lehet, és akinek az időnkénti távolléte is a létezésére irányítja a figyelmet. Mert néha annyira eltűnik, hogy talán maga sem hisz önmagában: „Ha valaki, Isten biztos ateista”. Néha pedig idegen, sőt beszédhibás, hiszen a Károli-biblia ódon, veretes nyelvén szól hozzájuk, amely a gyerekek számára érthetetlen, ezért elhatározzák, hogy megtanítják „mai magyarul”. Visky számára Isten nem hit kérdése, hanem jelenvalóság; ahogy a kolozsvári könyvbemutatón mondta:

Visky András műve az elmúlt évek Erdélyben születő magyar irodalmának csúcsteljesítménye, sokáig kísértő olvasmányélmény. Apa- és anyaregény egyben, gulágregény, tanúságtétel, felnövéstörténet. Amely még olyan kérdések boncolgatását is megengedi magának, mint hogy kié Erdély. Íme a 757. passzus:

Ez a Kitelepítés: beszéd arról, amiről nem lehet beszélni.