A méhészet rejtelmeiről, jelenlegi helyzetéről, problémáiról kérdeztünk egy kolozsvári méhészt, aki magyarlétai telkén mintegy 70 méhcsaládot gondoz. Maki Ferenc szerint az ukrán és kínai méz dömpingárai mellett a hazai termelők nem nagyon tudnak labdába rúgni, ha viszont az ember jó minőségű biomézet állít elő, akkor meg tudja találni a maga kis piacát. Ehhez viszont tudni kell a határt, nem szabad túl sokat termelni. A méheket pedig szeretni kell, maga a méhészet is egyfajta hobbi, csak annak érdemes csinálni, aki így fogja fel.

10–11 éves lehettem, amikor nagyapám egy tömör fonású gyékénykosárral a hóna alatt odaszólt: gyere velem. A közeli méhészetből kirajzott egy méhcsalád, és egy fa alá, egy bokor ágára telepedtek egyetlen nagy fürtben egymásba kapaszkodva. Nagyapám a méhfürt alá tartotta a kosarat, fogd, mondta, majd amikor remegő kézzel megfogtam, egy határozott mozdulattal megrántotta a vékony ágat, az a sok méh pedig zutty, belepottyant a kosárba. Gyorsan rárakta a kosárra a fedelét, aztán iszkoltunk is, mert azért jó néhány méh kívül marad a kosáron, azok pedig haragosan cikáztak körülöttünk.

Nagyapám így szerezte az első méhcsaládját, aztán hamarosan kaptárakat vásárolt, és vett még néhány családot, miközben eljárt inaskodni az említett méhészhez, hogy megtanulja a mesterség alapjait. 10–20 családnál többet sosem tartott egyszerre, megmaradt a dolog hobbi szinten, főképpen a családi szükségletek kielégítésére törekedett, de azért a jobb években el is adott az aranyló mézből jócskán, még ha ez nem is jelentett túlságosan nagy anyagi hasznot.

A jelenleg Kolozsváron élő Maki Ferenc is gyermekkorában ismerkedett meg a méhészettel: ő is tízéves lehetett, amikor egy méhész a nagyapja kertjében helyezte el egy időre a méheit a Maros megyei Székelykövesden. A fiatal Feri érdeklődött a dolog iránt, így a méhész odahívta, és megmutatta, elmagyarázta neki az alapokat, még saját rajokat is adott neki, hogy gondozza őket. Aztán az egyetem elvégzése után, néhány évvel ezelőtt Ferinek eszébe jutott, hogy

jó lenne ismét belekezdeni a méhészkedésbe,

vásárolt egy telket a Kolozs megyei Magyarlétán, elvégzett egy kurzust, és azóta már mintegy 70 méhcsaládot gondoz.

Maguk a méhészkurzusok, szerinte nem túl alaposak, „inkább a papírokról szólnak”, de szakkönyvekből, az internetről, majd tapasztalati úton azért egészen jól meg lehet tanulni a mesterséget. Különösen az újabb keletű méhbetegségekkel kell tisztába kerülni, sokat lehet ugyanis arról hallani, hogy a méhek egyre sérülékenyebbek, és nem is csak a betegségek, hanem a gyomirtó szerek, illetve az éghajlatváltozás miatt is, és ez komoly aggodalomra ad okot.

A méhek és a hozzájuk hasonló beporzók ugyanis nélkülözhetetlenek az élővilágban,

rengeteg növényt, köztük számos haszonnövényt is ők poroznak be, nélkülük pedig ezek a növényfajok és -fajták egyszerűen kivesznének.

Maki Ferenc elmondása szerint próbálja még mindig hobbiként kezelni a méhészkedést, de 70 családdal azért tavasztól őszig rengeteg munka van. Alapvetően egy helyben, a létai telken tartja a méheit, bár néha elviszi őket akácvirágzás idején a szüleihez Székelykövesdre, illetve a környékbeli hegyekbe is fel szokta vinni a kaptárakat, amikor van rá kapacitása, de idén például ez nem jött össze.

Amikor az újabb méhbetegségekről, veszélyforrásokról kérdezem,

Feri egy parazitát, a varroa atkát (ázsiai méhatka) emeli ki, amely a ’70-es ’80-as években terjedt el, és azóta is komoly gondokat okoz.

Ez a parazita egy szigetről terjedt el az egész világon, és mivel a méhek evolúciósan nem fejlesztették ki a megfelelő védekező mechanizmusokat, teljesen ki vannak neki szolgáltatva. Az atka nemcsak azért veszélyes, mert sebeket ejt a méh testén, és elszívja a testnedveit, amivel eleve legyengíti az állatot, hanem azért is, mert egyúttal betegségeket is terjeszt, így kettős csapást jelent a méhpopulációra nézve.

A legnagyobb baj mégis az, hogy a rovar- és gyomirtó szerek legyengítik a méheket, így nem elég ellenállók az alapbetegségekkel szemben sem.

Feri lekopogja, hogy nála például ilyen probléma sem nagyon van, de ezt a helyszínnek tulajdonítja: a tengerszint fölötti 700 méter körüli magasságban nem igazán van számottevő mezőgazdaság, így a vegyszerek használata is ritka. Ezért is tud tiszta, jó minőségű mézet előállítani, amit ráadásul nem is utókezel, és legfőképpen nem hígít,

hanem úgynevezett nyers (raw) formában értékesíti

– gyakorlatilag csak leszűri a frissen kipergetett mézet, hogy ne maradjanak benne viaszdarabkák, és már megy is a borkánba.

Biomézet termel tehát, ami azt is jelenti, hogy – mivel a helyszín előnyös adottságai ezt megengedik – ő maga is minimalizálta a kémiai beavatkozást, gyógyszerből például csak oxálsavat használ az említett atkák ellen, ami nem kémiai, hanem fizikai úton öli meg a parazitát : a felületeken lerakódott savkristályok gyakorlatilag levágják az atkák szívószervként is használt lábait, így az élősködők elpusztulnak.

A legjobb gyógyszer tehát a tiszta élelem és a tiszta környezet:

ez nemcsak a méhekre, de az emberre is igaz. Az is jó, hogy bár vannak azért a környéken más méhészek is, mégis elég kicsi a méhsűrűség Léta közelében. Ez azért fontos, mert a herék a dolgozókkal ellentétben például szabadon bejárhatnak egyik kaptárból a másikba – a genetikai változatosság biztosítása végett – így, ha felüti a fejét egy betegség, azt könnyen elterjeszthetik.

A nyers mézről eszembe jut egy korábbi tapasztalatom, hiszen annak idején nagyapám is nyers mézet termelt.

A méz így, a természetes formájában egy idő után besűrűsödik, megkristályosodik

vagy ahogy nagyapám mondta, megcukrosodik, amitől sokan megijednek, és azt gondolják, hogy nem jó minőségű. Pedig éppen az olyan mézre kell gyanakodni, ami hosszú idő után is ugyanolyan cseppfolyós marad, hiszen az valószínűleg hígítva van valamivel. Feri szerint nincs azzal semmi baj, ha besűrűsödik a méz, az íze és a minősége ettől mit sem változik.
Majdnem minden mézzel megtörténik ez, kivéve a nagyon magas fruktóztartalmú mézeket, mint az akácméz, aminél nagyon hosszú időbe telik a folyamat. A hőmérséklet is számít: 15 fok körüli hőmérsékleten történik meg a leggyorsabban. Ha például valaki szeretné az eredeti, folyós formában megőrizni, annak érdemes hűtőben tartani a mézet. Ha pedig valaki a besűrűsödött mézet szeretné visszaállítani az eredeti állapotába, arra is van egy egyszerű praktika: edényestől bele kell tenni egy fazék vízbe, és lassú tűzön melegíteni, vigyázva, hogy ne forraljuk túl. Az egyetlen dolog, ami idővel változik a mézben, az az enzimaktivitás: azért jobb a friss méz, mert több benne a természetes enzim.

Hirdetés

„Én személy szerint nem panaszkodom, mert jó áron tudom értékesíteni a mézet, és amit megtermelek, azt el is tudom adni. De fontos, hogy én nem lépem túl a határt, nem termelek többet, mint amit el tudok adni. Igazából Romániában, Magyarországon és Moldovában is az a gond, hogy a méhészek túltermelnek, erre pedig rájön az is, hogy a felvásárlók szinte kizárólag az olcsóbb ukrán és kínai mézet veszik, ezeket lehet aztán megtalálni a boltok polcain. Ráadásul jelenleg még olcsón sem vásárolnak fel semmit: hallottam valakitől, aki egy ilyen helyen dolgozik, hogy az ő cégük például az elmúlt két évben öt évre előre betárazott kínai mézből. Így nem fognak egy grammot sem venni a helyi termelőktől, akármennyivel jobb is a minősége az itteni méznek”

– meséli Feri, amikor az értékesítési gondokról kérdezem.

Ha nagyon akarna, meg tudna élni csak a méhészkedésből – főállásban néhány társával működtet egy animációkat, videókat készítő céget (Fox In The Box Studio) – de ahhoz minimum meg kéne dupláznia a méhcsaládok számát. Ezt azonban egyelőre nem tervezi, mert a „kicsi vagyok, senkit nem zavarok” elv őt megvédi a keletről jövő olcsó importméz dömpingjével szemben, de csak azért, mert nagy tételben nem ad el, kizárólag egy olyan szűk, tudatosan vásárló réteget céloz meg – vásárokban árulja a portékáit, például a Bejön a vidék keretében, de ott volt a Kolozsvári Magyar Napokon is a Farkas utcában a standjával –, amely odafigyel arra, hogy valóban jó minőségű mézet vásároljon.

A keleti termelőktől jövő mézek ugyanis nagyon terheltek különböző vegyszerekkel,

hiszen arrafelé szabályozás híján még több és még veszélyesebb vegyszereket használnak a mezőgazdaságban. Arról nem is beszélve, hogy a kínai méz sokak szerint bizonyos részben nem is igazi méz, viszont olyan ügyesen hamisítják (előállítják kémiailag, vagy ki tudja…), hogy a vizsgálatok nem tudják egyértelműen bizonyítani a csalást.

Kínából vagy Ukrajnából 4 és 8 lej között jön be a méz az EU-ba kilónként a felvásárlókhoz

– ez az ár pedig az itteni termelőknek tarthatatlan.

Tavasztól őszig tehát sok munka van egy méhészetben. Télen aztán lehet pihenni egy kicsit, ilyenkor ugyanis a méhek elvonulnak. Nem hibernálnak, de minimalizálják az energiaveszteséget, gyakorlatilag csak a szárnytövüket mozgatják, hogy ezzel hőt termeljenek, emellett pedig „fürtbe húzódnak”, vagyis összetömörülnek, hogy melegítsék egymást. A kaptár télen sincs lezárva, de 10 fok alatt a méhek egyáltalán nem repülnek ki. Valamennyi mézet fogyasztanak télen is, mozgás hiányában azonban a salakanyagok felgyűlnek a bélrendszerükben. Így aztán jó, ha télen is van havonta legalább egy-két melegebb nap, amikor 10–12 fok fölé emelkedik a hőmérséklet –

a méhek ilyenkor úgynevezett tisztuló repülésre indulnak.

Ilyen meleg téli napok hiányában hasmenést kaphatnak, és ilyenkor tavasszal beletelik egy kis időbe, mire helyrejön, magához tér az állomány. Emiatt a nehéz mézek helyett tanácsosabb inkább cukros szirupon átteleltetni a méheket, ez ugyanis kevésbé terheli meg a bélrendszerüket.

Aktív időszakban viszont már nem szabad őket cukros sziruppal etetni, hiszen ez akár a megtermelt méz minőségét is befolyásolhatja. Aktív időszakban a méhek megtermelik maguknak a számukra szükséges mézmennyiséget, a méhész csak a pluszt veszi el.

„Maga ez az egész foglalkozás leköti az embert, jól is esik dolgozni a méhekkel. Amúgy nagyon gyakran egy rejtvény az egész, mindig vannak problémák, amiket meg kell oldani, ez is külön érdekes. Például ha van egy anyátlan család, nem is olyan egyszerű őket anyásítani, mert nagyon gyakran leölik az új anyát.”

Megüti a fülem ez a szó: anyásítás. A szakkönyvek szerint ezt úgy kell kivitelezni, hogy az új anyát egy védett kis zárkában tesszük a méhek közé, hogy ne férjenek hozzá, ne tudják megölni, és ott tartjuk, amíg a méhek megszokják az új jövevény feromonjait, és elfogadják őt a raj új királynőjének.

De számít az időszak is: például amikor már nincsenek herék, és nincs esély új anyát nevelni, akkor könnyen elfogadnak bármit. Ilyenkor sokszor az is elég, ha az új anyát mézbe mártva bedobjuk a rajba, és mire a mézet a dolgozók lenyalják róla, már rendben is van a dolog.

És akkor ott van még a rajzás problémája. A túlszaporodott családok az ősi ösztön szerint kettéosztódnak, és egy részük egy új anyával kirajzik, és új otthon után néz. A méhészek ezt persze megpróbálják megakadályozni, vagy ha mégis megtörténik a rajzás, megpróbálják a rajt befogni. Már csak azért is, mert

egy-egy ilyen raj nagyon sok mézet, több kilót is magával visz

– magukba szívnak, amennyit csak tudnak – hogy legyen tartalék az újrakezdéshez, hiszen új otthont kell találniuk, és ott el kell kezdeniük kiépíteni a viaszt.

Az ilyen apró ismeretekből, praktikákból áll össze a méhészmesterség, mindezt pedig csak hosszas kitartó munkával, és sok tapasztalat birtokában lehet megtanulni. Éppen ezért Feri szerint nem érdemes a méhészkedést kizárólag haszonszerzési céllal elkezdeni, mert egyrészt nem annyira jövedelmező a fent említett problémák miatt, másrészt a méheket szeretni kell, törődni kell velük.

A méhészet nemcsak egy meló, amit letudunk, hanem egy életforma, egy hobbi is egyben, ha az ember jól csinálja. Hiszen már csak az is kellemes, hogy az ember kint dolgozik a természetben, és figyeli, ahogy ezek az érdekes lények szorgalmasan dolgoznak, és működtetnek egy tökéletesen felépített kis társadalmat.