A Kolozsvári Magyar Napok, mint minden nagyrendezvény, tele van meglepetésekkel. Vannak kellemes meglepetések (többnyire), aztán vannak kellemetlenek (ritkán, hála Istennek). Ilyen ritka kellemetlen meglepetés volt a kolozsvári MCC által szervezett pódiumpaláver a TIFF-házban. Mert hát az ember meglepődik, ha az esemény, ahova elmegy, nem igazán van összhangban a címmel, aminek okán odament. Az MCC eseményének címe ez volt: Mi az elmúlt 100 év legjelentősebb magyar kulturális megvalósítása? Na igen, ennél ostobább (és bombasztikusabb) címet keresve se lehetett volna találni. Gondoljunk csak bele: 100 év nagy idő, irtó sok kulturális megvalósítás fér bele. Ki meri hát állítani, hogy ez vagy az a legjelentősebb? Az István, a király? Egerszegi Krisztina bármelyik aranyérme? Kosztolányi Dezső Hajnali részegsége? Huszárik Zoltán Szindbádja? Szent-Györgyi Albert Nobel-díja a C-vitamin kapcsán? Bíró László József golyóstolla? Kodály? Bartók? A Kolonics pincészet borai? Netán a csirkepaprikás (jó, ez talán száz évnél „öregebb”, de belekerült minden idők egyik legjobb romantikus vígjátékába, Rob Reiner Harry és Sallyjébe, szóval elég híres, na.)

Mindegy,

csodás, izgi, szenzi, az ember szinte beleremeg a büszkeségbe, amint olvassa: 100 év, magyar, megvalósítás.

A májam hirtelen akkorára hízott, hogy nem két, de kétezer keselyű is jóllakhatott volna belőle, ha történetesen leláncolt Prométheusz lettem volna. De nem voltam az. Elég az hozzá, hogy pontos időre odamentem a helyszínre. Hogy mennyi közönség volt (értsd, érdeklődő polgárok), nem tudtam felmérni, viszont sok kitűzős embert láttam üldögélni a nézőtéren. Aztán megérkeztek a meghívottak is: Moldovai Katalin filmrendező és forgatókönyvíró, Vitáris Iván, az Ivan and the Parazol nevű (az én lelkemnek kedves) rockzenekar énekese, Kiss Balbinat Ádám népzenész és muzikológus (őt nem ismertem, de aztán meghallgattam, kalapot le előtte) és Nagy Zalán költő (az is oda volt írva, hogy irodalmár, de ezt hagyjuk, mert bullshitgyanús foglalkozás, irodalmi szempontból legalábbis). A moderátor lehetetlen küldetését (ugye, emlékszünk a beszélgetés ostoba és bombasztikus címére) Szabó Árpád-Töhötöm vállalta magára, aki már az elején bevallotta, hogy izgul. Én is izgultam volna, ha olyan kérdéseket raktam volna össze (mivel tisztességes ember vagyok és becsülöm a kerekasztal-beszélgetések műfaját, no meg saját magamat is), amelyeknek sok közük nem volt a beszélgetés címéhez.

Miközben a pódiumon ülők átverekedték magukat a bemutatkozáson és egy József Attila-idézeten, azon töprengtem, hogy ha már az a kérdés, hogy mi az elmúlt évszázad legnagyobb magyar kulturális dobása,

miért azokat kérdezik, akik a legkevesebbet láttak az elmúlt évszázadból.

Mert a színpadi meghívott-átlagéletkor 33,25 év volt (nem, ez nem young age bashing). Persze, csak ilyen költői merengés volt ez, nem mentem vele sokra.

Közben lendületet vett a beszélgetés. Elhangzott például, hogy a magyar kultúra egy nagy hullámvölgyben volt (van?) az elmúlt száz évben, amelyet néhány kimagasló pont tarkít(ott). Hogy a meghívottak magukat a hullámvölgy részének tekintik-e vagy ellenkezőleg, kimagasló pontoknak, nem derült ki. A magam részéről mind három meghívott munkásságát ismerem (a Kiss Balbinat Ádámét meg pótoltam, ahogy tudtam, s nem bántam meg) és az az igazság, hogy jelentős alkotóknak, előadóknak tartom őket. Közben totál villámcsapásszerűen elhangzott egy mondat: az inspiráció (sugallat, ihlet, késztetés) nem nemzetállamhoz kötött. Majdnem leestem a székről. Hogy is jutottunk el idáig? Próbáltam megtalálni a mondathoz a kulcsot. Elképzeltem, hogy az ember bárhol megélheti ihlető tapasztalatait, kötődhet bármihez, közösséghez, nemzethez, államhoz, az a nyavalyás inspiráció akkor sem megy az ember után, ő nem kötődik, kötődjön az ember, ha akar. Vagy ha mégi kötődik, akkor már nem is inspiráció, ihlet, sugallat, késztetés, hanem valami egészen más.

Sokáig nem tudtam töprengeni a kinyilatkoztatáson, mert

jött a következő bomba: a lokális értékeken túlmutató dolgok fontosak.

Hűha! Tehát, ha valaki nem globális értékeket felmutató alkotó, az… nem fontos. Hanyagolható. Kicsit összeütközött a fejemben a globalitás, a lokalitás és a glokalitás gyorsvonata. De csak kicsit. És alig.

Aztán felröppent egy olyan rakéta is, miszerint a művészetben csak az az alkotó látszik, aki nyomul. Aki nem nyomul, az szorong és fomózik… (aki esetleg nem érti, a FOMO, avagy Fear of Missing Out, magyarul az attól való félelem, hogy kimaradunk valamiből). Ebben van valami. A művészetben vannak, akik nyomulnak és vannak, akik nem. Ilyen ez a világ. Azt ugyan kevésbé értem, hogy aki nem nyomul, az miért szorong ás fomózik (ha egyszer a saját akaratából nem nyomul), de ezt hagyom a pszichológusokra. Mert az ember bonyolult lénytárs, hát még a művész. Apropó, váratlanul belém vágott a felismerés: ami szó kultúráról eddig elhangzott a színpadon, az kizárólag a művészetre vonatkozott. Ami, ugye, a kultúrának csupán egy része (tudtommal legalábbis): mert van például gasztronómia, sport, technikai kultúra, építészet, gazdasági kultúra… Azért ez így elég diszkriminatív, nem? A moderátornak viszont nagyon örültem, ugyanis időről időre ügyesen összekapta az atomjaira hulló eszme-, gondolat- és bon mot-folyamot.

Mondok egyet, ami azóta is villog a fejemben: olyan a kultúránk, amilyet megérdemlünk.

Huhh, bele is borzongtam: mintha Kasszandra mondta volna. De közben néztem a meghívottakat és megörvendtem: hiszen én ezeket a művészeket kedvelem, a munkáikkal együtt, tehát nekem jó kultúra jutott ezen a délelőttön, vagyis megérdemeltem.

No és ekkor eljutottunk egy nyugvópontra. Ami valamilyen szinten rezonált a beszélgetés szintjére. Kijelentetett: ideológiailag, politikailag polarizáltak vagyunk! Morcosan szembenéző szekértáborok vannak, fordítottam le a magam számára. Nagyon nehéz nekünk konszenzusra jutni. Például megnevezni olyan kultúrhéroszokat, akik előtt az összes szekértábor tisztelegni tud. Például, amilyen a Himnusz. Igaz, az is elhangzott, jöhetne már az a generáció, aki leteszi a fájdalom, a vér, a veríték terhét, amely a Himnuszból árad, és valami mást tekint etalonnak. (Hát persze, viccként ajánlom a Mocskos idők című nagy Európa Kiadó-kedvencemet, új himnusznak, Ivan and the Parazol-feldolgozásban, természetesen.)

Utána szó esett arról is,

milyen kéne legyen az élet, miután leraktuk a fájdalom terhét

(mint a németek, ugye, akik letették, hej… ezzel vitatkoznék, de inkább máskor). Olyan kéne legyen az élet, hogyaszongya: sokáig jól vagyunk, aztán kicsit rosszul, aztán megint jól. (Itt majdnem legott beszartam, mint egy némileg ismert Tandori Dezső-vers hőse.) De hála az égnek, jött egy másik nézet is, ütközött a sokat-jól-kicsit-rosszul-ideával és helyreállította a rendet: a világ nem egy kedves hely (ez az!), az univerzum nem megbocsátó (ezt majdnem megtapsoltam, korrekt!). Torz világkép az, amely szerint az ember a Földön jólétben él, jóllakottan, telefonozgatva. (Igen!) És az se természetes, hogy mindenki mindenkit szeret. (Na végre, valaki hangosan kimondta ezt is, ebben a globális szeretethullámban.)

A goethei értelemben szabad gondolatok magasan szárnyaltak, olyannyira, hogy a moderátor ismét figyelmeztette a meghívottakat: ne felejtsük el, miért gyűltünk össze. Ugye, eddig

egyetlen szó se hangzott el arról, hogy mi az elmúlt 100 év legjelentősebb magyar kulturális megvalósítása.

Amint a bevezetőben jeleztem: a kérdés annyira ostoba, hogy a színpadon ülők teljesen érthető módon széles ívben kerülték a választ. No de a végén mégse lehetett megspórolni a kínok kínját. És a válaszok is pont olyanok voltak, mint a kérdés. Az, hogy mi a leg-, ki a fene tudja? Hiszen szubjektívek vagyunk, továbbá mégse annyira globálisan egyhangúak (mindenki ragaszkodik a saját kedvenceihez, a maga szellemi és adott esetben földrajzi lokalitásában). Olyan válasz is elhangzott, hogy a magyar kultúra legnagyobb teljesítménye az elmúlt száz évben az, hogy létezik. Frappáns, bár cseles-csalós. És a legőszintébb reakció is megjön (imádom): ült a színpadon olyan is, aki bevallotta, ő nem eléggé felkészült magyar kultúrából ahhoz, hogy megválaszolhassa a kérdést. Ezen a ponton elhangzott egy fontos gondolat:

a sokak által művelt (ám egyre kevesebbek által fogyasztott) magas művészettel ellentétben a népművészet az, amelyet a nép teremt és a nép is fogyaszt el.

Ilyen értelemben a népművészet igazi közösségi (és közösségteremtő) kultúra. Legyen a zene mindenkié, ahogy Kodály Zoltán mondta. Nem csak Mozartot, népdalt, népzenét is lehet hallgatni és tanulni belőle. És mivel a népdal, a népzene egy néphez kapcsolódik, a népnek meg köze van a nemzethez, hát a nemzettudat bizony megtartó erő lehet ebben a nem túl kedves globális világban. Ezen a ponton kialakult egy kis vita, hiszen az valóban igaz, hogy a hagyományos értelemben vett népművészet ma már nem létezik (ez van, sajnos), az a bizonyos népművészeti revival (újjászületés vagy újjászülés, ahogy tetszik) egy művi cselekvéssor eredménye. Abban viszont sikerült konszenzusra jutni: a népművészet demokratikus műfaj (már bizonyos népi, nemzeti keretek közt, mert adott esetben egy székely népzenészt nem feltétlenül tapsolnak meg a mócvidéken, ha épp rossz a kedvük a mócoknak, és viszont), a magas művészet pedig nem az. Értsd:

a népzenének örülnek a faluban, az Ivan and the Parazol muzsikájának nem feltétlenül. Ez van.

És ha már nem sikerült kiszúrni az elmúlt száz év legnagyobb magyar kultúrteljesítményét (mert minek), legalább a kedvenc szerzők felsorolása nem maradt el. És jött Dragomán György meg Weöres Sándor, Márai Sándor meg Szerb Antal, meg Fábri Zoltán Ötödik pecsétje ésatöbbi. Ezzel jól elvolt a közönség, hiszen valóban nagy alkotókról van szó.

A beszélgetés zárófejezetében a jövőről volt szó. Erre nem nagyon figyeltem oda, mert arról esett szó, hogy le kell venni a szemellenzőket, legyünk nyitottak, fogyasszuk a kultúrát, ja és a klímaválságról se feledkezzünk meg, egyesítsük erőinket… ezt a diskurzust az összes médiacsatorna összes bugyrai ontják magukból, kicsit allergiás vagyok már rá. Inkább utánaszámoltam: egy meghívott született anyaországi, három erdélyi, akik közül csak egy él Erdélyben. És eszembe jutott Tamási Áron, aki elment nagy írónak Budapestre. No, hát lehet,

ez az elmúlt száz év legnagyobb kulturális teljesítménye, innen Erdélyből nézve legalábbis: irtó sok kiváló alkotót, kulturális arcot adtunk az anyaországnak.