– Húsz kilométer a célig – mondta szenvtelen hangon a navigátor, miután a böhöm nagy hajó átsiklott a kisebb hegyvonulat fölött, majd a folyó vonalát megcélozva lassan észak-keletnek fordult a széles völgyben. – Magasság száz méter, sebesség nullahetvenöt – tett hozzá, még mindig meredten nézve a képernyőt. Most már semmilyen nagyobb akadály vagy különösebb domborzati forma nem volt a gép és a cél között – egy széles medencében haladtak.

A kapitány ellépett az operatív pult süllyesztett képernyőjétől és a hajó orrán a vezérlőhíd teljes szélességében végigfutó ablakhoz ment. Száz méterrel alatta dús és buja növényzet fedte a folyóvölgyet a két oldalán húzódó hegyvonulatok között. A húsz-huszonöt méteres fák kisebb ligeteket alkottak, közöttük széles páfrányleveleket, bozótosokat, vékony liántekervényeket mozgatott az enyhe szél.

A célpont most pontosan előttük volt, két hegy között.

A déli oldalról nem tudták volna megközelíteni, a gép túl nagy volt ahhoz, hogy oda bemanőverezzék, ezért úgy tervezték, hogy az északi oldalon szállnak le.

A fák között itt-ott megcsillant a folyó szalagja, ahogy a 270 méter hosszú és a legvastagabb törzsrésznél 74 méter széles, planetáris feladatokra rendszeresített hajó szinte hangtalanul elsuhant fölötte. Egészen valószerűtlen látványt nyújthatunk, ha lenne valaki, aki lentről nézné a fölötte elhúzó kékesszürke hajótestet – gondolta a kapitány. De lent persze nem volt senki, az ötven kilométeres hatósugarú bioszkennerek csak az embernél jóval kisebb testű állatokat jeleztek.

Háromszáz éve nem élt ember ezen a vidéken.

2194-ben bekövetkezett az energiakitörés, amelynek az epicentruma a célpontjuk volt. A következő két hónapban a térség összes lakója elköltözött innen, valóságos népvándorlás volt. Nem tudták pontosan megmagyarázni, hogy miért, csak arról számoltak be, hogy egyik napról a másikra ellenállhatatlan késztetést éreztek a költözésre, az erős nyugtalanság pedig csak akkor enyhült, miután megérkeztek a nyugati partvidékre. Eleinte a katonaság próbálta biztosítani, hogy az elvándorlás rendben történjen, de rövid időn belül a katonákat is ki kellett vonni innen. Azon a kevés emberen, aki mégis maradt, rövid időn belül igen gyors kognitív hanyatlás lett úrrá és nagyjából egy hónapon belül meghaltak – jól látszott a műholdas felvételeken.

Háromszáz éve nem járt élő ember ezen a vidéken, csak miután az évente ismétlődő, fokozatosan gyengülő nooszferikus energiakitörések teljesen megszűntek, és a Keleti Központ ideküldte az első felderítőcsapatot. Aztán hosszas méréssorozat és felszíni kutatások után úgy döntött a Központ tanácsa, hogy kiemelik az objektumot, ami az epicentrumban, a hegy gyomrában volt. Összesen tizenhat ilyen esemény történt egyidejűleg a Földön, többek között Japánban, Egyiptomban, Olaszországban, Szaúd-Arábiában, Indiában, Nagy-Britanniában és a Húsvét-szigeteken – kivétel nélkül évezredes spirituális központokban, amelyek addig emberek millióit vonzották. Egyértelműnek tűnt tehát, hogy ezek a jelenségek valamilyen módon összefüggésben állnak a vallásokkal, de a további értelmezési kísérletek a sötétben tapogatóztak. Annyit tudtak, hogy ezek a helyszínek korábban vonzották az embereket, az első kitörések után azonban az emberek menekülni kezdtek.

Hetvenhárom évvel az kitörések után, hosszas kutatások eredményeképpen a Keleti Központban végül sikerült létrehozni azt a nooszferikus szkennert, amivel aztán

érzékelni tudták az évente egyszer ugyanabban az időpontban bekövetkező energiakitöréseket,

végül a megszűnésük után, a megnyugtatóra váltó eredmények alapján született meg a döntés az objektumok kiemeléséről. Itt, ez volt az első, és ha ez sikerül, akkor joggal feltételezhetik, hogy a többi is simán megy majd.

– Célpont elérve! – törte meg a csendet a navigátor – Sebesség nulla… Lebegés! Indíthatom a leszállási protokollt?

A kapitány csak intett, mehet. A hajó ereszkedni kezdett, közben lassan elfordult a függőleges tengelye körül, hogy az oldalsó raktérajtók a hegy felé nyílhassanak. A kapitány még egyszer végigpásztázta a terepet, dél-kelet felé romok, erősen lepusztult épületmaradványok látszottak, néhány kilométeres körzetben. Valamikor itt egy település volt.

Alig érezhető zökkenéssel értek talajt, a navigátor pedig néhány másodpercre rá lekapcsolta a hajtóműreaktort. Szinte teljes csend lett, csak néhány halk pattogás hallatszott a hajótörzsből.

Egy óra múlva a három nehéz önjáró gépezet – a fúrásra használt plazmaágyú az óriási generátorral és a helyszíni nooszkennerrel, az antigravitációs kiemelő szerkezet a gigantikus tojásra emlékeztető kupolájával, és a lánctalpas, túlméretezett lapos tankhoz hasonló jármű, rajta a tízszer tizenkét méteres tárolóval – lassan kaptatott fel a hegyoldalon. A tizenkét technikus és kutató lépésben haladt mellettük.

Az öt éve teljesen inaktív objektum helyzetét már korábban pontosan bemérték,

hatvanhárom méterrel a felszín alatt feküdt az anyakőzetbe ágyazódva. Nagyjából három órás fúrás volt, negyedóránként ötperces műszaki szünetekkel. A kapitány egy közvetítő drónon keresztül követte a munkálatokat. Amikor az antigravitációs kiemelő végre a felszínre hozta az objektumot, a kapitány érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, pedig tudta, hogy nem magát a tárgyat nézi, csak egy szabálytalan kőtömböt – azt nem kockáztatták, hogy a plazmasugár közvetlenül érintkezzen az objektummal, ezért a környező kőzettel együtt, mintegy burokban hozták felszínre. Azt is tudta, hogy többé nem is fogja látni: a nagyjából hét méter átmérőjű tömb a méretes tárolóegységbe kerül, azzal együtt pedig a hajó gyomrába. A tárolót felnyitni és az objektumot a kőzetburkától megszabadítani már csak a Központban fogják, bár elképzelni sem tudta, mihez kezdenek vele. Azt sem, hogy mi lehet ez az objektum és hogyan került a hegy mélyébe. Neki az volt a feladata, hogy idejöjjön a hajóval, majd épségben elszállítsa a tömböt.

A gépek lassan araszoltak lefelé a hegyoldalon, legelöl jött a tárolóegységet hordozó lánctalpas. A hajóhoz érve megállás nélkül gördült be a raktér mélyébe, majd sorban utána a két másik gépszörnyeteg is eltűnt a hajó gyomrában.

– Ezzel megvolnánk – mormogta a kapitány, amint a navigátor ülése mögött állva a képernyőn nézte, hogy a raktér hatalmas ajtói lassan becsukódnak. Kicsit megkönnyebbült, mert a megérzése azt súgta,

ha történhetett volna valami, akkor az már megtörtént volna, amikor a plazmasugárral az objektum körül ügyködtek a technikusok.

Már csak az a pár ezer kilométer van hátra a Központig – ezt már csak gondolta.

Készülődni kezdtek a felszálláshoz. A hajó a sztratoszférába emelkedve két és fél óra alatt repül majd el az innen nyolcezer kilométerre levő Keleti Központig.

– Kapitány! – szólalt meg a navigátor, miközben a képernyőn nézte az alattuk maradó romokat és a két hegy közötti völgynyerget – Milyen település volt itt?

– Csíksomlyó – válaszolta rekedten az ablak előtt tűnődő kapitány – Csíksomlyónak hívták – mondta, majd a torkát köszörülve megfordult és elfoglalta helyét a mágneses rögzítőhevederek között a parancsnoki ülésben.

Kétezer méter magasan feldübörögtek a hajtóművek, az irdatlan hajó pedig felgyorsulva eltűnt a kékségben.