Lukács József 1970-ben született Kolozsváron. Iskoláit szülővárosában járta ki, nyolcadikig magyar osztályba járt, utána román tagozaton folytatta. Kolozsváron dolgozott, majd elvégezte a bölcsészeten frissen beindított teatrológia szakot. Magyarul. Tíz évre rá mesterfokú tanulmámyokat folytatott történelem szakon, románul, majd történelemből doktori oklevelet szerzett. Mindeközben az 1994-től a kolozsvári Apostrof román irodalmi lapnál dolgozott. Jelenleg a BBTE egyetemtörténeti múzeumában dolgozik.

Itt ülünk a BBTE történelmi múzeumában, amelynek muzeográfusa vagy. És amely egyike az egyetem nyolc múzeumának, ha jól számolom. De mintha úgy tűnne, ezek a múzeumok nem eléggé láthatók a széles közönség, a nagyobb közösség számára. Talán az egyetlen kivétel az állattani múzeum, érthető módon. Jól látom? Mit lehetne tenni ez ügyben?

Először is: igaz, hogy múzeumokról van szó, de különleges gyűjteményekről. Mi nem vagyunk önálló intézmények, mi az egyetemhez tartozunk. Nincs saját költségvetésünk. Ezek a múzeumok mindenek előtt didaktikai célokat szolgálnak. Az egyetemtörténeti múzeumnak, azon túl, hogy a diákoknak bemutatja az intézmény múltját, van egy kifejezetten protokoll jellege. Az egyetemre érkező vendégeket, delegációkat szokták ide áthozni. Az egyetemi múzeumok közül leglátványosabb az állattani múzeum, amely az utóbbi években kiegészült a viváriummal, hát oda tódulnak a gyerekek. De nem csak ők. Az egyetemtörténeti múzeumba nem tudunk ilyen tömegeket vonzani.

Pedig ha az ember szétnéz, irtó izgalmas dolgokat láthat.

Ez igaz, és a magam részéről örvendek annak, amikor főleg az Iskola másként programok keretében iskolásokat hoznak látogatásra. Az tény, hogy nagy kihívás úgy mesélni a gyerekeknek az egyetem, a felsőfokú oktatás történetéről, hogy érdekes is legyen számukra. Mert

ha csak végigmegyünk a termeken és elmondunk egy száraz tényeket tartalmazó beszédet, nem érünk el még annyit sem, hogy legalább meghallgassanak.

A különböző korosztályok értelmi- és tudásszintjének megfelelő részleteket kell kiemelni. És be kell vonni őket a beszélgetésbe, ez többnyire sikerrel jár. Az egyetemi hallgatók esetében könnyebb, ők értik, mi a különbség az iskola és az egyetem között. Más helyről érkezett látogatók esetében a helyi jellegzetességeket kell kiemelni. De azt hiszem, egy kolozsvári lakosnak is érdekes lehet megérteni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző korszakokban létezett kolozsvári felsőoktatási intézmények.

Be kell vallanom, hosszú ideig nem tudtam arról, hogy ez a múzeum egyáltalán létezik. Ennek én is oka voltam, de az is, hogy a kutya se mondta, hahó, van itt egy jó kis múzeum.

Pedig már több mint másfél évtizede működik ezen a helyszínen, a Farkas utcában. Az állandó tárlatunk van itt, mely a XVI. századtól kezdve egészen 1959-ig, vagyis a Babeș-Bolyai Tudományegyetem létrejöttéig mutatja be a kolozsvári felsőoktatás múltját. A kolozsvári jezsuita akadémia XVI. századi történetét bemutató kiállításunk három éve látogatható a Szabók tornyában. A tavaly az egyetem főépületében volt a kolozsvári magyar egyetem alapításának 150. évfordulója alkalmából szervezett időszakos kiállításunk. Most decemberben elevenítjük fel a román királyi családnak a kolozsvári egyetemen tett látogatásait. Egyes kiállításaink nem kapcsolódtak szorosan az egyetem történetéhez, ezek közül megemlítem a román lej történetét és az első világháború kitörésének százéves évfordulója alkalmából szervezett kiállításokat.

A kiállítások szervezése mellett a kolozsvári felsőoktatás történetét kutatjuk és mutatjuk be tanulmányaink és népszerűsítő kiadványainkkal. Van egy könyvsorozatunk, melyben egyetemi oktatóknak állítunk emléket. Most készül például a Márki Sándor történészprofesszor emlékét felidéző kötet. A napokban jelenik meg egy olyan kötet, melyben a kolozsvári egyetem birtokában levő műemlék épületekről szól. Tehát kutatjuk is az egyetem múltját. Örvendetes, hogy az utóbbi években értékes munkák jelennek meg a kolozsvári felsőoktatás múltjáról. Példaként említem az Ovidiu Ghitta által szerkesztett román nyelvű egyetemtörténetet, vagy a Gaal György által kiadott köteteket. Az utóbbi években a 18. századi korszakra összpontosítok. Sikerült kimutatni, mikor adták Kolozsváron az első baccalaureatusi, magisteri és doktori okleveleket, illetve címeket,

az idén pedig sikerült megtalálni egy 1768-ban kiállított magisteri diplomát.

Ez egyelőre az egyetlen 18. századi kolozsvári egyetemi oklevél, melynek létezéséről tudunk.

Helytörténet, helytörténész. Két kifejezés, mindkettőben benne van a hely, és a történelem. A történelmet könnyen meghatározza akárki. A hely viszont keményebb dió. Szerinted mi mindent fed az, hogy hely?

A települések történetét nem lehet úgy kutatni, hogy elvonatkoztatunk a vidék történetétől. Téves vagy hiányos következtetésekre jutnánk. Egy város esetében meg kell érteni, meddig terjedt a vonzáskörzete, azután ismerni kell annak a tartománynak/országrésznek/országnak a történetét, amelyben a város van. Kolozsvár esetében ez egyrészt az észak-erdélyi régió, másrészt a történelmi Erdély területe. A helytörténetre aztán ráépül a makrotörténelem, a politikatörténet, gazdaságtörténet, egyháztörténet ésatöbbi. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a város maga folyamatosan változik. Az épületeket átépítik, átalakul a népesség, változnak az etnikai és felekezeti arányok, a mentalitások, minden. Az egyetem alapításakor Kolozsvárnak 30 000 lakosa sem volt. Feleakkora volt, mint napjainkban Szászfenes. Mondok egy jellemző példát a múltból: a 19. század végén a Mikó utcai egyetemi épületek külvárosnak számítottak, olyan sáros utca vezetett oda, hogy télen és tavasszal deszkákat fektettek a földre, hogy járni lehessen.

Hogy egy nagyon is konkrét, egyben nagyon szimbolikus helyre térjünk rá: itt van ez a jaj, de sokat vitatott felújítás alatt álló Farkas utca. Te, mint helytörténész és kolozsvári polgár, mit szólsz hozzá? Szebb lett, jobb lett? Vagy nem?

Azzal kezdeném, hogy a Farkas utca rászorult a javításra, elsősorban az útburkolat állapota miatt. Az elmúlt 30 évben az utca egy hatalmas parkolóvá vált. Még gyalogosan is nehezen lehetett közlekedni a sok parkoló autó között. Ezt meg kellett változtatni. Elkészült egy terv, melynek tervezője azt tűzte ki célul, hogy visszaállítja a Farkas utca régi képét.

Most azt kell meghatározzuk, mit értünk régi alatt.

A Farkas utcának volt egy arculata, amelyet 100–120 évvel ezelőtt alakítottak ki. Ezt az arculatot nevezhetjük réginek. Viszont a tervező azt mondta, nem ezt tartja meg, hanem visszaállítja az utca még régebbi képét. Azt, amely az 1300-as évektől az 1800-as évek végéig a Farkas utca sajátja volt. Ezt az utcaképet megőrizték a régi fényképek. Idézzük fel, mi jellemezte az utcát több mint félezer éven át: Az utcának volt egy kőburkolata. Itt nyilván folyami kövekre kell gondolni, nem kőlapokra. Az utca közepén húzódott a csatorna, mely levezette a városfal árkába a házak udvaráról kifolyó szennylevet, valamint eső és hóolvadás után a vízfelesleget. Járda és úttest között nem volt még különbség. Ezt a régi utcaképet állította vissza, modern és drága anyagok segítségével, no meg szennyvíz nélkül. A járda vonala megmaradt, ott lapos kövek vannak. Az úttestre pedig keskeny kőlapok kerültek…

Ezekkel a… én rósejbniköveknek nevezem, a szalmakrumpli forma miatt… szóval ezekkel van a legtöbb baj, szemmel láthatólag. Nem is tudom megszámolni, mennyi tört már össze, pedig még hivatalosan át sem adták az utcát.

Bizonyos helyeken, ahol autók járnak, bármilyen jól is fektették le ezeket a köveket, az autóforgalom hatására elkezdenek mozogni. Gyanítom, ahogy mozogni kezdenek, még gyorsabban tönkremennek. Bár tévednék…

Oké, de hát az utcában lesz átmenő forgalom.

Az utcában lakók behajthatnak, és az iskolabuszok is. Az áthaladó forgalomra is lehet számítani. De a tömeges parkolás megszűnik. Az egyetem főépülete elé egyébként egy díszteret terveztek. A már lerakott kőlapok között jelenleg hézagokat láthatunk. Onnan még valami hiányzik. Évekkel ezelőtt engem kértek meg, hogy állítsam össze a kolozsvári egyetem rektorainak névsorát, a jezsuita kortól napjainkig. Tudomásom szerint

a szándék az, hogy a rektorok neveit bronzlemezekbe öntve helyezik a most látható résekbe.

A lista összeállításakor tisztáztam például azt is, hogy Antonio Possevino (olasz jezsuita szerzetes és pápai követ – a szerk.) tanára sem volt a kolozsvári jezsuita egyetemnek, nem hogy rektora. Helyette a lengyel Wujek Jakubot (jezsuita szerzetes, teológus – a szerk.) kell emlegetni, mert ő volt az első rektora a kolozsvári jezsuita akadémiának.

Tehát a teljes rektortörténeti lista ott lesz az utca kövén, vagy kövei között…

Hogy hány rektornak lesz ott bronzba öntve a neve, azt meglátjuk. De más is változott az utcában, illetve környékén. Elkészült például a jezsuita/piarista templom új lépcsője. Azok a lépcsők 300 évet vártak arra, hogy elkészüljenek. A templomot 1725-ben szentelték fel, és 298 évvel később elkészült az a lépcső, amely korábban elfoglalta volna a járda szinte teljes szélességét. Már visszakerült a Mária-oszlop, az Egyetem utcában kőlapokkal jelölték a régi kaputorony helyét. Az utcakép egyelőre szokatlan, ezzel egyetértek. Viszont ha előkeresnénk a régi fényképeket, érdekes dolgokat figyelhetnénk meg. A 19. század derekán/második felében készített fotókon a mostanihoz, az újhoz hasonló utcakép látható. De fák nélkül.

Régen nem voltak fák, sem a Református Kollégium előtt, sem a templom előtt, sem az egyetem előtt.

És virágágyás sem volt. A helyén csatorna húzódott.

Tehát akkor ezt tudnád ajánlani a.. nos… elég sok dühös kolozsvárinak, hogy képzeljenek el egy még régebbi utcaképet?

Igen. Ez az a Farkas utca, amely 600 éven keresztül a kolozsváriak elé tárult. Mondjuk azt, hogy ez közelebb áll a Farkas utca régi arculatához, mint a 19. században kialakított utcakép? Hogy ez az igazi Farkas utca? Talán még örvendhetnénk is neki…

Ha már itt tartunk: Kolozsvár (és nem csak) román lakossága (számtalan jel utal erre) nem feltétlenül viszonyul úgy, mondjuk a történelmi központ épületeihez, tereihez, helyeihez, ahogy mi, magyarok. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ők is a sajátjuknak érezzék a történelmi városrészt? (Tudjuk, láthatjuk, a román nyelvű sajtó egyre gyakrabban helyesen számol be a történelmi épületekről, de még mindig túl gyakran történelmet hamisít.) Tudjanak arról, hogy ezek nem román gyökerű épületek. És el is fogadják, meg is öleljék azt az egyébként normális gondolkodásmódot, hogy igen, ebben a városban (és más helyeken is) van egy vegyes múltú, vegyes történelmű, vegyes jelenű, sőt, vegyes jövőjű, mindenféle kultúrájú közösségcsoport, életforma.

Mindenek előtt kommunikációra van szükség. Be kell mutatni a történelmi múltat, de úgy, hogy az ne legyen kihívó. Ha nemzeti érzülettel értelmezem és tárgyalom a múlt történéseit, akkor

sikerem lesz egy nemzetiségi csoporton belül, de elutasítanak vagy mellőznek a más nemzetiségűek.

Ha elkezdjük azt hangoztatni, hogy az épületek milyen nemzetiségűek, elsősorban tévedünk, mert egy épületnek nem lehet nemzetisége. A tulajdonosának lehetett. De ha firtatni kezdjük az etnikai származást, lehet, meglepetésben lesz részünk. Itt beszélgetünk az egyetem történelmi múzeumában, abban az épületben, melyet gróf Karacsay-házként emlegetnek. A család Bosznia területéről származott, úgy lettek magyar hazafiak, hogy bennük egy csepp magyar vért nem lehet kimutatni. Magyarok úgy lettek, hogy magyar nemességet kapott az az ősük, akit felvettek Mária Terézia testőrségébe. Nem biztos, hogy tudott magyarul. A két világháború között két házzal odébb lakott gróf Logothetti Oreszt. Egy bizánci császárnak volt a leszármazottja. A család évszázadokon keresztül velencei alattvaló volt, majd Bukovinában telepedett le, és bekerültek a birodalom nemeseinek sorába. A család egy tagja erdélyi nemes lányt vett feleségül, így lett erdélyi arisztokrata. A Bánffy palota megrendelőjének felesége osztrák grófné volt, az építész Johann Eberhard Blaumannak sem lehett túl sok magyar felmenője.

De ugye ez fordítva, román szempontból is igaz. Mármint a túlfűtött nemzeti érzülettel való kommunikáció kudarcossága.

Ez minden szempontból igaz. Ha elolvasok egy nacionalista szólamoktól hemzsegő írást, bármilyen nyelven, az visszataszító számomra. Félreteszem, nem fogadom el. Mert túlzásokba esik.

Bocsáss meg, de egy adott pontban a BBTE rektora egy olyan ember volt, Ioan-Aurel Popra gondolok, akinek az írásai, beszédei súrolják az általad említett nemzeti szélsőséget.

Igen, ő román nacionalista történész. Amint mondta, vagy talán le is írta, ő román és a múltat is román szempontból közelíti meg. De mint tanár egyike a legjobbaknak.

Ezt értem. De gondolom, ismered az említett írásait, beszédeit, olvastad, sőt, félretetted őket, mert hát hemzsegnek a nacionalista szólamoktól.

Igen, természetesen ismerem őket. Véleményét, álláspontját ismernem kell, hiszen ő a mai Románia legbefolyásosabb történésze. Mint történésznek jogom van elfogadni vagy elutasítani a véleményeket, megítéléseket. Elvégre nem történelmi források. Sok mindent köszönhetek neki, tehát publikusan felszólalni ellene nem fogok, még akkor sem, ha nem tudom elfogadni bizonyos állításait, meglátásait.

Oké. Folytassuk akkor. Mit tehetünk a fent említett ügyben, a kommunikáció mellett?

Elmondom, mit tettem én. Több tanulmányom, írásom jelent meg román nyelven. Szó esett arról a két könyvről, amelyeket Kolozsvár történetéről írtam. Ezek a könyvek több kiadást értek meg. Helyi toplistákat is vezettek. Vagyis elfogadták, amit írtam. Kompromisszumot nem kötöttem, tárgyilagos próbáltam lenni.

Az eredmény pedig az, hogy mostanában például a román sajtó is objektívebben viszonyul a kolozsvári magyar múlthoz, úgy érzem.

Ez igaz, tanúsíthatom, bő tíz év alatt érezhető a pozitív változás a román sajtó viszonyulásában.

Erről beszélek. Sikerült áttöréseket elérni. Két apró példa: a román nyelvű közbeszéd is átvette a kincses város román megfelelőjét, az orașul comoară-t, amely első könyvem címében jelent meg. Vagy Házsongárd nevet Hajongard formában. Ez is kezd meggyökerezni a köztudatban. Vagy ott van a Mikó-kert. A két világháború között is ez volt a neve: az utcának Mikó utca, a kertnek Mikó-kert. Románul is. A következő kötetemben a Mikó-kertről és épületeiről írok és románul következetesen Grădina Mikó-nak nevezem. Annak a helynek nincs román neve. Volt, de az kikopott a köztudatból. Úgy nevezik, az állattani múzeumnál, a klinikáknál, a földrajz karnál, a bentlakásoknál. Jó, akkor dobjuk be a köztudatba azt a nevet, amelyet az utca és a kert a két világháború között viselt. Hiszen egy olyan embert idéz, aki vagyonának tekintélyes részét felajánlotta az Erdélyi Múzeum Egyesületnek, ahonnan átkerült az egyetem tulajdonába. Mikó Imre villája van a leghosszabb ideje a kolozsvári egyetem tulajdonában. Véleményem szerint ilyen lépésekkel lehet eredményeket elérni. Mert azért lássuk be, változott a világ.

Megjelent egy új román történész-generáció, amely már nem viselkedik ellenségesen a magyarokkal szemben.

Pár évtizeddel ezelőtt egy román történész nem használt magyar könyvészetet sem. Ma már megváltozott a helyzet.

Na de ne felejtsük el, hogy a kommunikáció azért is nehézkes, gyakran még ma is, mert az egyik oldalon van egy érthető trauma, Trianon, a másik oldalon pedig egy nagyon fiatal ország, alig bő száz éves. Értelemszerűen neki is megvannak a maga reflexei, frusztrációi, egyebei. Ezt figyelembe véve, szerinted mennyi ideig kell ezt a fajta kommunikációt folytatni, hogy az általad is említett változás beérjen? Hogy a közösségek elfogadják: itt egy több múltú, több kultúrájú, több identitású, több vallású élet zajlik?

Van egy optimista válaszom: ha megnézzük, mennyire változott a romániai közbeszéd az elmúlt 30 évben, akkor azt mondom, nagyot javult a román közösség hozzáállása a másság, esetünkben a magyar közösség elfogadását illetően. Ami biztató jelenség. Aztán: jelen pillanatban Kolozsváron egyre több román történész foglalkozik helytörténettel és annak bemutatásával.

De ez azért érthető, nem? Többen is vannak.

Igen, de a kilencvenes években még alig volt Kolozsváron román helytörténész. Magyar részről ott volt Jakó Zsigmond, B. Nagy Margit, Kiss András, Gaal György, Asztalos Lajos, Vincze Zoltán. Utánuk jelentek meg azok a fiatalabb történész generációk, akik nagyszerű helytörténeti tanulmányokat írtak és közöltek.

Amelyek szintén nem jutnak el a szélesebb közönséghez. És nem is lehet elvárni, hogy a szélesebb közönség komoly tanulmányokat olvasson. Mert nem fog.

Ez igaz. De a szaktörténészek által megírt tanulmányokat átveszik azok, akik a történelem népszerűsítésével foglalkoznak. Ha ők jól kommunikálnak, akkor pár évtized alatt a változás megtörténik.

És akkor hadd mondjam el a pesszimista választ is. A hangulat változáshoz hozzátartozik a magyar közösség fogyása is. Más szóval:

a román közösség viszonyulásának javulása egyenesen arányos a magyar közösség számszerű fogyásával.

Mondok egy példát: Románia a szász közösségből választott államelnököt. De mikor? Akkor, amikor a német ajkú közösség gyakorlatilag már nem létezett. Hatalmas szakmunka jelent meg nemrégen román nyelven a romániai német közösségről és kultúráról. Szerzőik között van pár német, de a többség román. Tehát miután felszámolódott a német közösség, már lehet szimpatikus a román közösség számára. Amikor Kolozsvár magyar lakosságaránya 50 százalék körül mozgott, az ötvenes-hatvanas években, amikor több, mint nyolcvanezer magyar volt Kolozsváron, akkor minden arról szólt, mivel lehet a magyar közösséget mindinkább háttérbe szorítani. Most már ott vagyunk, hogy… vagyunk még negyvenezren a városban? Amely populáció tetemes része idős korú. Tehát a következő időszakban a fogyás nagyon felgyorsul majd.

Más régiókból nem szívhat magyarokat ide a város?

Már nincs ahonnan elvonjon annyi magyart, hogy megállítsa a fogyást. A környező falvakban is megfogyatkozott a magyar lakosság. Székelyföldről most is telepednek át fiatalok Kolozsvárra. De a székelyföldi tartalék is véges. És ha nem Kolozsvár csábítja ide a székelyeket, megteszi Magyarország. És minél kevesebben vagyunk, leszünk, annál szimpatikusabbá válunk, annál nyitottabban fog viszonyulni hozzánk a román közösség. Hirtelen eszembe jut Mária román királyné feljegyzése, amikor a húszas években Kolozsvárra jött, milyen ellenségesnek érezte a várost. Akkor sokan is voltunk és friss is volt minden kapott seb. Eszembe jut egy másik dolog is: az egyetem átvétele. Az első időszakban az Erdélyi Kormányzó Tanács sem igen tudta, mit kezdjen az egyetemmel. Olyan nézetek is voltak, hogy a magyar egyetemet meg kell hagyni és létre kell hozni egy új, különálló román egyetemet. Volt egy olyan terv is, hogy a magyar egyetemet átköltöztetik Marosvásárhelyre és a kolozsvári egyetem román lesz. Olyan terv is volt, hogy a Kolozsvári Tudományegyetemet kétnyelvűvé kell tenni. 1919 elején volt pár hónap, amikor egyfajta bizonytalanság uralkodott. Aztán a Kormányzó Tanács látta a francia példát. A strassbourgi egyetem egy német egyetem volt egy vegyes lakosságú tartományban. A Nagy Háború végén a franciák azt mondták, kész, gyerekek, ennyi volt, ezentúl ez francia egyetem lesz. Ezt látva, a román hatóság azt mondta:

ha Nyugaton ezt meg lehet tenni, mi is megcsinálhatjuk.

Ekkor jött a nagy kelepce. Felajánlották a magyar egyetemi tanároknak, esküdjenek hűséget a román államnak. Mert biztosak voltak abban, hogy nem fog senki felesküdni. A magyar tanárok ezt nem tették meg, mert nem tudták megtenni. És így felszámolták a magyar nyelvű felsőoktatást Erdélyben. Maradt egy magyar katedra egy magyar tanárral. És érthető, hogy a magyar tanárok nem tudtak felesküdni a román királyra, hiszen azonnal páriákká váltak volna a saját közösségükben. A magyar közösség elfordult azoktól, akik letették az esküt. Akkor ez volt a közösségi hangulat, meg kell érteni.

De a győztes román hatalom is viselkedhetett volna másképp. Ha a román hatalom nem igyekszik visszafizetni minden sérelmet, amit a román közösség korábban a magyar hatalomtól elszenvedett. Milyen másképpen beszélnénk ma a múltról, ha Kolozsváron megmarad a magyar nyelvű felsőoktatás, akár egy intézményben a román egyetemmel, akár különálló intézmény keretében. Ha megmaradhatott volna legalább a felekezetek által létrehozott magyar tanárképző főiskola. Ha az az elv érvényesült volna, hogy hogy amit magadnak nem kívánsz, azt mással ne tedd.