Kolozsváron az emberek nem járnak fürdőzni. Legalábbis a szó hagyományos termálfürdőzős értelmében biztos nem. Közvetlen közelükben nem is lenne hova – úszni járnak, a nagy olimpiai medence kongó falai közé, esetleg kisebb medencékbe. Aki pedig mégis járna, az akvaparkokba megy Nagyváradra (szerencsés lakók!), esetleg a határon túl Debrecenbe, Nyíregyházára stb., nyaranta pedig strandra. Erdélynek ebben a szegletében csak szétszórtan találunk olyan fürdőket, ahol az emberek nem feltétlenül az úszás sportja iránti szeretetük okán mártóznak meg a vízben, hanem azért, hogy közösségben lehessenek, megbeszéljék egymással ügyes-bajos dolgaikat, és ebben a testközelségben átadják magukat a víznek.

Tágabb vidékünkön a fürdőkultúra jelentőségét pedig már a rómaiak is felfedezték maguknak. Ezekre az alapokra fektetett később a Monarchia is a fürdőkultúra felélesztése során, amelynek részeként Erdélyben is kialakult a fürdőzés, mint társadalmi, társasági foglalatosság – például Herkulesfürdőn, Borszéken, vagy Menyházán. Noha a fürdőbe járás abban az időben főként a budapesti életnek vált szerves részévé (majdnem ötven fürdő volt a városban), a Kárpát-medence geológiai adottságainak következtében az a szerencse érte alföldi testvéreinket, hogy ha a síkvidéken bárhol fúrnak egy lyukat, ott a legnagyobb valószínűség szerint fölbuzog egy gyógyhatású termálvíz. A poszt-trianoni szétesés következtében Erdélyben viszont nagyon lecsökkent, több helyen szinte kihalt a fürdőzés lehetősége. Romániában nem tudott meghonosodni a fürdőkultúra, a román illetékesek nem tartottak igényt a továbbvitelére – annak ellenére, hogy vannak sós fürdőink, meg iszonyatos állapotban lévő egykori fürdővárosaink, no és elvarratlan szálaink, elszigetelődéseink.

Mert a víz az bizony nagyon ellazít, főleg ha meleg. Kolozsvárhoz legközelebb ilyenek csak a Mezőség és Partium irányában vannak (például Fügefürdő, a Dés melletti Torok vagy Félixfürdő), a többi Székelyföldön – átlagosan száz kilométeres hatótávolságban. Az erdélyi fürdőkultúra csak bizonyos településekhez kötődik, de a fürdőzés szokása, a fürdőben találkozás és beszélgetés nem terjedt el széles körben a nagyobb erdélyi városokban sem, pedig a wellness-centrumok, spák és egyebek megteremtik a lehetőséget erre, kérdés persze, hogy mennyire megfizethető áron. A megfizethetőség kérdése mellett azonban ott húzódik az intimitás is, ami egymással és az elemekkel való interakcióban létrejöhet.

Barátaimmal üldögéltem nem is olyan rég – életemben először – egy jacuzziban. A víz klórszaga mellett azonban kísértetiesen hasonlított arra a másik helyzetre, amikor Herkulesfürdőn az ötven fokos vízben ellazulva hallgattam, ahogy fáradt és fájó ízületeiket áztatva az idős emberek megbeszélik a gondjaikat együtt: mi történt a világjárvány kitörése alatt és óta, kinek mit csinálnak éppen a gyerekei, vagy hogy érzik magukat. Mintha a meleg vízben és gőzben, körben ülve megnyílnának a szájak és az elmék. Erre viszont csak akkor vállalkozunk, ha úgy érezzük, mindenki részesülhet az elemek adta jóból, ha újra és folyamatosan hozzáférhetővé válik az, ami eleve a mindenkié kellene, hogy legyen.

Akkor is ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor nemrég (november 16-án) már harmadszor vetítették Kolozsváron a Smoke, Sauna, Sisterhood (Savvusanna sõsarad, Füstszauna-testvériség) című észt-francia-izlandi dokumentumfilmet, amely egy UNESCO-világörökségi védelem alatt álló szaunázási-fürdőzési szokást mutat be nagyon intim módon, egy középkorú nőkből álló csoporton keresztül. Észtország Oscar-jelölt filmjén a közönség soraiban szinte kizárólag nők ültek – talán a téma érzékenysége miatt. Anna Hints rendező nagyon közel megy alanyaihoz, az operatőri munka

elmossa a határt test és lélek között, de az ember és az elemek között is, mindenki eggyé válik a vízzel, a tűzzel, a gőzzel, a szaunázó nők hátának íve ugyanúgy görbül, mint a felhevített kövek, a kinti tó vastag jégrétegén is pont olyan rést kell ütni a megmártózáshoz, mint az emlékekben való alámerüléshez.

A tradicionális észt szaunázás lényege az, hogy egy füstölőházban történik: a fakunyhó két helyiségből áll: egy előtérből, ahol az emberek levetkőznek, ráhangolódnak a szaunázás, mosakodás lényegére, megszokják és elfogadják egymás közelségét, illetve a belső szobából, amelynek alsó részében van a tűzhely, innen száll fel a füst és forrósítja fel a köveket, amelyekre időnként vizet töltenek a bent ülők, hogy gőz keletkezzen. Ez a tradíció annak a 1.3 milliós lélekszámú Észtországnak a délkeleti csücskéből ered, amit Võrumaa-nak hívnak: lakói a võro nyelvet beszélik, amely az észthez hasonlóan egy finnugor nyelv, az országon belül kisebbségi státusban, a hivatalos álláspont szerint a dél-észt nyelv egyik dialektusából alakult ki. A nyelvészek egy dialektus és különálló nyelv közé teszik, a standard észt és a võro közti kölcsönös érthetőség esetében elég nagy a szakadék, bár írott formában természetesen látható a hasonlóság. A film eredeti címe sem észtül van: a savvusanna (füstszauna) võro nyelvű szó.

Egy amúgy is kicsi, történelmi megpróbáltatásokon sokszor keresztülment európai nemzeten belül élő kisebbséget látunk tehát, amely őriz valamit, amit mi is őrizhetnénk.

Történetesen azt, hogy kialakítunk magunknak biztonságos közösségeket, amelyekkel elősegíthetjük egymás testi-lelki gyógyulását. Ezek az észt nők pőrén keresik és mondják ki a pőre igazságot maguk között, az izzasztókamrában legféltettebb titkaikről, megpróbáltatásaikról, traumatikus emlékeikről, vágyaikról mesélnek. És közben lemossák magukról ezek szennyét, kiizzadják magukból, vagy ahogy mi mondanánk: kiadják a gőzt, eltemetik füstbe ment terveiket. Megszűnik a szégyen, az elemek segítségével leomlanak a gátak. Ez a folyamat az erdélyi társadalomra is ráférne.