Egy üstökös becsapódása veszélyezteti a földi életet, fedezi fel két csillagász. A Ne nézz fel! (Don’t Look Up!) című 2021-es szatirikus sci-fi film e felfedezéssel indítja történetét, majd követi annak útját a közvélemény felé, illetve azt, hogy a politikai érdekek és a média hírtelítettsége milyen átmagyarázó vagy bagatellizáló pályára tud terelni egy ilyen, kétségtelen katasztrófát előrejelző hírt.

A valótlanságokat hizlaló, de ekként a nagyon különböző érdekeknek fészket adó véleményklímák alakulása is nagyon jó szatirikus ábrázolást kap ebben a filmben. A két csillagász (diák és tanára) az űrből érkező katasztrófára figyelmezteti az Egyesült Államok elnökét, aki azonban „nem kíván felnézni az égre”, a hírt a megszámlálatlanul sok kormányzati információ papírkosarában hagyja. Innen pedig csak egy nagyon is földhözragadt politikai érdek ‒ egy szexbotrány eltussolása ‒ emeli ki később, és teszi politikai vita tárgyává. Olyan vitába emeli be, amelyben viszont nem a veszély elhárítása, hanem az üstökösből kinyerhető ritkafémek nyereségének a bezsebelése határozza meg a tervezett „védekezés” módját (vagyis nem egy üstököst a Föld pályájától eltérítő rakétát kell kilőni, hanem egy azt feldaraboló eljárást ‒ tehát a „nagy veszélyt” kisebb veszélyekre szétforgácsoló – műveletet kell megtervezni, olyat, amely az égitest kisebb darabjait a Földre tereli, hogy majd a benne rejlő értékes ritkafémeket a kiváltságos vállalkozók a maguk számára kinyerjék).

Mindeközben a világ „ideológiailag” megosztottá válik.

Egyik fele prófétai lobogással az üstökös teljes megsemmisítését követeli, a másik a „ráció” nevében a szakemberekre bízza, hogyan sajtoljanak profitot abból a veszélyből, amelyet ‒ természetesen ‒ minimálisnak tekintenek, hiszen csupán a kancsalul festett egekre ‒ égitestekre ‒ tekintők érdekvezérelt látlelete. És persze: megjelennek az üstököstagadók is. A film sztorijának vége: a ritkafém-hasznosító terv befuccsol, az elnök és vele a gazdagok elmenekülnek egy űrhajóval a Földről, az üstökös pedig elpusztítja bolygónkat.

A párhuzam kísértése itt óriási: lehetetlen nem elgondolkodni az Európát ‒ az európai civilizációt ‒ fenyegető migrációs folyamat, valamint Európa gazdasági térvesztésének a „kezelése” és a Ne nézz fel! sztorija között.

Az már gazdaságtörténeti tény, hogy Európa részesedése a világgazdaságból folyamatosan csökkent. 1980 és 2014 között Európa és Ázsia részesedése a világ GDP-jéből az arányszámok tekintetében megfordult. 1980-ban Európa részesedése 32% volt, Ázsiáé pedig 20%. 2014-re ez megfordult: Európa részesedése 22,5% lett, az Ázsiáé pedig 32%. És ezt követően a helyzet tovább romlott: Európa része mára 17%-ra zsugorodott. Hasonló folyamatok figyelhetők meg az innováció és a tudománytermelés terén is.

Hogy Európa „nem néz fel”, nem veszi tudomásul, nem követi ezt az ijesztő regressziós folyamatot,

az, hogy az ellenőrizetlen migrációt nem tekinti civilizációnkat veszélyeztető tényezőnek, több okra is visszavezethető. Az Európai Unió intézményi struktúrájának bürokratizálódása az egyik ‒ ismertebb, gyakran felhozott ‒ ok. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az Európai Bizottsággal szembeni politikai elszámoltatás nem, vagy csak nagyon áttételesen működik, és ez kedvező környezetet teremtett ahhoz, hogy az „észre nem vett” veszélyt a politikusokból lett bürokraták és kiszolgáló személyzetük ‒ az eurokraták ‒ gyorsan olyan részérdek-palettává konvertálják, amelynek hasznossága elmagyarázható a közvélemény számára. E konverzió egyik közismert példája az európai civilizáció alapszövetét szétzúzó migráció hasznos munkaerő-utánpótlássá és szolidaritási aktussá való átmagyarázása.

Minden bizonnyal, az eurobürokráciában is végbement az, amit Forgács D. Péter a kitűnő könyvében, A bürokrácia szociológiájában az „előresiető engedelmesség mentalitásaként” írt le. A kiváltságos pozícióban levő hivatalnokok lojalitásuk bizonyítása során hamar túllépnek a cselekvési normák szigorú követésén, mert a nagy, ideológiára szert tevő szervezetekben gyorsan kiderül, hogy ‒ mint Forgács írja ‒ „a döntéseket nem formai helyességgel, hanem ideológiailag kell hitelesíteni, a legalsóbb szinteken is”.

De „ideológiai szervezet” lett-e az Európai Unió?

Míg a klasszikus államhatalmak „semleges” bürokráciájának ideológiai átszíneződéséről bőséges irodalommal rendelkezünk, az Európai Unióra nézvést okkal tesszük fel a kérdést: mi az a hatalom, amelynek sikerült ezt az Unió szintjén is elérnie? Hol és hogyan következett be az a változás, amelynek betudhatóan az Európai Bizottság ‒ például ‒ az Uniót nem egy, a szerződésekben leírt cselekvési normák szerint adminisztrálandó szövetségnek tekinti ‒ mintegy a „szerződések őreként” ‒, hanem olyan ügynek, amelynek világot nevelő feladatai vannak.

Ez az átváltozás kétségtelenül összefügg a globalizációs folyamatokkal. Az elmúlt 25-30 évben mind Európa, mind Amerika tömegtársadalmaiban létrejöttek olyan tömeges identitásformák, amelyek szétfeszíteni látszanak a klasszikus demokratikus állam alapját jelentő törvények és intézmények iránti lojalitást. Olyan csoportidentitások formálódtak ki, amelyek látszólag az egyes országokon belüli pártosság politikai kötelékein túli identitásokat tartanak fenn, valójában azonban a nemzetállamok feletti, globális politikai terek kialakítására irányulnak.

Nos, ezek a globális terek a véleményklímákat is globalizálják, építve az úgynevezett tech-óriások teremtette „közösségi médiákra”.

Nem vitatható, hogy politikai konfabulációk nemzetállami terekben is születnek,

virágzanak, de épp a politikai szereplők elszámoltathatósága, a demokrácia mindig létező esélye fenntartja az abban való bizakodást, hogy egy narratíva egy másik narratívával ellensúlyozható, illetve leváltható. A globális politikai terekben, és főleg az európaiban azonban a „felnézés” képességének hiányát sokkal inkább fátumként érzékeljük.