Az egész úgy kezdődött, hogy a Román Vasúttársaság (CFR) bejelentette, hogy a Kolozsvár–Nagyvárad közötti pályaszakasz felújítása miatt a következő 3 (!) évben pótlóbuszokra és járatelterelésekre számíthatnak a mélyen tisztelt utasok.

Nem mintha vonattal olyan kellemes lett volna addig is 9–10 órát zötykölődni, ha a mélyen tisztelt utas időnként meg kívánta tenni a Kolozsvár és Budapest közötti távot, de a vonat még az extra három órával együtt is kényelmesebb volt, mint a busz.

A mostani helyzetben azonban a mélyen tisztelt utas kénytelen a buszos megoldást választani.

Így aztán vasárnap hajnali öt óra valahánykor felszáll a budapesti Népligetben az X társaság autóbuszára, miután a román sofőrök (akik váltásban viszik a járatot) lecsekkolták a jegyét és a személyijét, majd megpróbál olyan pozícióban elaludni a nem feltétlenül az ő magasságára méretezett ülésen, hogy egy hanyagul bevett kanyarban ne fejelje ki a busz ablakát. A mélyen tisztelt utasnak persze csak a buszpályaudvaron tűnik fel az elektronikus jegyen feltüntetett apró betűs rész:

„The toilet will not be available on this line.”

Hát ez remek, különösen, hogy a mélyen tisztelt utas késlekedése miatt már nem kapott jegyet direkt járatra: Szászsebesnél át kell szállnia egy másik, immár Kolozsvár felé közlekedő kisbuszra.

A határig minden a terv szerint megy. Az egyik sofőr (nem az, amelyik éppen vezet!) már a határ előtt összegyűjti az úti okmányokat, hogy időt spóroljunk, aztán a határhoz érve megkezdődik a várakozás.

Aztán folytatódik.

Végül az egyik sofőr (ugyanaz, amelyik a papírokat gyűjtötte össze) feljön, és közli, hogy még eltarthat a dolog, de aki a toalettre kíván esetleg menni, ott a parkoló végében, ott a „toalett”.

A szóban forgó toalett pedig nem más, mint a pipacsoktól kipirosodott drága hazai határ széle.

Néhány férfi utas a sofőr nagyvonalú felajánlását elfogadva készségesen meg is öntözi a pipacsokat, a hölgyek pedig eközben meggyőzik magukat, hogy még nem is kell vécézniük. Sok utas a busz mellett cigarettázik a fázós reggeli napsütésben. Aztán a körülbelül másfél órai feszült várakozás zaklatott csendje egyik pillanatról a másikra szertefoszlik: az utasok megélénkült, zajos vidámsággal tódulnak fel a buszra:

végre indulhatunk.

Temesvárig a mélyen tisztelt utas sok utastársával együtt el-elbóbiskol, majd azután is, aztán a következő megállóhely már egy dévai parkolóban van. Itt a sofőr bemondja a hangosbemondóba, hogy csak azok szálljanak le, akiknek Déváig szólt a jegye, mert utána nyomban indulunk is tovább. Néhány mindenre elszánt utas mégis leszáll a Déváig közlekedőkkel együtt, de a sofőr lent visszafordítja őket, egyikük még szitkozódik is, amiért már egy cigarettát se lehet elszívni, mert „ezek” annyira sietnek.

Még le se ülnek, amikor a busz már valóban fordul ki velünk a parkolóból, már a főúton vagyunk, amikor az idős hölgy mögöttem néhány széksorral felsikolt, hogy otthagytuk őket. Kisvártatva elkezd a sofőrök felé kiáltozni, hogy forduljunk vissza, otthagytuk őket, de a sofőrök ekkor már alighanem csorbákról és flekkenekről álmodoznak. Egyikük kelletlenül mégis hátrajön, hogy mi a fene történt, mire az idős hölgy felvilágosítja, hogy a két külföldi utas leszállt, és mosdót keresve Déván maradt, pedig az összes csomagjuk itt maradt a buszon, ki tudja, még a telefonjuk, pénzük is.

Ám a sofőr, aki akkor már csorbákról és miccsekről álmodik, a fejét ingatja, hogy őt aztán nem érdekli,

fel lett szólítva mindenki, hogy itt nincs pihenőhely, csak majd az étteremnél, ahol ők hamarosan megállnak, hogy elköltsék ebédjüket, ha ezek itt nem fogadtak szót, jöjjenek utánunk taxival.

Hamar kiderül, hogy a két külföldi utas az a két ukrán srác, akiknek a papírjait oly hosszasan vizsgálták a közegek a határon. A sofőrt az sem hatja meg, hogy a két srác valószínűleg egy szót sem értett a kizárólag román nyelven bemondott felszólításból, csak a fejét rázza, hogy nem, nem állunk meg, majd utolérnek minket.

Az idős hölgy kitartóan veszekszik vele egy darabig, mindhiába,

az utasok között pedig elindul az a jellegzetes, ideges, méltatlankodó tereferélés, amiből gyakran kihallani a román népi empátia olyan kulcsmondatait, mint: „Hát ez aztán nem szép dolog”, vagy: „Mi is lehetnénk a helyükben”.

Alig félóra múlva valóban megállunk a Hanu Șurianu nevű ebédlőhelyen. Leszállás közben a még mindig ingerült idős hölgy nekiesik a sofőröknek – akik már régóta csorbákról, és füstölt oldalasokról álmodnak – hogy nem elég, hogy ott hagyták azokat a szerencsétlen fiúkat, még ebédelni is megállnak, pedig az ő ebédszünetük nem is volt feltüntetve a jegyen, azért mi nem fizettünk. De a sofőrök arrébb hessegetik, őket már csak a bélszínek, a mustárba forgatott fokhagymás húsok foglalkoztatják.

Az utasok között még tart egy darabig a fojtott beszélgetés arról, hogy ez mennyire nem volt szép, de aztán közülük is többen rendelnek néhány miccset, hosszú még az út Bukarestig, Kolozsvárig, ki tudja meddig.

Szászsebesnél a mélyen tisztelt utas néhány társával együtt átszáll a szintén az X busztársasághoz tartozó mikrobuszra, amely bevár minket, sőt a sofőrt egyáltalán nem zavarja a több mint félórás késés. A testes sofőr a világ minden nyugalmával konstatálja a késést, majd kétszer is felolvassa a névsort a nála lévő listáról, a világ minden nyugalmával konstatálja azt is, hogy az egyik utas nem jelent meg, majd a világ minden nyugalmával tárja szét a kezét, hogy

ha nem jött, hát nem jött, mégse várhatunk rá estig.

Közben az idős hölgy, aki velem és még körülbelül 6–7 utassal együtt szintén átszállt a Kolozsvár felé közlekedő kisbuszra, az új sofőrünknek kezdi el idegesen magyarázni, miféle dolog az, hogy a kollégái egy olyan busszal indulnak el Németországból Bukarestbe, amin nincs mosdó, mindenféle parkolókban otthagyják az utasokat, ráadásul a késésük dacára még ebédelni is megállnak, pedig a jegy szerint 17 órára neki Kolozsváron kéne lennie. Mire a sofőr előbb fondorlatosan-hízelgően kikérdi a felháborodott hölgyet, hogy honnan jön, hol járt, kicsoda ő, a néni pedig kapva a kínálkozó lehetőségen kiönti a szívélt, hogy ő már 62 éves – erre a motort épp begyújtó sofőr mézesmázosan megjegyzi, hogy bravó, egyáltalán nem mutatja a korát –, a lányánál járt látogatóban, mert ti. a lánya gyógyszerész Németországban – erre az úttestre épp felkanyarodó sofőr közbevág, hogy bravó, az már aztán valami –, és hogy neki az odafelé vezető úton két másik nemzet busztársaságával is volt dolga, de ott minden rendben volt, a járatok percre pontosan érkeztek, „ezek” meg vécé nélkül közlekednek több száz kilométeren keresztül, otthagyják azokat a külföldieket a csomagjuk nélkül egy parkolóban, háromnegyed órás késében vagyunk, és így tovább, és egy fárasztó, hosszú utazás minden kétségbeesett dühe benne van abban a panaszáradatban.

A sofőr csendben, figyelmesen végighallgatja a panaszözönt, majd megköszörüli a torkát, és miközben ráérősen forgatja a kormánykereket, előad egy nagyszabású Balkán-Shakespeare monológot arról, hogy  mi, románok megtanultunk itt lopni, megtanultunk élni mások életszínvonala alatt is tisztességesen, és lehet, hogy odakint, a lányánál, Németországban minden a legnagyobb rendben van a buszok menetrendjét illetően, de nálunk ez van, ezt kell szeretni,

a lényeg, hogy egészség, az legyen.

És ezzel a hamarjában rögtönzött néplélektani monológgal nemcsak, hogy kivívja a többi utas zajos rokonszenvét, de egyszersmind nevetségessé, fölöslegessé teszi az idős hölgy egész iménti egyszemélyes tiltakozóakcióját. Az idős hölgy sértődötten el is hallgat, a sofőr pedig elsöprő győzelme teljes tudatában maximális hangerőre tekeri a kilencvenes évekbeli diszkóslágereket és a legautentikusabb curájt meglepő rotációban váltogató playlistjét, de előtte még ünnepélyesen megígéri a néninek, hogy ha 5-re nem is, öt óra 14 percre mindenképpen Kolozsváron leszünk.

Tempósan haladtunk a megélénkülő esőben.

A zenét időközben barátságosabb hangerőre mérsékli a Balkán-Shakespeare, a mélyen tisztelt utas pedig elaluszik, álmában talán ukrán, akit otthagy a busz egy külföldi parkolóban, de aztán újra felriad, és kábán konstatálja, hogy ő mégsem ukrán, és a busz sem ment el nélküle.

Kolozsvárra beérve a Balkán-Shakespeare még hátraszól, hogy reméli a néni időben hazaért, mire a néninek sincs mit mondani, mint egy lemondó igent, majd a belső emigráció és a csendes tiltakozás veszteseknek jutó menedékét válaszva csalódottan elhalgat és szedelőzködni kezd.

5 óra 2 perckor már a kolozsvári buszpályaudvaron vagyunk,

néhányan – köztük az idős hölgy és a mélyen tisztelt utas – a csomagjukkal a taxik irányába indulnak, a többiek pedig szétszélednek mosdót, kávét, szendvicset keresni, kapkodva cigarettázni egyet a rövid szünetben, mert ők még mindig nem értek haza, pedig már így is mennyit utaztak kilométereken, országhatárokon, emberi sorsokon keresztül.

Csak egészség, az legyen.