Aki azt gondolja, hogy most már aztán multikulti, kisebbségbarát mennyország van Kolozsváron, vagy legalábbis nemsokára az lesz, ha egyik vagy másik progresszív párt kerül hatalomra, amelynek állítólag készülőfélben van a kisebbségvédelmi programja, szóval aki azt hiszi, hogy végleg letűnt az 1990-es évek nacionalista-soviniszta világa, és hogy túl kell lépni ezen az avíttas nemzetiségi-etnikai problémán, és hogy most már aztán ezentúl…, nézzen be a Muszáj-Musai alábbi Facebook-posztjának kommentszekciójába:
Kolozsvárt pár nap alatt vissza lehet hergelni a legsötétebb Funar-korszakba
Mi lenne, ha a magyar válogatott nagy-magyarországos mezben lépne pályára?
Közhelyszámba megy, hogy a kontinentális és világbajnokságok, olimpiák kiváló felületet nyújtanak a politikai állásfoglalásoknak, fricskáknak, identitárius jelképek lobogtatásának. Nem képez kivételt e szabály alól az épp elkezdődött foci Európa-bajnokság sem.
Alig telt el pár nap a római kezdőrúgás óta, máris két mezbotrány füstölög a pálya szélén. Az első még a római nyitóünnep előtt kirobbant. Ukrajna ugyanis olyan hivatalos szerelést tett le az UEFA asztalára, melynek mezein egy Oroszország szerint nem létező térkép körvonalai is kirajzolódnak: rajta van egyrészt a 2014-ben Oroszország által elcsatolt (a oroszok szerint visszacsatolt) Krím-félsziget, továbbá az oroszbarát szeparatisták által uralt keleti területek. És van (pontosabban volt) rajta két hazafias szlogen is: Dicsőség Ukrajnának! Dicsőség hőseinknek! (Utóbbi a 2013 novemberében kirobbant Euromaidan-tüntetésekre utal.)
Olvasson még:
Az oroszok persze kiakadtak az ukrán mez láttán, olyannyira, hogy az orosz labdarúgó szövetség panaszt is tett az UEFA illetékeseinél, hogy ez bizony szabályszegés, mert politikai üzeneteket nem lehet odabiggyeszteni a mezre. Az UEFA emberei eleinte azt bizonygatták, hogy ez biza így szabályszerű, aztán valószínűleg aludtak rá egyet és rájöttek, hogy mégsem az. Ennek megfelelően utasították az ukrán szövetséget, szedje le a hősök dicsőségét zengő szlogent. Mert akkor minden teljesen apolitikus és jó lesz.
Pár nappal később, egészen pontosan vasárnap aztán kitört a következő mezbalhé. Ezúttal Romániának is köze volt a dologhoz, de csak helyszínként. Bukarestben zajlott ugyanis az észak-macedónok első csoportmérkőzése, mégpedig az osztrákok ellen. Nem is ezzel van baj, noha az észak-macedónok nyilván nem örültek a vereségnek. Ugye, Görögország és Macedónia között 1991 óta folyt egy névvita, mióta Macedónia (ezen a néven) kivált Jugoszláviából. Ez a szomszéd Görögországnak nem tetszett, ugyanis nekik is van egy Makedónia nevű tartományuk, ahol (khm!) jelentős macedón kisebbség él. A görögök ki tudja, miért, attól tartottak, hogy ha a két név azonos, akkor a macedónok esetleg előállnak némi területi igényekkel. A vita egészen 2019-ig tartott, amikor is Macedónia engedett és Észak-Macedóniára változtatta a nevét.
Igen ám, de a vasárnap Bukarestben pályára lépő észak-macedón válogatott mezéről hogy, hogy nem, lemaradt az Észak- előtag: a Macedón Labdarúgó Szövetség betűszava látható a mezen. Ami szúrni kezdte a görögök szemét. (Nem értem, miért csak most, hiszen a mezeket korábban bemutatták már.) Olyannyira, hogy a görög sportminiszter azonnal tollat ragadott és írt egy felháborodott levelet az UEFA elnökének, hogy azonnal utasítsa azokat a zsiványokat, írják fel szépen a mezükre ama ország nevét, amelynek színeiben játszanak.
A füstölgő botrányok láttán eltöprengtem kicsit: mi történne (Úristen!), ha, teszem azt, a magyar válogatott nagy-magyarországos mezben lépne pályára? Huhh! Kitörne a háború. És ez még a jobbik eset.
Kis román abszurd, avagy hány nyelvet kell tudnia egy trikolór diplomatának?
Ha a címben szereplő kérdést bárkinek feltenném, lehet, hogy nem tudná megadni a pontos számot, de a józan paraszti ész járása szerint tízből tíz válaszoló azt mondaná, hogy: minél többet! Mert hát diplomatákról beszélünk, akiknek többek közt épp az a feladatuk, hogy mindenféle nyelven képesek legyenek beszélni a világ bábeli színpadán.
Ehhez képest mi történik a mi drága jó mioritikus országocskánkban? Tessék megfogózni! A külügyminisztérium még március végén kiírt egy versenyvizsgát: összesen 120 állásra lehetett jelentkezni a diplomáciai és konzuli testületben. Oké, a népek jelentkeztek, a több lépcsős vizsga zajlott rend szerint, sőt, már az eredményeket is tudni kellene, na de…
Olvasson még:
Mert hogy van egy „na de”. Nevezetesen az, hogy az egyik vizsgázó beperelte a külügyminisztériumot a kolozsvári fellebbviteli bíróságon, mire a taláros testület szépen felfüggesztette a vizsgát, amíg a dolog mélyére tekintenek az illetékesek. Tehát a román diplomáciai testület jelenleg pont 120 munkatárs híján dübörög.
Na de mit tudott mondani az a bizonyos felperes illető, hogy a külügy így seggre esett? (Azon túl, hogy önmagában szimpatikusnak tartom, hogy egyetlen ember képes megtorpantani egy egész minisztériumot.) Tessék figyelni, most jön a sava-borsa: az illető azt mondta, hogy a vizsgakritériumok között szerepel egy olyan, amely nem törvényes. Mégpedig ez: az egyik vizsgakövetelmény betűje szerint a jelöltnek ismernie kell két (vagy több) idegen nyelvet, melyek közül egyik az angol vagy a francia.
És akkor most lehet állat leejteni, kávét kiejteni a kézből, kezeket összecsapni, fejet fogni, nippet falhoz verni. Hogy mi van? Egy diplomata ne ismerjen legalább két idegen nyelvet? Édes jó Istenem, hát egy diplomata nem medvékkel paláverezik! De még ha így lenne is, Szent Ferenc óta tudjuk, adott esetben nagyon hasznosnak bizonyulhat (sőt, életet is menthet) az állatok, a példának tekintett esetben a medvék nyelvének ismerete.
A jelölt illető szerint márpedig ez nem így van. Mert a diplomáciai testület működésére vonatkozó törvényben az áll, hogy egy diplomatának legalább egy idegen nyelvet kell ismernie. (Ja, teszem hozzá, csak a törvényt 2003-ban hozták, amikor még kevesebb nagyra törő román diplomata-aspiráns makogott idegen nyelveken, mint mostanában.)
Igen ám, viszont a vizsgaszabályzat gyakorlatilag alkalmazza a fenti törvényt, annyi kiegészítéssel, hogy hozzátesz még egy idegen nyelvet. Aminek örülni kellene, nem fennakadni rajta. És ehhez képest mégis az történt, hogy egy bunkó jelölt akadékoskodása okán gyakorlatilag leállt az egész rendszer.
És ha ezt a kis román sztorit a világ bármely (több nyelven beszélő) diplomatája elolvasná, fogadok, hogy könnyesre röhögné magát. Ahogy velem is megesett. Pedig nem vagyok diplomata.
A politikusok úgy rávetették magukat a bedőlt Bigéri vízesésre, mintha tényleg érdekelné őket
A Természet néha furcsa dolgokat művel. Például lélegzetállító kanyonokat, szfinxre, öregasszonyokra, mesebeli lényekre emlékeztető sziklaalakzatokat, labirintikus barlangokat… és csodálatos vízeséseket teremt, ha úgy tartja a kedve.
Az egyik ilyen csodálatos vízesés tragédiája tartja lázban a hazai közvéleményt szinte egy napja. Ugyanis a Természet tényleg furcsa dolgokat művel: egyik kezével teremt, a másikkal pusztít. A hétfői szent napon történetesen pusztított: a sokak által a világ egyik legkülönlegesebb vízeséseként jegyzett – és persze, erre büszkék lehetünk, hiszen Krassó-Szörény megyében található –, szóval a Bigéri vízesés egy jó nagy darabja levált a helyéről és belezuhant az alant áramló Ménes patakba.
Olvasson még:
Az első ijedtség után persze jöttek a sötét feltételezések is: az rendben van, ha a Természet teszi a dolgát (konkrétan, az összeroskadás egyszerű geológiai folyamatok következménye), de mi van akkor, ha a háttérben piszkos kis emberi érdekek lapulnak?
Elsőként egy természetvédő aktivista nyitotta ki a bűnös emberi kéz hipotézisének szélzsákját: azt állítja, hogy a tufa, amely a vízesés alapjául szolgáló kőzetet alkotja, csakis úgy tud folyamatosan lerakódni, ha a víz arrafelé folyik. Na de a forrás vizét feljebb elterelték, mégpedig egy pisztrángászat, vagyis az ember alantas céljait szolgálandó, tehát a víz a tufát nem arra vitte, amerre kellett volna. Az aktivista úr azt is mondta, hogy ő már két éve figyeli a vízesés kőzetalapjában keletkezett repedéseket. Halkan kérdem: mi a jóistenért nem szólt korábban, például? Miért nem tört be például 2019-ben Ioan Deneș akkori peszedés környezetvédelmi miniszter irodájába egy nagy tufadarabbal, hogy halló, tessék visszazavarni a forrásvizet a medrébe? Persze, lehet, megtette. Ahogy az is lehet, hogy nem a pisztrángászat a vízesés-tragédia oka.
Na de időközben felébredtek a mindent is védő politikusok is. Elsőként régi haverünk, a bőrdzsekis Marcel Vela ex-belügyminiszter (jelenleg Krassó-Szörény megyei szenátor) jelentkezett egy könnyfakasztó Facebook-bejegyzéssel. Így kezdi (nem vicc): Sír Krassó-Szörény… Hirtelen azt hittem, vers lesz belőle. Nem az lett, noha a bejegyzés hangvétele igen lírai a továbbiakban is. Ja, az ex-miniszter úr nem áll elő semmilyen embert gyanúsító hipotézissel, egyszerűen ezt mondja: a Bigéri vízesés összeroskadt önnön szépségének terhe alatt. Az üzenet pedig a következő (és tessék megfogózni, mert én itt biza felröhögtem): minden illetékes fogjon össze és restaurálják, továbbá építsék újra a természet e csodáját. Tessék?
Na de menjünk tovább. Ha Vela úr nem szapulta az embert a vízesés tragédiája kapcsán, pár órával később egy uszerista-pluszista (ja, ők a progresszívek) európai parlamenti képviselő, bizonyos Nicu Ștefănuță ébresztőórája is berregni kezdett, és ő már nem kímélte az önző hominidákat. Vagyis azonnal rákezdte a mantrát, amit, gondolom, minden hasonló esetben mormogni szokott: szerinte a vízesés azért roskadt be, mert illegálisan vágják a fát Romániában. Hát persze, pont azért. És ő ezt pontosan tudja. Mert Brüsszelből mindent olyan élesen lehet látni. Még azt is, ami a végvárak vidékén történik.
Ha engem kérdeznek, én egyik variánst sem veszem készpénznek, jelen pillanatban. (Oké, a Vela úré tényleg vers, tehát akként is kell kezelni.) Azon viszont elcsodálkozom, hogy egy nap se telt el, és a politikusok (aktivisták) hajszál pontosan tudják a vízesés-tragédia okát. Tőlük is megkérdem, mint az aktivista úrtól: ha ilyen jól tudják, akkor miért nem szóltak, netán cselekedtek korábban? Amikor még nem dőlt össze a Románia-büszkesége csodavízesés.
És közben csendesen röhögök a régi politikus-reflexen: ahogy valami történik, arra rávetik magukat, igyekeznek kisajátítani az ügyet, zászlóra tűzik, úgy tesznek, mint akiket borzasztóan érdekel az ügy, habzó szájjal harsogják tele a sajtót… aztán ha véletlenül történik valami jó, akkor csakis az ő érdemük. Ha nem, az se baj, akkor a másik oldal a hibás: a sátán, a hülye, a hazaáruló, a monnyonle!
Ja, kicsit szégyenkezem is, magyarként. A Krassó-Szörény megyei RMDSZ még nem harsogott semmit!
Kis széljegyzet a szabadságról és a normalitásról
A kolozsvári könyvhét legfőbb hozadékát nem a meghívottak vagy a rendezvények jelentették, még csak nem is maguk a könyvek – hanem az, hogy sikerült megtörnie egy közel másfél éve tartó pszichózist. Kellett ehhez természetesen egy olyan atmoszféra, amely a közeledő nyár hangulatából és az elmúlt hetek hatósági engedékenysége miatti felszabadultság-érzésből tevődik össze. A veszteségek visszavonhatatlanok, a sebek még nem hegedtek be egészen, de egy társadalom közösségi immunrendszerének ellenállóképessége legalább annyira mentális és lélektani kérdés, mint egészségügyi és fizikai.
Az elmúlt négy-öt napban eszembe sem jutott a járvány, és tudom, hogy nagyon sokan ugyanígy voltak ezzel. Rég esedékes találkozások történtek, kézfogások, ölelkezések, nagy beszélgetések, koccintások, kötelező távolságtartás és gyanakvás nélkül. Olyan volt az egész, mintha élet lenne, mintha újraszövődni kezdett volna valamilyen társadalmi szövet. Életszerű napokon vagyunk túl, és ez jelentékenyebb fejlemény, mint gondolnánk.
Olvasson még:
Az emberek, pedig sokan gyűltek egybe, nem féltek egymástól többé, és amikor egymás szemébe néztek, nem a poklot látták.
Az apokalipszis fejben kezdődik, és ott is ér véget.
A sepsiszentgyörgyi szoborfestés kapcsán: ki kit provokál?
Olvasom, hogy ismeretlen tettesek megrongálták a sepsiszentgyörgyi Vitéz Mihály-szoborcsoportot: a talapzatra odapingálták a magyar zászlót és odaírták azt is, hogy Trianon, meg 1920.
Bizony, ez vandalizmus. Köztéri szobrokat nem illik megrongálni. (Hogy újabban bizonyos köztéri szobrokat „illik” ledönteni, szerte a világon, az más kérdés.) Nem törjük le köztéri szobrok darabjait, nem festegetjük be őket, nem mászkálunk rajtuk. Akkor sem, ha ez esetleg sikkes, vagy épp ártatlan gyermeki cselekvés. És ja, akkor sem, ha a világ más tájain, teszem azt, fényesre fogdossák a nőalakokat ábrázoló szobrok bronzkebleit. Azért nem, mert ez a szabály. Ilyen egyszerű.
Olvasson még:
A hatóságok vizsgálatot indítottak az ügyben. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere egy Facebook-bejegyzésben reagált az esetre és kijelentette, hogy szerinte durva provokációról van szó.
És akkor nézzük, ki kit provokált. Ha valóban magyarok az ismeretlen tettesek, akkor ők provokálták az országot, amelyben élnek. A román sajtó pillanatok alatt meg is telt háborgó cikkekkel. Ahogy ilyenkor az lenni szokott.
Egy nappal korábban a román szélsőjobb éppen ott, a sepsiszentgyörgyi Vitéz Mihály-szoborcsoportnál ünnepelte a Trianon-évfordulót. Nincs ebben semmi különös, minden évben megteszik, ez a mániájuk. Személy szerint sok bajom magával a megemlékezéssel nincs, hiszen a románoknak Trianon klassz kis utódállamot hozott. Szóval ők örülhetnek ennek. Mi, magyarok pedig szomorkodhatunk fölötte. Ez eddig oké. Csak az említett román szélsőjobbos ünnep igazából álvigasság. Mert közben provokálnak, masszívan, minden évben. Ha nem Sepsiszentgyörgyön szambáznának, hanem például Bukarestben vagy Craiován, azt mondanám, oké. Ez nekik örömünnep, tessék parancsolni.
Na de menjünk még arrébb az időben, ha már provokációról van szó. Arra a helyre, ahol ma a Vitéz Mihály-szoborcsoport áll, 1943-ban (ja, kis magyar világ) egy Gábor Áron-szobrot terveztek felállítani. Persze, nem sikerült: 1944, 1945, oszt csókolom, vége lett a kis magyar világnak és jött a 40 éves együtt-élő-nemzetiségesdi. Vagy, ha tetszik, (nacionál)kommunista munkatábor.
És naná, hogy nem lett Gábor Áron-szobor Sepsiszentgyörgy központjában. Lett viszont helyette Vitéz Mihály-szoborcsoport, amelyet 1982. szeptember 28-án avattak fel Nicolae Ceaușescu főelvtárs jelenlétében. Fel lehet tenni a kérdést: ez nem volt provokáció? Dehogynem, mégpedig a javából.
Két évvel később, 1984-ben (micsoda véletlen, június 5-én) ismeretlen tettes(ek) robbanószerkezetet helyeztek el a szoborcsoportnál, amely fel is robbant, meg is halt egy magyar gyermek. A hivatalos változat szerint magyar terrorcselekményről, halálos magyar provokációról, magyar szélsőséges tettesről (akit azóta sem sikerült azonosítani) volt szó. Persze, provokáció volt. A kérdés, mint ma is, a következő: ki kit provokált?
A magam részéről örülök, hogy manapság nem robbantgatnak ott. Ugye, a „székely terroristákat” jó időben lefülelte az éber nemzetbiztonsági szervezet. És megint a kínzó kérdés: ki kit provokált?
Kapásból két választ tudok. Az egyik (az üdvös): tanuljuk meg már tisztelni egymás ünnepeit. Ugyanakkor tanuljuk meg már tisztelni egymás gyászát. És akkor talán – hosszú évek, évtizedek elteltével – nem lesznek már ehhez hasonló provokációk.
A másik (sajnos, ez áll közelebb a valósághoz): ne tanuljunk semmit, folytassa mindenki ott, ahol abbahagyta. Amíg valamelyik szemben álló fél elkotródik, elfogy, kihal. Hogy ez melyik fél lesz, arról viszont hadd ne szóljak.
A kamuhírek bonyolult természetéről és a szólásszabadságról
Érdemtelenül kevés figyelmet kapott az a minapi hír, miszerint a Facebook bejelentette, hogy nem tiltja többé a koronavírus mesterséges eredetére vonatkozó álláspontokat, vagyis annak hangoztatását, hogy a vírus emberi tevékenység következtében jött létre, horribile dictu, laboratóriumi körülmények közül szabadult az emberiségre. Mégpedig azért engedélyezik ezután az effajta véleményeket, mert a közelmúltban igen megalapozottnak tűnő szakmai érvek merültek föl ennek legitim volta mellett, és a kérdés viták kereszttüzébe került.
Távol álljon tőlem, hogy ebben a vitában állást foglaljak: fogalmam sincs, hogy a koronavírus természetes úton jött-e létre vagy emberi közreműködéssel; és az sem világos, hogy ez mennyiben tudományos kérdés, avagy inkább politikai játszmák része – kiderül majd egyszer, ha kiderül.
Olvasson még:
Az egész ügy azért érdekes, mert rávilágít „az álhírek elleni küzdelem” álságos természetére.
Ez a küzdelem azért álságos, mert képviselői úgy tesznek, mintha létezne egy megfellebezhetetlen tekintélyt sugárzó, tisztán racionális „nulla pont”, ahonnan ránézésre megítélhető lenne minden egyes esetben, hogy mely – társadalmi, tudományos, politikai jellegű – információ minősül hamisnak, önkéntelen vagy szándékos félretájékoztatásnak.
Álhírek természetesen vannak.
Ezeket vagy egyszerűen az emberi hiszékenység termeli ki és tartja életben, vagy tudatos dezinformáció részeként jelennek meg a nyilvánosságban – ez utóbbi a súlyosabb és „válaszcsapást” érdemlő eset. Összeesküvés-elméletek is léteznek bőven. De attól, mert léteznek összeesküvés-elméletek, még összeesküvések is vannak. És ahhoz sem kell nyakra-főre hollywoodi paranoia-thrillereket nézni, hogy belássuk: az üldözési mánia mint elmekórtani jelenség megléte nem jelenti azt, hogy ne lennének olyanok, akiket valóságosan üldöznek.
A kettő közti határvonal érzékelése pedig – nem mindig, de számos esetben – kutya nehéz feladat elé állít bennünket. Annál is inkább, mert gyakran olyan egy hír (vagy híresztelés) jellege, hogy jelen tudásunk alapján nem dönthető el egyértelműen, igaz-e vagy hamis.
Az imént említett eset ez utóbbinak tankönyvi példája. Mert hiszen honnan tudhatnánk – főként mi, közemberek, akiknek nincs rálátásunk a tudományos műhelytitkokra és egyetlen hírszerző szolgálat tevékenységére sem –, hogy pontosan milyen körülmények között keletkezett ez a vírus, amely megkeserítette az elmúlt közel másfél évünket?
A mesterséges keletkezésről szóló nézeteket azonban rögtön besorolták az obskurus konspirációs elméletek közé,
hangoztatóit csupa dehonesztáló jelzővel illették, melyek közül még a „laposföldhívő” volt a legötletesebb – mint egyébként, árnyalatok nélkül, mindent és mindenkit, ami/aki a mainstream álláspontoktól eltérő járványügyi véleményeket fogalmazott meg.
Ha a legutóbbi fejlemények felől nézzük ezt az eljárást, akkor tényszerűen a következőt állapíthatjuk meg: a legnagyobb közösségi oldal beismerte, hogy (bár a gyakorlatot továbbra is folytatni kívánja) hónapokon keresztül tiltotta olyan nézetek megjelenését a felületén, amelyek utóbb teljesen legitimnek bizonyultak, ezáltal
gátolta az igazság megismerésére irányuló erőfeszítéseket.
Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy a kamuhírnek minősített, ezért folyamatosan tiltott – és nem csak a járvánnyal kapcsolatos – tartalmak közül melyekről állítható teljes bizonyossággal, hogy valóban azok – és melyek minősülnek annak pusztán egy szűk körű vállalati elit valóságértelmezése (és annak önkényes érvényesítése) alapján.
Álhírnek minősíteni ugyanis csak azt lehet, aminek a hamissága konkrétan, tényszerűen bizonyítható; bizonytalan, véleményes tartalmakat nem.
a valóság „előállítása” nem lehet óriás techcégek moderátorainak és személytelen algoritmusainak privilégiuma.
A vitákat meg kell vívni – és ebben természetesen benne van a tévedés, az információtorzulás lehetősége, elhangozhatnak oltári butaságok vírusról, oltásról, bármiről, mint ahogy a propagandagyárak működését is nehéz ellenőrzés alatt tartani – de a véleménykizárólagosságra épülő cenzúránál minden jobb.
A szólásszabadság szó szerint ezt jelenti: a szólás szabadságát. Így, ilyen egyszerűen és radikálisan.
Hogyan lehetne Románia jó jogállami troll (és nem aktivista Baby Yoda)?
A múlt héten némi port kavart, hogy Bukarest egyik kerületének polgármestere, az USR–PLUS-os Clotilde Armand bejelentette, kezdeményezni fogja egy bizonyos bukaresti utca nevének megváltoztatását. Az utca neve jelenleg Tubarózsa. De ezen mit kéne változtatni? Kit bántottak a tubarózsák a világtörténelem során?
Senkit, persze. Viszont történetesen ebben az utcában van Fehéroroszország bukaresti nagykövetsége. Azé a Fehéroroszországé, melynek autokrata, diktatórikus és egyéb csúf szavakkal jellemezhető rezsimje Minszkben leparancsolt és őrizetbe vett egy Raman Protaszevics nevű ellenzéki aktivista újságírót.
Olvasson még:
Nos, az utcát az újságíró nevére kellene keresztelni, ez az ötlet. Mert akkor a fehérorosz nagykövetség minden hivatalos levelezésében, munkatársainak névjegykártyáin megjelenne a neve. És ez figyelemfelkeltő lesz!
Kétségtelen, remek kis trollfogás! Főleg, ha tett is lesz a szándéknyilatkozatból. (Mert ha a szokásos Facebook-zsöszüizés szintjén marad, akkor kár volt a gőzért.) De azért kicsit esetlegesnek tartom. Valakinek valahol kigyulladt a fejében egy jogállami, demokratikus, európai, progresszív villanykörte, most szépen ég egy kicsit, aztán kialszik. Ahogy az ilyen villanykörték oly gyakran szoktak.
Mennyire más lenne egy nagyívű, regionálisan, kontinentálisan, esetleg globálisan ható (?) Trollblitzkrieg. Mondok pár példát, de nyugodt lélekkel lehet folytatni kommentben, van elég.
1. A kínai nagykövetség(ek) utcáit át lehetne keresztelni például Tajvan utcá(k)ra. Szép lenne, nem?
2. Az orosz nagykövetség(ek) utcáit át lehetne keresztelni például Alekszej Anatoljevics Navalnij utcá(k)ra.
3. Az iráni nagykövetség(ek) utcáit át lehetne keresztelni például Salman Rushdie utcá(k)ra.
4. A török nagykövetség(ek) utcáit át lehetne keresztelni például Örmény utcá(k)ra.
5. A belga nagykövetség(ek) utcáit át lehetne keresztelni például Bocsánatot kérünk Belga Kongóért utcá(k)ra.
6. A spanyol nagykövetség(ek) utcáit át lehetne keresztelni például II. Moctezuma utcá(k)ra.
7. A francia nagykövetség(ek) utcáit át lehetne keresztelni például Ahmed Messzali Hadzs utcá(k)ra.
8. A brit nagykövetség(ek) utcáit át lehetne keresztelni például Szipoj utcá(k)ra.
És a sort nagyon hosszan lehet folytatni. Hiszen ahány ház (ország, nemzet, birodalom, utódállam stb.), annyiféle rovott múlt, annyiféle nagykövetség, annyiféle utca.
Ha ez a jó jogállami trollkodás futótűzszerűen terjedne szét az öreg kontinensen (és nem csak), mondjuk, legalább olyan sebességgel, mint a Black Lives Matter-jelenség, akkor lenne igazán értelme neki. Addig azonban marad az, ami: aktivista Baby Yoda.
Amikor egy fesztivál-igazgató összekeveri a giga-rongyrázást a csíksomlyói búcsúval
Olvasom, hogy az Untold és Neversea megafesztiválok fővezére, Edy Chereji úr a minap egy Facebook-bejegyzésben háborgott egy sort a csíksomlyói búcsú kapcsán: kettős mércét emlegetett, meg hogy bezzeg a búcsút meg lehetett szervezni, de az ő fesztiváljai elé furtonfurt akadályokat gördítenek a hatóságok. A rend kedvéért: hétfőn a Koncert- és Kulturálisrendezvény-szervezők Romániai Szövetsége is kiadott egy hasonló tartalmú közleményt.
Na de hadd folytassam Chereji úr modorában: semmi bajom a fesztiválokkal. Semmilyen fesztivállal. Nagyon helyes, hogy fesztiválokat szerveznek. Sőt, én is szívesen elmennék egyre, többre is akár, különösen most, másfél évnyi pandémiás zárlat után.
Olvasson még:
Az viszont icipicit zavar, ahogy a legendásan sok vitát kavaró kolozsvári Untold fesztivál guruja lazán összekeveri a szezont a fazonnal. DJ Chereji ugyanis a következőképpen teszi fel a kérdést: ha májusban meg lehetett szervezni a csíksomlyói búcsút (ahol ugye, több tízezres tömegek hömpölyögnek a nyeregben), akkor tudományos normák alapján összehozott komoly rendezvényeket (értsd, Untold, Neversea), ahol a fertőzés kockázatát nulla közeli értékre csökkentik (a szervezők, hát persze), szóval ilyen komoly rendezvényeket miért nem lehet szervezni legalább augusztustól kezdve?
Hogy nyomatékot adjon a súlyos kérdésnek, az Untold-fővezér egy cikket is linkel a bejegyzéséhez, amelynek fotója a csíksomlyói búcsún résztvevő tömeget ábrázolja. Ezzel a képpel egyetlen baj van: nem az idei búcsún készült, hanem a 2018-ason vagy a 2019-esen. Tulajdonképpen ezzel a képpel ásta alá Chereji úr az egész, igen ájtatos hangvételű tirádát.
Sok megjegyzést lehetne fűzni a bejegyzéshez (fűztek is a kommentszekcióban), de itt hadd emeljek ki egyetlenegyet: enyhe (esetleg brutális?) arányérzéktelenségre utal az a mód, ahogy a fesztiválbajnok összekeveri a kolozsvári (és tengerparti) giga-rongyrázást a csíksomlyói búcsúval. Szeretném emlékeztetni Chereji mestert, hogy az Untold és Neversea fesztivál lényegében magánvállalkozás. Míg a csíksomlyói búcsú a vallásgyakorlás jogának manifesztációja. (Ja, a pandémia évében a vallásgyakorlás ilyen értelmű joga is csorbult, amennyiben igen szigorú szabályok betartása mellett, nagyon kevés hívő részvételével zajlott. És ja, a tavaly nem láttam semmiféle jogsérelmező bejegyzést a fesztiváligazgató úr részéről, mondjuk, szolidaritási alapon.) Na mármost, gyakorlatilag értelmetlen (és cinikus, továbbá pofátlan) egy magánvállalkozást egy lapon emlegetni a vallásgyakorlás jogának manifesztációjával.
Chereji úr mégis megtette. És akkor: én értem a fesztiválszervezők elkeseredését. Értem, hogy komoly bevételektől estek el. Nagyon szurkolok nekik, hogy mihamarabb újraindíthassák vállalkozásaikat. (Annak továbbra sem örülök, hogy az Untold a kolozsvári sétatéren zajlik, zajlana.) Azt azonban nem értem, hogy miért kell baromságokat mondani, ráadásul a kontextusban álhírgyanús fotókkal megtámogatva.
Nem tartanám rossz ötletnek, ha a minapi háborgás után Chereji mester betérne egy templomba. Bármilyen templomba. És megbánná a hülyeség bűnét.
Az oktatási miniszter ismét előállt egy, a butaság egét rengető ötlettel
Az ember mostanában már a fejéhez (rosszabb esetben a szívéhez) kap, amint a közoktatási miniszter valahol valamit mond. Mert Romániában valahogy úgy alakult, hogy bárki főilletékes bármit is mondott, a közoktatás tovább romlott.
Na de tessék, a legújabb marhaság: a (nem) tisztelt miniszter úr azzal a világrengető ötlettel állt elő (természetesen egy átlátható oktatási struktúra érdekében, aha), hogy a bekapcsolt kamerával történő online oktatás kerüljön bele a tanulmányi szerződésbe, mind az iskolai, mind pedig az egyetemi oktatásban. A tanulmányi szerződés, ugye, egy törvények által megalapozott és szabályozott hivatalos okirat.
Olvasson még:
Tudjuk, a kamera használata (bekapcsolása) eddig is „kötelező” volt a pandémiás év online oktatási poklában. Ám – ha a miniszter úr antizseniális ötlete valósággá válik – akkor az idézőjeleket törölni lehet.
És akkor a következő kérdéseim lennének a miniszter úrhoz:
1. Azok a diákok, akik olyan helyen élnek, ahol nincs internet, mit csinálnak? Mert eddig csak szívtak. Ha ezt a marhaságot bevezetik, kicsapják őket krónikus hiányzásért?
2. Azok a diákok, akik olyan helyen élnek, ahol a netszolgáltatás nem suhan, csak vánszorog, mit csinálnak?
3. Azok a diákok, akiknél valamilyen, tőlük független okból elvész a kapcsolat, mit csinálnak?
4. Hogy képzeli a miniszter úr, hogy törvényi úton kötelezővé teheti az otthoni intimitásba való bekukkolási lehetőséget?
Persze, ezek költői kérdések, amelyeken a miniszter úr valószínűleg nem rágódott el, mert ha megtette volna, hamar lehúzza az ötletét a vécén.
A végkövetkeztetés ez lenne: mint már annyiszor, a kormány illetékesei ezúttal sem a fejükkel gondolkoztak. Mert ahhoz, hogy egy ilyen ötletet törvényileg kötelezővé tehessenek, először talán az egész mögöttes infrastruktúrát kellene biztosítani. Magyarán: minden Romániában tanuló diáknak elérhetővé kellene tenni az eszközt és az internetes kapcsolatot, függetlenül attól, hol él. (És akkor még az egyéb jogi kérdésekről nem is beszéltünk.) Ez persze nehezebb, mint egy bársonyszékben ötletelni, amíg a politikai klotyó vize el nem sodorja az embert.
Na persze, ott lenne a másik egyszerű lehetőség is: megnyitni az iskolákat, egyetemeket a diákság előtt. Bár talán ez annyira egyszerű és észszerű gondolat, hogy a miniszter úrnak eszébe se jutott.
Elkezdődött a bocok és a bolojanok jövője
Kolozsvár melletti lakóhelyem és a város közötti útvonalon éppen felújítanak egy hidat. Nem egy Golden Gate-ről vagy valami száz méter mély szakadék fölött húzódó viaduktról van szó, hanem egy kábé hat méter hosszú hidacskáról, amely egy nyavalyás, hol vizes, hol száraz árok fölött húzódik. Pontosabban nem felújítják, azt már megtették a legutóbbi önkormányzati választás előtt, hanem a felújítás utáni konszolidációját végzik, mert ez a kettő nem ugyanaz, ugye értik.
A felújítás csak a külsőségekről szól: ide egy fehér csíkocska, oda egy vékonyka, de újfekete aszfaltréteg, hadd lássák az emberek, hogy a város vezetése értük dolgozza ki a belét. A kampányfelújítás mindig látványos, és gyorsan elkészül, mert szorít a határidő (a szavazás napja, persze). Az igazi, konszolidációs munkálatok már hosszabbak és kénytelen-kelletlen meg kell csinálni rendesen, nem lehet elfusizni, különben a választópolgárok balesetet szenvednek, s az senkinek nem jó, főleg a politikusnak. Viszont ebben az esetben nincs határidő, nem kell elsietni, elég, ha két neonsárga mellényes iparos lébecolgat egy lapáttal, miközben a mindkét irányból három rétegben torlódó gépkocsisor araszol át az egyetlen nyitva hagyott sávon. Az már csak hab a tortán, hogy ezeket a munkálatokat a kijárási korlátozások feloldása után kezdték el, amikor lényegesen nagyobb lett a forgalom.
Olvasson még:
Na, ez (és még sok más hasonló történés) azért van – és ezen nincs mit szépíteni – mert
a város vezetése magasról tesz a városra.
Mert kül- ugyan, de ez is a város. Igaz, nem a főtér és környéke, amelyre lehet aggatni a csiricsáré bizsukat, ahol tájidegen dizájnerfákat telepítenek, ahol Kínából importált kőlapokkal fedik (görbén) a járdákat, ahol teljesen fölösleges színes sávokat festenek az úttestre, hogy Emil Bocnak legyen meg a kellő színhatás a píárfotóin, amelyeket nagy büszkén feltesz a Facebook-oldalára.
Miközben Kolozsvárnak máig sem épült körgyűrűje, gyorsforgalmi útja, terelőútja, vasút fölött átívelő közúti hídja. Ezek persze mind külvárosi huncutságok lennének, Emil Bocnak messze esnek a városházától, nem is akarja látni ezeket a helyszíneket. Jóvanazúgy, a keskeny kis utacska a kétoldalt, egymáshoz obszcénül közel épített, ízléstelen és primitív tízemeletesek között, az ingatlanmaffia kezére átjátszott területeken, ahol nincs növényzet, nincs lélegzés, nincs semmi, csak beton, szemét és nemtörődömség.
Persze, megvan az Emil Boc célközönsége is: a minap azt írta egy úriember a Facebookon egy fenti témájú csoportban, hogy ő ploieşti és évekig Bukarestben élt, de itt, Kolozsváron minden munkálat gyorsabban megy, és a város is jobban szépül, mint ahogy ő megszokta előző lakhelyén. Ami, ugye, őszinte és egyébként el nem ítélhető beszéd lenne, de pont arról lenne szó, ugyebár, hogy ne az legyen az etalon, amiről az úriember beszél. Nos, ilyen emberek tízezrével költöznek Kolozsvárra, aminek Emil Boc kifejezetten örül, mert a lelkes szavazatukkal élethosszig polgármester lehet.
Na de menjünk nyugatabbra százhatvan kilométert.
Nagyváradon a főteret is gyönyörűen felújították, és a várost is szép körgyűrű övezi, erre nem lehet panasz. Az egykori váradi Emil Boc, a polgármesterből megyei tanácselnökké vált Ilie Bolojan más útját választotta a népszerűsödésnek: nekiment a kulturális intézményeknek. Persze, hogy az ő szemszögéből konstruktívan, jövőbe nézően, jóindulatúan, tettvágytól fűtve stb. de minden más szemszögből
elképesztően bután és primitíven.
Bolojan lényegében azt mondta, hogy az olyan kulturális intézmények, mint például a város román és magyar színháza, a filharmónia, irodalmi és művészeti lapok, a könyvtár rengeteg pénzbe kerülnek, miközben túl keveset hoznak a konyhára, működtetésük nem kifizetődő, nem éri meg a városnak és a megyének, ezért át kell szervezni, össze kell vonni őket úgy, hogy több pénzt termeljenek és ne legyenek akkora kolonc a városi és megyei vezetés nyakán.
Pedig ekkora marhaságot szerte a világban sehol nem hallottak, a fő kulturális intézmények – ha nem is tartja el őket teljes egészében az állam vagy az önkormányzat – jelentős közpénzeket kapnak támogatásként, mert a kultúrából nem lehet – teljes egészében – piaci árut csinálni, a kultúrát nem lehet teljes egészében A Piacra bízni, mert a piac lényege az anyagi kiadások lehető legkisebbre, az anyagi nyereség lehető legnagyobbra vétele. Ráadásul ma, a világon bárhol éppen a piac közvetlen és közvetett hatásának köszönhetően iszonyú gyorsan szorul vissza mindaz, amit általában kultúrának szoktunk nevezni. Vegyük hozzá azt is, hogy most, a pandémiából kifelé (?) tartva, több mint egy év bezártság után éppen, hogy még jobban védeni és támogatni kellene a kulturális intézményeket, mert az embereknek még inkább szükségük van rájuk. Arra pedig végképp nem nehéz rájönni, hogy sem pandémiás állapotok közepette, sem „normális” körülmények között
egy színház nem tud minimális befektetéssel maximális hasznot hozni, legalábbis anyagi téren biztos nem.
Ez Bolojant láthatóan nem zavarja, és valószínűleg nem zavarja az egyre több új típusú váradi választópolgárt sem, aki a fentebb említett ploieşti úriemberhez hasonlóan más viszonyítási alapról nézi a világot és fontosabb neki egy új pláza vagy egy manelés-miccses-sörös népünnepély a Sas-palota előtt, mint a filharmónia vagy a színház.
Szóval Emil Boc és Ilie Bolojan is a jövőbe tekint és abban bízik. Az a baj, hogy ez a jövő sötét, igénytelen és primitív. Jó eséllyel megérjük.
A kolozsvári bíró elmagyarázza, miért jó az, hogy a kincses városban égig érő lakásárak vannak
Kolozsvár a világ közepe. Legalábbis a kolozsváriak számára. Hogy ki a kolozsvári, ez bonyolult kérdés, ezért engedjék meg, hogy egyszerűen ezt mondjam: kolozsvári az, aki ebben a városban él. Persze, ez csak a belső kör: egy ideig világ közepe a város annak a sok egyetemi hallgatónak, munkavállalónak, akik huzamosabb ideig itt laknak. És mindez nyilván azt is feltételezi, hogy van valamilyen fedél a fejük fölött. Örökölt, vásárolt, bérelt, mindegy.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban kerül szó a hazai sajtóban arról, hogy ezek a fedelek milyen pofátlanul drágák. Hogy például Bécsben (maradjunk csak a Monarchia területén) is olcsóbbak a lakások, albérletek. Legalábbis a polgári zsebekhez képest.
Olvasson még:
Úgy tűnik, a kolozsvári bíró megelégelte a sok kritikát, mert csütörtök este mikrofon elé ült a rádióban és elmagyarázta, miért jó a Kolozsváron élőknek az, hogy a lakások, bérlemények árai az egekig érnek. Szerinte azért, mert a városban remek az életszínvonal. És ha az életszínvonal magas (vagy nő), akkor a lakásárak is magasak (vagy nőnek). Ilyen egyszerű és logikus dolog ez.
Ja, és hát nézzünk szét, Európa minden olyan városában ugyanez történik, ahol magas (vagy nő) az életszínvonal. Bocs, bíró úr, lehet, hogy ez történik, de nem ugyanígy, hiszen Európa városaival ellentétben Kolozsváron csak a lakásárak ugrottak az égnek, a bérek nem annyira. De erről ilyenkor nem esik szó.
A másik dolog, amit Boc mester mondott, a következő: ha a városvezetés zöld fényt ad mindenféle nem törvényes (azt nem tisztázta, mit is ért ez alatt) építkezésnek, csökkenni fognak az ingatlanárak, de az életszínvonal is. Ez pedig nem megengedhető. Értsd, ő és csapata nem fogja megengedni az életszínvonal csökkenését előidéző ingatlankáoszt.
Na és itt felvontam kicsit a szemöldököm. Nekem ugyanis úgy tűnik, az ingatlankáosz évtizedek óta itt tehénkedik a nyakunkon. Jó, ez nem csak Emil Boc mestert terheli, de azért ne felejtsük el, 2004 és 2009 között, illetve 2012 óta ő a kolozsvári bíró.
Eszembe jut, hogy épp az utóbbi időben kitört egy nagy botrány a hírhedt kolozsvári koporsószálló kapcsán. Többek között, persze. És az is eszembe jut, hogy a lakásárak megugrásának oka nem csak az igen magas életszínvonal lehet. Hanem az ingatlanmaffia is. És az is eszembe jut, hogy a kolozsvári bíró hosszú hivatali ideje alatt hány épületmonstrum szökött az égnek, igen gyakran védendő, történelmi központi környezetben, a vonatkozó szabályok teljes vagy részleges figyelmen kívül hagyásával. Szóval, hirtelen sok minden eszembe jut, és ezek alapján azt gondolom, hogy a kolozsvári bíró jó szokása szerint ismét bedobott egy kommunikációs testcselt. Ezen egy ideig majd szépen elrágódik a közvélemény és közben neki remélhetőleg ideje lesz arra, hogy Kolozsvár afféle védőszentjeként újrapozicionálja magát. Mert így megy ez: a jó rablókból lesznek a jó pandúrok. Már ha muszáj.
Mi értelme tovább halogatni az iskolanyitást?
Olyan leszek lassan, mint ama idősebb Cato a római szenátusban, aki minden szónoklatában azt hajtogatta, hogy egyébiránt az a véleménye, Karthágót el kell pusztítani. Esetünkben a pun várost az iskolák helyettesítik, a porig rombolást pedig, épp ellenkezőleg, az újraindítás – mert egyébiránt az a véleményem, hogy az iskolákat ki kellene nyitni végre. Pontosabban, nem látok megfelelő érveket arra, hogy miért tartanának zárva továbbra is, mármint országosan.
A pragmatikus válasz erre az, hogy azért, mert az oktatás járványügyi szabályozása azt írja elő, hogy kétfajta forgatókönyv létezik, a kettő közti választóvonal pedig 1 ezrelékes fertőzöttségnél húzódik: ez alatt minden évfolyam mehet iskolába, fölötte viszont csak az elemisek, illetve a végzősök.
Olvasson még:
Ez azonban nem szentírás, bármikor megváltoztatható – igen, bármikor, hiszen a korlátozások feloldását lényegében egyik napról a másikra jelentette be az államelnök, talán túlságosan is váratlanul.
Függetlenül attól, hogy mit gondolok a korlátozások enyhítéséről – alapvetően helyeslem –, egyre tarthatatlanabbá válik az a megkülönböztetés, amit az oktatási intézményeknek, és mindenek előtt a diákoknak kell elszenvedniük. Pontosabban: a megkülönböztetés tartható lenne, csak épp fordított irányban.
Az ugyanis, hogy ülhetünk-e kocsmában hajnalig, nem létfontosságú kérdés (legalábbis fogyasztói szemszögből, a vendéglátósok szempontjából – érthetően – azzá válhat), de hogy az egy éve szinte megszakítatlan izolációban élő gyerekek visszatérhetnek-e az iskolapadba és természetes közösségükbe, nagyon is az.
A korlátozások feloldása feltétel nélküli. A kültéri maszkviselés és a kijárási tilalom eltörlése nem függ sem az esetszámtól, sem az adott település oltottsági szintjétől, a családi-baráti mulatozások június elejétől bejelentett engedélyezése szintén nem (az oltottságtól csak annyiban, hogy ha minden résztvevő beoltott, egyáltalán nincs létszámkorlátozás). A tanintézmények megnyitását viszont, egészen abszurd módon, továbbra is egy helyi érvényű absztrakt statisztikai adattól teszik függővé.
Persze, nem kizárt, hogy „a járványszámok kedvező alakulása” miatt a helyzet változni fog az elkövetkező hetekben, meg az állam- és a kormányfő is folyamatosan „reményét fejezi ki”, hogy az év vége már az iskolapadban éri a tanulókat, csak hát arra hívnám fel a figyelmet, hogy a tanév elvileg másfél hónap múlva véget ér – vagyis az óra veszettül ketyeg.
Addig meg – legalábbis a kamaszok – szerencsére találkozhatnak legálisan este tíz után is, vélhetőleg kevésbé toxikus környezetben, mint a tanterem.
Nos, ha valaki értelmes választ tud adni arra a kérdésre, hogy mitől számít biztonságosabbnak potenciális megfertőződés szempontjából egy nagy létszámú tömegrendezvény, mint egy kis létszámú tanóra, hogy az emberi interakciók járványügyileg kívánatos szabályai melyiken ellenőrizhetőek inkább, illetve hogy mi a minőségi különbség a 0,9 ezrelék és az 1,1 ezrelék között, azt meghívom egy oltakozás utáni ingyensörre.
Az, hogy ezeket a kérdéseket nyilvánosan alig teszik fel, és az emberek többsége megelégszik azzal, hogy a kormányzat „visszaadta” (mintha bizony az övé lett volna) az este tíz utáni kószálás és bulizás szabadságát, csak azt jelzi, hogy az oktatás társadalmi presztízse és a felnövekvő – valamint a vírus által különösebben nem veszélyeztetett – nemzedékek érdekeire való odafigyelés az elmúlt egy év online szilenciuma nélkül is ott van, ahol sejthettük eddig: a béka segge alatt.
Hátha ők tanulnak ebből a tapasztalatból, és bölcsebben kezelik a következő pandémiát.
A román kormány megszülte az első nemzeti gyűlöletbeszéd-ellenes stratégiát – de minek?
Történelmi nap ez a mai, nyájas Olvasó! A mioritikus kormány ma, 2021. május 13-án megszülte Románia első nemzeti stratégiáját és akciótervét az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a radikalizálódás és a gyűlöletbeszéd megelőzése és a fentiek elleni harc terén.
Persze, kérdezhetném, mi a nyavalyát csinált az összes román kormány az 1989 óta eltelt 31 év alatt, de inkább nem teszem. Világos, sokkal fontosabb dolgaik voltak, mint hogy az antiszemitizmus, az idegengyűlölet és a gyűlöletbeszéd (ide illeszkedünk mi, magyarok is, akiket minduntalan hazaküldtek egyesek, mások meg Erdély-lopással vádoltak, nem is olyan régen, de na, hát stratégia és akcióterv híján megtehették) elleni stratégiákat dolgozzanak ki.
Olvasson még:
Inkább örvendezek egy sort: nem baj, kicsit vártunk rá, de tessék, hurrá, végre megvan! És bizony, nehéz szülés volt: gondoljunk csak bele, két évig dolgoztak rajta kerek öt minisztérium munkatársai (oktatás, külügy, igazságügy, belügy és művelődésügy). Vagyis két éven át egy rakás állami funkcionárius ülésezett, konferenciázott, tanulmányutazott, szakértett, evett, ivott, mindent is csinált (nem saját zsebből, persze), de nem baj, mert lám, itt az eredmény, az első ilyen stratégia, szépen, trikolór szalaggal átkötve.
Hogy mi lesz vele? Hát, nagyjából ugyanaz, mint a többi nemzeti stratégiával. Mi lett az oktatási stratégiával? Az egészségügyi stratégiával? A korrupció elleni stratégiával? A környezetvédelmi stratégiával? (Jaja, akkora erdőt akarunk, mint egy ország, naná.) Meglett az összes, felkerült szépen a polcra, a kormányok veregették a saját vállukat, aztán ahogy lett, úgy lett.
Meggyőződésem, hogy ez az antiszemitizmusos, idegengyűlöletes, radikálisos, gyűlöletbeszédes stratégia is odakerül a többi mellé. Feladat kipipálva, Ionopot Iohannis államelnök repesve értesíti a sikerről az EU-s funkcionáriusokat, ünnepel a nagy jogállamisági gép, esetleg kilök magából még egy emberjogi díjat és megy tovább az élet.
Hogy odakint az utcán mi történik majd, az más kérdés. Mert attól, hogy lett a mioritikus hazának ilyen stratégiája, a „székely terroristák” még a börtönben maradnak, a román médiában továbbra is „úgynevezett Székelyföldről” beszélnek, Dan Tanasă és aranyos haverjai továbbra is nyugodtan hergelhetnek a magyarok ellen, a kétnyelvűtábla-mázolók továbbra is vígan mázolják a magyar helységneveket, a közösségi hálózatok kommentszekcióiban továbbra is elharapják a torkunk, a focimeccseken továbbra is pisálnak ránk az ultrák, az iskolákban továbbra is vígan folyik a román nyelv teljesen életidegen (értsd, nem idegen nyelvként való) oktatása, a szekus váll-lapos politikai elemzők továbbra is riogathatnak új magyar honfoglalással, egy választási kampányban az EU-s díjakkal teletűzdelt européer államelnök továbbra is Erdély-lopással vádolhat (mert a politikusok, ugye, ilyenek, ez még nem gyűlöletbeszéd) ésatöbbi, ésatöbbi.
Ilyenkor mindig az a vicc jut eszembe, hogy sétál egy ember az utcán, szembe jön egy másik, a kutyájával. A kutya élénken érdeklődik emberünk nadrágszára iránt. A gazdi megnyugtatólag mondja, hogy meg lehet simogatni, nem harap a kutyuli. Mire emberünk rákérdez: És a kutya vajon tudja, hogy nem harap? Nem tudja, mert magasról tojik a stratégiára.
Párbaj a napon: az egyik oldalon az utcára vonuló román kormány, szembe vele az utcán levő valóság
Olvasom, hogy Florin Cîțu miniszterelnök úr olyan magabiztosan beszél a hazai oltáskampány egyik fő céljáról, mint aki épp most szállt ki az időgépből, miután ellátogatott a közeljövőbe és látta, hogy június elsején ötmillió román állampolgár csápol boldogan az egészségnek, a belengetett lazításoknak, a visszatérő normalitásnak, no meg a kormánysikernek.
Az említett magabiztossághoz enyhe tavaszi részegséghez hasonlítható lelkesedés is társult. A miniszterelnök úr többek közt ezt mondta:
Olvasson még:
Jövő héttől egyfajta utcai kormányülést csinálunk, ahol mind ott leszünk, beszélünk az állampolgárokkal és válaszolunk a kérdéseikre, miután megkapják az oltást.
Tetszik érteni? Ezúttal nem a nép, az ellenzék, az aktivisták, a magyarok vonulnak az utcára, hanem a kormány. Vele szemben pedig ott áll majd a valóság a maga hús-vér, élni akaró formájában. Persze, a kormány csak a valóságnak azon részével áll majd szóba, amelyik szépen beoltatta magát előtte. Ami egyébként teljesen logikus, csakhogy…
Az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ felmérése szerint Románia szép csendben lecsúszott ama lista aljára (27 hely a 30-ból), amely aszerint rangsorolja az európai országokat, hogy a 18 év fölötti lakosság hányadrészét oltották be legalább egy dózisnyi vakcinával.
Ennek fényében pedig nem egészen értem a kormány hurráoptimizmusát, amikor azon örömködik, hogy újabban naponta több mint 100 000 embert oltanak be és naná, hogy meglesz az ötmillió beoltott polgár június elsejéig.
Ugyanis, ha megnézünk egy oltási grafikont, kiderül, hogy az elmúlt napok oltási rekordjai a második dózist beszerző polgároknak köszönhetők. Akik persze, hogy elmennek oltakozni, ha már megkapták az első adagot. Az első oltásra jelentkezők száma a „rekordnapok” idején is átlag 50 000 körül mozgott. Márpedig ha ezt a számot vesszük alapul (ugye, a második dózist beszerzők elfogynak, kisétálnak a rendszerből), akkor hamarabb támadnak fel a holtak, mint hogy három hét alatt meglegyen a varázslatos ötmillióból hiányzó 1,4 millió.
És akkor az jut eszembe, hogy jóval többre lenne itt szükség, mint utcai kormányülésekre, ahol jól fésült, viszont irtó rossz bizalmi indexszel rendelkező kormánytagok magyarázzák majd a nem is tudom mit, éppen azoknak, akik oltakozni voltak. Nem nekik kellene magyarázni, miniszterelnök úr! Hanem például azoknak, akikhez szinte semmiféle információ nem jut el. És főleg nem egy választási kampányfogásra emlékeztető utcai kormánydzsembori keretében. Mert tudja, miniszterelnök úr, ebben a párbajban elképzelhető, hogy a valóság fog jól irányzott golyót küldeni a kormány fenekébe.
Artúr, a medve, Barna, a miniszter, az osztrák–magyar összeesküvés és a román dezinfomáció
Meglőttek egy medvét. Jött egy Ausztriában élő liechtensteini herceg és lelőtte Artúrt, akit Románia legnagyobb élő medvéjeként emlegettek, amíg élt. Hatalmas cirkusz, botrány lett belőle, természetesen. Sok mindent nem tudunk még az ügy részleteiből, nem is biztos, hogy valaha is megtudjuk, de borítékolni lehet, hogy pénzek, érdekek, kapcsolatok, korrupció, mocsok van benne bőven. De most nem is ez a lényege ennek az ügynek.
Hanem az, hogy a manipulátorok rögtön rácsatlakoztak. Ahogy mindig rácsatlakoznak az ügyekre, ha abban magyarok érintettek, még ha igen áttételesen is. A manipulátorok ma is erőteljesen jelen vannak az ország sorsának alakításában, a közvélemény mesteri alakításában, a hangulatkeltésben, az amúgy is csökevényes, kezdetleges és durva romániai nyilvánosság és nyilvános beszéd rendszeres eltérítésében.
Olvasson még:
Mi, akiknek a munkája része a napi történések, hírek követése, régóta pontosan látjuk, mikor kezdenek a manipulátorok bekapcsolódni egy egy téma nyilvánosságbeli sorsának alakításába. A magyar ügyek és témák természetesen kiemelten fontosak ebben a tekintetben.
Artúr medve ügyében két magyar kapcsolódási pont is van, aminek segítségével el lehet indítani a dezinformációt. Az egyik az ozsdolai terület, ahol a medvét meglőtték, a magyar többségű Kovászna megyében van, a másik pedig a magyar nemzetiségű környezetvédelmi miniszter, Tánczos Barna személye.
A medveügybe a dezinformációs szál akkor jött be, amikor egy obskurus hírportál mindenféle bizonyíték nélkül tényként állította, hogy az ozsdolai vadászegyesület vezetője a miniszter nagybátyja. Az „értesülést” aztán több, szintén obskurus portál átvette, vélhetően ez is volt a cél: minél több forrásból alapanyagot biztosítani a Facebook népének az álhír terjesztéséhez és a magyarellenes hangulatkeltéshez. Mert hogy a hír álhír, a miniszter cáfolta, hogy bármilyen rokonsági viszonyban lenne a vadászegyesületi elnökkel. És éppen ez a taktika: az álhír cáfolása az álhírt terjesztők körében nem egyéb, mint magyarázkodás a nyilvánosság előtt, mivel az érintett arra kényszerül, hogy mindent tagadjon, holott „tudjuk mi”… Régi, bevált recept ez, számtalanszor láttuk megvalósulni március 15-ék, székely menetelések, csíksomlyói búcsúk vagy egyéb magyar történések környékén.
Aztán alakul tovább a manipuláció: egy másik portál már „osztrák–magyar bombáról” beszél cikke fejlécében, ami rögtön beindítja az erre fogékony román olvasók nyálelválasztását, a téma pedig gördül tovább, könnyedén, mert a terjedésének kedvező hangulat már keltve van.
És így megy ez hosszú évek óta, és semmi jele annak, hogy a jövőben változzon. Ami nagy baj, mivel éppen ezek a manipulátorok tartják fenn (a társadalom jóval szélesebb rétegeiben, mind ahogy látszik) a magyar ellenségképet, azt, hogy mindent, ami Romániában magyar, meg kell szüntetni, mert testidegen.
Ők azok, akik végső soron alakítják a dolgokat, bárhogyan is nevezzük őket: manipulátorok, dezinfomátorok, szekusok, mély állam, ahogy tetszik.
You must be logged in to post a comment.