Mi pedig blokkban lakunk, és nem is kevesen

Tudjuk, a környezet meghatározza az embert: a nyugodt és kiegyensúlyozott északi emberek hatalmas, funkcionális, szellős és világos lakóterekben élnek, a zord időjárást ellensúlyozandó. A nyugodt és kiegyensúlyozott déli emberek kisebb, alacsonyabb, árnyékos, mediterrán lakóházak hűsére húzódnak nappal, este pedig külső közösségi terekben szívják a balzsamos levegőt (és nemcsak). Mi pedig blokkban lakunk. (Ezzel véget is érhetne ez a cikk minden további magyarázat nélkül, de azért még ne adjuk fel.)

Régóta és sokan lakunk blokkban, itt ezen a tájon, ahol télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, ahogyan azt a népi költő is megemlíti emlékezetes, bár kissé kelet-európaian pesszimista dalszövegében.

Kezdetben a blokk elsősorban tiszta, meleg, világos menedéket adott,

volt benne víz, gáz, áram, örültek neki az emberek. Már amikor tényleg volt. Később derült ki, hogy életérzést, világlátást is ad a blokk, ami aztán meghatározza az eljövőt. Új embertípust teremtett, tervezőasztalokon hozták létre, na, nem úgy: papíron, tintaceruzával. Aki blokkot tervez, embert tervez – gondolták ezt vajon az építőipari termelés egykori dolgozói?

Amikor a fő Újember-tervező Blokktervező az új idők lakótereit alkotta, szélesen kitárta karjait, és így szólt: legyen ez a konyha, drága elvtársaim. Az elvtársak odarohantak egy méteressel, lemérték az Újember-tervező kartávolságát, és bejelölték a konyha méreteit a tervrajzokon. Aztán a következő napon az Újember-tervező terpeszállásba állt, és mondta vala: legyen ez a fürdő, na jó, plusz a kád, kedves elvtársaim. És lőn, futamodtak az elvtársak, és lemérték az Újember-tervező lábai közt a távolságot, hozzáadtak egy kisebb fürdőkádnyi helyet, és bejelölték a méreteket a tervrajzokon. Ekkor az Újember-tervező nagyon elfáradt, csak annyit mondott: legyen még két-három szoba, de csak méretarányosan, elvtársak, merjünk kicsit álmodni. Így az Újember-tervező Blokktervező két nap alatt új világot teremtett. A többit az elvtársak kreativitására bízta.

Az elvtársak nem sokat vacakoltak. Sietve létrehoztak néhány lakástípust,

és kész (de hát ilyen volt a korszellem, a kevésbé bátor svédek például pár bútorpanelt terveztek, és lám, felvirágzott az IKEA). Lett egyes, kettes, hármas típusú lakás – ezek talán évtizedenként változtak némiképp –, plusz némi komfortbeli eltérés: a magasabb komfortbesorolás pár értékes plusz négyzetmétert jelentett. A külcsín kérdésén sem sokat tanakodtak: lettek a kék csíkos szürke blokkok, a piros, narancssárga, zöld csíkos szürke blokkok és a letisztultan egyszerű, szürkén szürke blokkok. De a belterek is csak ennyire voltak változatosak, így aztán még ma sem okoz gondot az embereknek, hogy elképzeljék egymás lakásait, még úgy is, hogy soha nem jártak az illetőnél. A ti blokkotok milyen? Piros csíkos? És a lakás? Kétszobás, átjárós keskenykonyhás, magas kisablakkal? Három szobás? Az átjárós nagyszobájú, vagy a nagy előszobás, nagykonyhás (értsd: két kartávolságnyi széles), külön bejáratú szobákkal? Á, tudom!

Ezért aztán a blokklakók legfontosabb jelmondata lett, hogy sok jó ember kis helyen is elfér. El is fért, össze- és meghúzódva a szürke blokkfalak mögött. Így kezdődött az új ember (Új Ember?) születése. Az új erdélyi emberé is. Ám az új ember félelmetes konstrukció: túlél és átörökít. Társadalmat sző újra. Nyomot hagy. És nyomokat tüntet el. Valamint sok kis új embert hagy az utókorra.

Nem tett másként az új erdélyi ember sem. Az új élettér meghatározta a követhető életvezetési útvonalakat.

Az új erdélyi ember lassan levedlette régi erdélyi emberségét.

Korábban hangosan szeretett beszélni, de most nagyon közel voltak a szomszédok, hát fokozatosan lehalkította a hangját. Korábban hangosan szeretett énekelni, de most mindenki a közelben volt, sokakat zavart, hát dúdolóra fogta, majd fütyörészett, majd fokozatosan elhallgatott. Néha persze hangos volt, ha mondjuk veszekedett a családdal. De csak végső esetben, a veszekedést is mindig fojtott hangon kezdte, hogy ne hallják a szomszédok. Aztán jól felpaprikázódva elkiáltotta magát: mit érdekelnek engem a szomszédok?! Később szégyenkezve surrant a lépcsőházban.

Az új ember, és persze az új erdélyi ember is eztán még egy csomó mindennel találkozott, amit nem szabadott csinálni. Egyszerű dolgok voltak ezek, kiegészítették csupán a korábbi tiltásokat, amikkel együtt élt. Nem léphetett a fűre, azt kis láncos kerítéssel vonta körbe valaki. Hogy ki? Hogy miért, milyen ördögi pedagógiai célzattal? Erre talán soha nem derül fény, csak az elhanyagolt, üres zöld területek érinthetetlenségén nem lehet azóta sem változtatni.

Nem csaphatta az ajtót, nem fúrhatott-faraghatott csendórában, még csak nem is porszívózhatott.

Nem fütyörészhetett a lépcsőházban. Nem mehetett ki az udvarra üldögélni, mert egy forgalmas utcán lakott. Így az ablakban nézelődött hosszasan. De nem rázhatta ki a portörlőt, az abroszt, mert felszólt az alatta lakó. Nem lépkedhetett hangosan a lakásban, mert felkopogott az alsó szomszéd.

És persze erre kellett intenie a gyerekeit is. Hogy ne futkorásszanak odahaza. Ne ugráljanak le a kanapéról, egyáltalán: ne ugráljanak. Ne bömböljenek hangosan. Halkan verekedjenek. Halkan kacagjanak. Ne rúgják a labdát, ne is dobják, se idebenn se odakinn. (Hogy mit tegyenek a labdával? Hát fogják a hónuk alatt például, mint a képeskönyvekben.) Ne csapkodják a libikókát, ne nyikorgassák a hintát. Ne csússzanak le hangosan a csúszdáról. Húzzák le a zenét. Ne bulizzanak odahaza. És persze ne lépjenek a fűre, nem a pusztában élünk.

Később aztán az új erdélyi ember gyerekei is ugyanerre intették a gyerekeiket. És intik ma is.

Az új lakótér gyakran inkább az élet díszleteként szolgált,

mint élhető tartozékaként. Az új életteret mintha inkább azért hozták volna létre, hogy önmagát korlátozza benne az ember, hogy érezze: figyelik. S akit figyelnek, az igyekszik láthatatlanná válni. Olyanná lenni, amilyennek lennie kell. Pontosan olyanná, mint a többiek. Az új erdélyi ember átalakult: már nem a régi erdélyi ember, hiába várják el ezt gyakran el tőle. Többé nem lesz, mert nem lehet ugyanolyan.