Szeretném jó előre jelezni: nem szívügyem a labdarúgás. Amolyan focisznob volnék: megnézem a vébét, az eeebét, továbbá drukkolok a magyaroknak, szeretem a CFR-t, utálom az U-t, szeretem a Sepsi OSK-t, utálom a FCSB-t, rendes érzelmi-indulati alapokkal bíró átlagpolgár vagyok, ebben is. Persze, kedvenc focistám van. De nem Diego Armando Maradona. Hanem a Gaucsó (Ronaldo de Assis Moreira, Ronaldinho Gaúcho, Dinho, ahogy tetszik). És nem azért, mert szerintem ő minden idők legnagyobb futballistája (hát honnan is tudnám én ezt, ha nem szívügyem a labdarúgás), nem is azért, mert úgy tudott átosonni-táncolni-repülni az ellenfél egész csapatán, mint egy szellem, akit néha lerúgni is teljesen értelmetlen és fölösleges volt, még csak azért sem, mert bárhonnan tökéletes labdát tudott tálalni a csatárnak. Hanem azért a girbegurba mosolyért, amilyet se előtte, se utána nem láttam senki arcán ragyogni. Ami azt üzente, s üzeni ma is, hogy ez az ember egyszerűen szerette, amit csinált. Mint egy gyerek.
A Gaucsót megsirattam volna. (Remélem, nem kerül rá sor, hiszen 11 évvel fiatalabb nálam.) Diego Armando Maradonát nem sirattam meg. Viszont: mintha megdobtak volna egy kővel. Fájt. És nem csak azért, mert hát vita nincs, a foci történetének egyik gigásza ő. Nem csak azért, mert fáj, amikor elgondolkodom azon, hogy mi volt, s mivé lett üstököspályája leívelése után. (Nem részletezem: drogok, Fidel-ölelgetés, Che- és Marx-tetkó, pofátlankodás II. János Pál pápával, a kis tízes marhája.) Hanem igazából azért, mert távozásával lezárult valami, ami a múlt század nyolcvanas éveiben ezeken az erdélyi-végvári tájakon is fontos volt. Sőt!
Olvasson még:
Természetesen nem azért könyörögtem apámnak, szerezzen be valahonnan egy spanyolországi vébés pólót, mert… Maradona. Mert… Mészáros, mert Nyilasi, mert Garaba, mert Sallai, Mert Fazekas, mert Pölöskei, a többiekre kapásból már nem emlékszem. Mert… hajrá, magyarok! És majd hasra estem, amikor egy nap elém tett egy csomagot, felbontva, naná, akkoriban a román vámosok így jelezték, hogy hahó, rajtunk a szemük. És benne volt a póló! Igaz, hosszú ujjú, igaz, vastag, de viseltem, izzadtam a nyár melegében, mert én voltam az utcában az egyetlen, akinek ilyenje volt. Mondták is a focizó haverok, hogy szarul áll egy falábún. És igazuk volt, de attól még láttam rajtuk, a fél húslábukat odaadnák a „mezért”.
Mert ebben a mezben már mehettem ki a Bükkbe, meccset nézni. Ezekből a teljesen undergrund, a korabeli tett- és gondolatrendőrség által is „körülrajongott” erdei szeánszokból korábban kimaradtam, zsenge korom okán. Hát most elérkezett az én időm! Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a sötét erdőben egymás után világítani kezdtek a sporttévék fényei. Nem (csak) Bácsban volt akkoriban az idegen lények leszállópályája. Hanem a Bükkben. És azokat a pillanatokat sem fogom elfelejteni soha, amikor június idusán, a földöntúli fények árnyalta csöndben tízszer morajlott fel magyarul az erdő, hogy gól! Aki talán nem emlékszik: a mieink 10 gólt pakoltak a salvadoriak hálójába. És azt sem felejtem el soha, hogy pár nappal később jött Maradona és a mieink elestek. De csúnyán. És persze, tovább is volt, mondhatnám még, de minek.
Nos, ez fáj, paradox módon. Mert azok a vészterhes idők elmúltak. Ma már többnyire csak azért háborog az ember, ha nincs hideg sör a hűtőben meccs előtt, vagy egy fontos találkozót nem „passzol át” az M4, mert ó, észlelték, hogy határon túl vagyunk és hát bocsánat, nem működik. A vészterhes idők elmúltak, mondom… de elmúlt egy közösségi létmód, az összetartozásnak egy sajátos, talán csak diktatúrákban élők (vagy éltek) számára értelmezhető érzése. És ez a létmód, összetartozás-érzés bennem Maradonához (is) kapcsolódik. Aki most elköszönt tőlünk.
És hogy a címbeli kérdésre is kitérjek térjek: mi halt meg Maradonával itt, Erdélyben? Nos, az említett elmúltakon kívül: semmi. Tulajdonképpen itt áll mellettem, amint ezeket a sorokat írom, egy kukkot nem ért az egészből, nem érti, hogy egy Isten háta mögötti legyőzött terület lakója miért küszködik a könnyeivel. Nem érti, mondom… viszont átölel és latinos szenvedéllyel sír velem. Szóval lényegében semmi és senki nem halt meg. Egymásra kacsintunk, aztán lemegyünk az utcára, egyet passzolgatni. Ki-ki a saját (fa)lábaival. Mint annak idején.
You must be logged in to post a comment.