Fekete Vince több mint egy évtizede írja Vargaváros című új könyvének verseit. A József Attila-díjas kézdivásárhelyi költő, író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője szülőföldjének, az ott élő embereknek, a felső-háromszéki tájnak, az elmúlt száz év történelmének állít emléket – pátosszal, humorral, iróniával. A kötetet nemrég Kolozsváron is bemutatták, ez alkalommal beszélgettünk a szerzővel.

A Vargaváros már abban is eltér a mai magyar verseskötetek zömétől, hogy meglehetősen vaskos: több mint 250 oldalnyi vers. Ha igaz, több mint tíz éve írod ezeket a szövegeket, úgy, hogy közben megjelentek más könyveid is – de az ebbe a témakörbe sorolható verseket erre a kötetre „tartogattad”.

Nemcsak a verseket írom régóta, a Vargaváros cím is megvolt több mint egy évtizede. Mintegy 11 éve írtam meg az első verset, amely ebben a kötetben helyet kapott, arra is emlékszem, melyik volt az. És már akkor elhatároztam, hogy én ezt a várost, Kézdivásárhelyt (és a környékét) megírom, és hogy ennek a kötetnek Vargaváros lesz a címe. Azt nem tudhattam, hogyan folytatom majd, mekkorára növekszik az a hógolyó, amelyet akkor elindítottam. Közben pedig születtek a további kötetek, a verses meseregényem, a haikukötetem, sőt eredetileg a tavaly megjelent, Szárnyvonal című könyvemről is azt gondoltam, hogy a Vargaváros egyik ciklusa lesz belőle – de túlságosan kilógott ebből a koncepcióból.

Tavalyelőtt még nem tudtam, milyen lesz ennek a könyvnek a szerkezete, hogyan áll majd össze; száznál is több versből válogattam ki azt a 94-et, amely végül is benne maradt – ennek viszont ki kellett találni a szerkezetét, mert az számomra minden kötetem esetében nagyon fontos tényező. Aztán, a leadási határidőhöz közeledve, meglett a szerkezet is: ennek megfelelően a kötetegészt három pillér fogja össze, egy dőltbetűs kötetnyitó és -záró vers, illetve egy, a könyv „mértani középpontjában” elhelyezkedő költemény. Négy ciklusra osztottam, a cikluscímeket számok helyettesítik, a növekedés és csökkenés dinamikája szerint: a ciklikusságot akartam ezzel érzékeltetni, a szerkezetet a koncentrikus kör logikája szerint alakítottam.

A kötet közepén a Drón című vers áll, azt is mondhatnám, hogy ez egy „lelki drón”, amely felemelkedik a táj, a vidék fölé, és ez a drónfelvétel nagyon tudatos kompozíció eredménye. Akárcsak az év drónfotója, Kirják József Aranyfa című képe, amely egy kiszáradófélben lévő alföldi folyó fölött készült: gondolom, rengeteg fotót kellett készítenie, amíg a nap a megfelelő szögben tűzött a folyómederre, és az algásodott részből kialakulhatott a fa koronája – valahogy így készült ez a kötet is, a Drón című vers köré rendeződve.

És mit mutat ez a „lelki drón”?

Az eltelt és az eltelő időt mutatja. Magát a múló időt. Mert az időből futunk ki mindannyian. A kötet elején és végén elhelyezkedő vers is az időről szól, a kötetkezdő, Gömblámpafény című költemény így indít:

„Vajon vannak-e szavaink az
időről vannak-e szavaink
a térről amik vannak azok
a mi szavaink-e vagy apák
anyák felmenők nagyok
ükök és szépek falusiak és
városiak maiak és tegnapiak
és régmúltbeliek szavai
és övék a tér és övék az idő is”.

A záróvers, A hammerwurthi templom pedig Székely János A nyugati hadtest című művének egyfajta átalakított megidézése: egy olyan templom, amelyet a nemzedékek úgy építenek fel, hogy a különböző stílusjegyek egymásra rakódnak az időben, az eklektikusság végül mégis összeáll egy nagy egésszé. Két mottót választottam hozzá, egyet Mózes Attila Egyidejűségek című könyvéből, a koncentrikusságra, a végtelen hullámverésére, a hangtalan elmerülő csobbanásra utalót, és egyet Esterházy Pétertől:

„idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk”.

Lehet, hogy a kötet elsősorban az időről szól, de a hely nagyon is beazonosítható.

Természetesen, a helyrajzi viszonyok felismerhetőek, a vidék beazonosítható, és azt is akartam, hogy beazonosítható legyen: arról a „Bermuda-sokszögről” van szó, amit nagyjából Kézdivásárhely, Kézdiszentkereszt, Katrosa, a Kászonok vidéke, a Szent Anna-tó, Bálványos, Kommandó határol.

Kicsit olyan ez, mint egy térkép – és ha ez a térkép egy kört mutat, akkor az egy labirintikus kör, amiben ott rejtőzik a tér (a terek) meg az idő is. Esetedben hogy működik ez a tér-idő folytonosság, hogy éled meg a mindennapjaidban? Hiszen, a kötetedet olvasva, az a benyomásunk támad, hogy egyszerre vagy a jelenben és a múltban, a kertben, a családoddal, a munkádban, az utazásaidban, és közben bogozod, bogozod, bogozod a történeteket. Mivé próbálod bogozni?

Például ezzé a kötetté. Ez a koncentrikus szerkezet olyan, mint amikor egy tó közepébe beledobunk egy követ, és elkezd körülötte a víz hullámozni. Amikor állítottam össze a könyvet, a verseket kinyomtattam A4-es lapokra, és a kézdiszentkereszti tornácon sorba raktam, egymás alá a négy ciklust, úgy, hogy a versek átlósan megfeleltethetők legyenek, a motívumok feleseljenek egymással ciklusokon át. Azt szerettem volna, ha ez egy olyan verseskönyv lesz, amely, azon túl, hogy a versek önállóan is megállnak a lábukon, olyan, mint egy verstenger: bárhová dobod be azt a bizonyos követ, elkezd fodrozódni a víz, egy-egy szöveg maga köré gyűjti a többit. Mint a katedrálüvegnél: bármelyik sejtjére függeszted a szemed, az a többi részt is maga köré rendezi.

Azt gondolom egyébként, hogy ezt a könyvet elejétől végéig kell olvasni, mint egy regényt, mint történetek együttesét. És attól függetlenül, hogy a kötet egy betájolható, felső-háromszéki vidékről szól, akkor működik jól, ha felismerjük benne közös történeteinket, amelyek nemcsak itt, de Európában bárhol érvényesek lehetnek: életről, halálról, születésről, az emberi lét „nagy dolgairól”.

Ez a „regény” mintegy száz évnyi történetet gyűjt össze erről a felső-háromszéki vidékről: megelevenedik a Monarchia, a világháborúk, a kommunizmus világa. Ezeknek a történeteknek egy részét ismerheted családi, rokoni elbeszélésekből, visszaemlékezésekből – de vannak olyan sztorik is, amelyeknél ez a „szájról szájra” terjedő hagyomány nem volt elég. Kutattál levéltárakban, könyvtárakban?

Természetesen. Tényleg száz esztendőt ölel át ez a könyv. Vannak benne fontos csomópontok, ilyen a századelő világa, az első világháború, az ötvenes évek, a kommunista diktatúra ideje, amelyre az én gyermekkorom is esett. Átolvastam a Székely Újság több mint húsz évfolyamát – megtalálható a kézdivásárhelyi könyvtárban és a múzeumban –, mert nagyon kíváncsi voltam arra a világra, jegyzeteltem is bőven. Vannak olyan történetek, amelyeket szinte változtatás nélkül emeltem át onnan a kötetbe, mert kiválóan illettek a kompozícióba; persze versbe tördeltem, átalakítottam, módosítottam kicsit. Ilyen például az a történet, amely Hering Leó csíkkozmási kereskedő farkaskalandjáról szól, az Eredményablak, ezt külön versben is megírtam, de a téma visszatér a Degenyeg című költeményben – a degedtesek szekérkenőcsöt árultak, a kézdivásárhelyi főtéren kínálták a portékáikat. De ilyen még a Friss újság, a Tűzszőnyeg, a Kinetofon, az Amerika, a Ganz és a Vaterland is.

Sokat segített Földi István Századelő az udvartereken című szociográfiai munkája; ő egy kézdivásárhelyi tanár volt, a huszadik század első kétharmadában élt, nagyon szépen, ihletett módon írt Kézdi századeleji történetéről – az egyik verset, Vargaváros. Századelő címmel az ő emlékének is ajánlottam. Nyilván ezen kívül is léteznek dokumentumértékű szövegek a városról és környékéről, de patikamérlegen mértem ki, mennyi kerüljön be ezekből a történetekből a kötetbe.

Kicsit talált tárgynak tűnik egy-egy vers.

Igen, talált versek ezek, de ezeknek a „talált tárgyaknak” a stílhatása, váltakozása, előfordulásuk ritmusa adja az egész kötet belső lüktetését – legalábbis remélem, hogy van neki lüktetése…

Határozottan van. Térjünk azonban vissza A hammerwurthi templomhoz. Ez egy megrendítő, szintetizáló jellegű költemény. De ha rákeresünk a Google-ben arra a szóra, hogy „Hammerwurth”, nem ad ki találatot. Találhatunk viszont olyat, hogy „hammer würth”: ez pedig egy kalapács, egy olyan szerszám, amelyet építkezésekhez is szoktunk használni. Talán keresettnek tűnik a kérdés, de meddig épül egy templom?

Székely János A nyugati hadtest című könyvének a vége felé írja le a hammerwurthi templomot, én ezen nyilván alakítottam, a magam mondanivalója szerint:

Hirdetés

„(…) Jöttek az új
nemzedékek, egymás után tízszer is, hússzor is, ki tudja, hányszor is,
s a lassacskán épülő templomot mindegyik a maga ízlése szerint
építette tovább. Mindegyik hozzáadott valamit, mindegyik betoldotta
a maga életérzését, szemléletét (a maga világát), úgyhogy mire a szentély
(ennyire) elkészült (mert végképp soha nem készülhet el), már együtt
is volt benne a történelem, maga a nép, az Idő, maga az organikus lét.”

Így épül ez az organikus lét is, mint az említett templom: nemzedékeken át.

Erről az organikus létről szerettem volna beszélni, amiről egyébként Bukta Imre is beszél, a neves képzőművész, akinek tavaly a budapesti Kieselbach galériában volt egy nagy, átfogó kiállítása. Ő hazaköltözött a szülőfalujába, Mezőszemerére, mert, mint mondja, a művészete organikus művészet, abból a vidékből, abból az életérzésből táplálkozik. Ennek a mintájára, ha van organikus művészet, akkor azt is mondhatnám, hogy van organikus költészet is.

Ez a fajta költészet – amelyet reményeim szerint én is művelek – eltávolodik ugyan a népiességnek az árvalányhajas, vitézkötéses változatától, mégis megmarad a forrásoknál, azokból táplálkozik: abból a világból, amelyben felnőttem, amit megtapasztaltam, amit az ősök felnövő generációi rám hagyományoztak. Ebben a világban ma már összekeveredik az autentikus a művivel, az értékes az értéktelennel, a lakodalmakban – erről írtam a Hőkamera című versemben – a népdalokat, csujogatókat váltják a „szeretem a bőröd illatát”- vagy a „ment a hűtlen nehéz fejjel”-típusú dalok, és ezzel a keveredéssel számot kell vetni.

Mégis, a kulturális alapmintázatok nem változtak: ma is, minden héten kedden és pénteken van az erdőlő nap, akkor mennek fel Kézdiszentlélekről a Katrosába a szekeresek, igaz, most már gumikerekű szekérrel, de a lőcs, a fergettyű ugyanolyan, mint régen, a tradíciók is megmaradtak, és amikor a gyermeket megállítják a szekér előtt a szárazpataki korcsománál, az is ugyanúgy történik, mint száz esztendővel ezelőtt – csak akkor legfennebb nem mobiltelefonon hívták fel a komájukat.

A „helyhez kötöttségről”, az organikusságról jut eszembe: ezt a kötetet úgy hirdették az Élet és Irodalomban, hogy „Versek Kézdivásárhelyről” – gondolom, a budapestiek rohantak is azonnal megvásárolni, hiszen itt a soha vissza nem térő lehetőség, hogy Kézdivásárhelyről, erről az egzotikus székely kisvárosról szóló verseket olvassanak.

Számos versedben mély együttérzés és közösségvállalás érződik ezzel a tájjal és lakóival. Vannak azonban olyan szövegeid, amelyekben vitriolos hangnemben kifigurázod a helyi visszásságokat, a politikusok demagógiáját, az újgazdagok pöffeszkedését. Grecsó Krisztiánról hírlik, hogy nem szívesen látták otthon, a szülőfalujában, miután megjelent a Pletykaanyu című kötete. Téged beengednek még Kézdire?

Grecsó még hagyján, de Tar Sándort például – úgy tudom – bántalmazták is a gyárban, ahol dolgozott, miután „megírt” valakiket a Vince mesél című novellájában. Beengednek, hogyne, hiszen én több könyvet is szenteltem ezeknek az embereknek, ennek a vidéknek, a visszásságok, a kritikák ellenére is mindig belülről, közülük és – nyilván – szeretettel.

Miután ezek a versek megjelentek, pontosabban a decemberi könyvbemutatóm után hallottam, ahogy találgatják, vajon ki lehet egyik-másik történet alanya. De ennek csak most, pár évig, egy-két évtizedig van/lesz relevanciája. Utána már senkit nem érdekel a konkrét személy. Akkor már, ha olvassák, remélhetőleg csak a vers számít, hogy az működik-e, avagy sem.

Bizonyos szereplőket valóban nem olyan nehéz beazonosítani. Az Innap című versedben például arról az esetről írsz, amikor egy nagy hatalmú magyar politikus lóháton vonult végig a városközpontban, nyomában a környékbeli politikusokkal, polgármesterekkel…

Igen, állítólag volt olyan polgármester a környéken, aki emiatt tanult meg lovagolni – két hét alatt. Aztán kitalálták, hogy mégsem lesz lovaglás, legalábbis nem mindenkinek, de az illetőt nem lehetett lebeszélni: ha egyszer megtanult lovagolni, akkor lovagolni fog, a „héccencségit neki”!

Több versedben – különösen a Székelyfőd (így!) című „bédekker”-ben – kipellengérezed, nevetség tárgyává teszed az anyaországban sokak által táplált idealizált, sztereotipikus, giccses Székelyföld-képet. (Ilyeneket írsz, hogy: „csodálatos család, nálunk mindenkit Ábelnek/hívnak, csak Édesanyám egyedül Áron”.) Hogy látod, mennyire általános ez a kép? És ami fontosabb: neked, Kézdivásárhelyen élő költőként, mi a személyes, autentikus Székelyföld-képed?

Hááát… Nem ez, az biztos. De, hála Istennek, nem általános ez a kép. Mert ez egy cukormázzal leöntött, jócskán idealizált világ. Amiben szeretnének még hinni – szerencsére nem túl sokan – egyesek. Csupán csak szembesülni nem akarnak vele, mondjuk itt, a helyszínen. Mert akkor összeomlik az egész csöpögős, árvalányhajas magas- és mélyállványzat.

Van a kötetben egyébként még egy hasonló ilyen vers, a Szűkített mennyország. Csak teljesen más irányból közelíti meg a tárgyát. Ezúttal egy „helyi erőről” van szó. A mi mindennapi emberünkről. Ez a mi „hősünk” is elképzel magának egy ilyen lufivilágot, valami nagyon szépet az ő sivár, magányos, alkoholmámorban töltött, delíriumos napjai helyett. Valahová fent, egy padlásra helyezi ezt a szépet, oda „találja ki” a történetet, és azt szeretné, ha úgy volna, ahogyan a mindennapos pár flakon sör, netán gebula után „látja/látni véli” lilaködös álmaiban.

De amikor szembesülnie kellene a valósággal, beléphetne magába a Paradicsomba, azt a lépést nem meri megtenni. Inkább elszalad. Mert akkor vége az álomnak, vége az álmodásnak. És neki is egyébként. A remény addig él(het) benne, tisztában van vele, amíg el tudja magával hitetni, hogy van ott fenn valami. Hogy valakik ott zenélnek. Valamilyen zene szól, az égben, a padláson bál van, és hogy ezt ő hallja vagy hallani véli.

Maradva ezeknél az „életképeknél”: a Vargaváros olvasása közben feltűnt, hogy azoknak a verseknek egy része, amelyek a helyi közéletről, életmódról, karakterekről szólnak, ismerős valahonnan. Aztán arra is sikerült rájönni, honnan: az Udvartér című tárcanovella-kötetedben már megírtad ezeket a sztorikat, prózában.

Igen, az Udvartér második kiadásában szerepel is alcímként az, hogy Vargaváros. Előfutamok egy verseskötethez. Néhány történetet átemeltem onnan, de eléggé átírtam, átalakítottam őket. Faragtam, vágtam, szabtam, addig, ameddig engedte az anyag. Ez egyfajta játék: az ember viszonyulási pontokat keres önmagához, a másikhoz, a világhoz; és ha megtalálja ezeket a pontokat, megpróbálja kifejezni magát, akár többféle nyelvi regiszterben is. Saját magadat keresed tulajdonképpen – tudom, hogy nagyon patetikusan hangzik, de így van.

A halottak, ősök újra meg újra feltűnnek, végigmennek a köteten. Vajon lehet-e még folyamatosságában értelmezni a teret meg az időt, a történelmet, a „nagy egészről” írni egy olyan korban, amikor minden másról – individualizmusról, atomizációról, elidegenedésről – szól?

Nem tudom, lehet-e, de én próbálkozom vele. Ez a „soha el nem múló pátosz”, ahogy a könyv egyik recenzense fogalmazott – és igen, be kell vallanom, annyira szeretem a pátoszt, hogy időnként vissza kell fognom magam, nehogy túl patetikus legyek. Ül az ember a kertben, két temető és két templom között, az egyik görögkatolikus, a másik római katolikus, és úgy érzi, egyszer csak elkezdenek vonulni a halottak, az elődök: nagyapák, ükapák, szépapák, a maguk történeteivel, világával. És ez a világ megelevenedik azáltal, hogy versbe írom őket.