Engedjétek a kanapéra a szobakutyákat!

Barátaim! Én eddig nagyon barátságos voltam, barátaim, mindenkit visszakövettem, barátaim, lájkoltam, ahol tudtam, barátaim, mondhatni baráti voltam, barátaim, de ennél a szobakutya-ügynél most már betelt a pohár. Barátaim.

Pedig még az állómuskátli-futómuskátli vitában (mit vitában, harcban!) is próbáltalak megérteni benneteket, bár közben azért éreztem, hogy lélekben eltávolodom tőletek, gyepes, állómuskátli-párti barátaim. Azt vettem észre magamon, hogy figyelem, hogy ki mit ültet a balkonládába, és aszerint sorolom be az embereket. Azt hittem, télvíz idejére ez némiképp elcsendesül bennem, de sajnos ez a szobakutya-mizéria már-már barátgyűlölővé tett, barátaim.

Mert szánalmasak, sötétek vagytok, barátaim.

Éjfeketék vagytok, barátaim. Gondolatilag, mármint – mert nem vagyok rasszista, csak hogy szögezzük le már az elején. Hiszem, hogy egyenlők vagyunk, barátaim. De abban nem hiszek, amit állítotok, barátaim: hogy a szobakutyák nem költözhetnek fel a kanapéra. Barátaim, ez jogtiprás. Ez elavult, ósdi beszűkülés valamiféle törzsi buborékvilágba. És ne mondjátok azt, hogy kiálltatok a barnamedvék alvási szokásainak átalakításáért, az állatkerti anakondák felszabadulásáért. Ez rég volt, és nekem már nem elég, barátaim. Azok vadállatok voltak, barátaim. Ti már akkor sem gondoltatok a szobakutyákra. Így volt, vagy nem így volt, barátaim? Tessék, valljátok be barátaim!

Mondjátok, láttatok ti valaha szobakutyát?

Az udvari kutyák világában éltek ti még. Még csörögnek a láncok az agyatokban. Fejetekben még futnak a szekerek után az ebek a sáros utakon. Ma már felvesszük az ebeket a szekérre, barátaim! Nem hagyjuk lógó nyelvvel loholni őket, barátaim! Tudnotok kéne, de nem tudjátok, mert buták vagytok, barátaim. S közben a szobakutyák a padlón szomorkodnak. Befele sírnak, csak nem mutatják. Ejh, nem is részletezem, csak felhúzom magam.

Pedig kiáltanám nektek, ha kiálthatnám: – Barátaim, hallgassatok! Barátaim, ti eszement bunkók! Fogjátok be, hahó! Ordítanám feszülő nyakkal, dagadó erekkel, vicsorító szájjal, mert mindig annyira feldühítetek, csak üvölteném és üvölteném bele az éterbe, hátha meghalljátok, hátha eldugultok, hátha felszívódtok, hátha megszűntök elém tolakodni, elém türemkedni, elém szökelleni, barátaim. Ti síkagyú gazellák. Ti műagyarú vakelefántok. Ti gondolatzabáló termeszek. Állat barátaim.

Csak írjátok, és írjátok azokat a kommenteket, barátaim. Hogy a kanapé azé, aki megvásárolta. Hogy a kanapé összetartja és szétválasztja a családot. Hogy a kanapén üljenek csak az emberek. Mondjátok, tudjátok ti, hogy mire való egy kanapé? Nem tudtok ti semmit! A rökamiék világában éltek még, abban.

Barátaim. Ez előtt a szobakutya-ügy előtt nem is gondoltam volna rólatok, hogy ilyenek vagytok.

Azelőtt azért találtam egy-két jó tulajdonságot bennetek. Meg tudtam magyarázni, hogy mi bennetek a pozitív. Például így: Sokat iszik, de jó szakember./ Állandóan beszél, de milyen kedves vendéglátó./ Úgy idegesít, de azért olyan rendes. /A másik politikust kedveli, lelke rajta, attól még mennyit buliztunk, te jó Isten! Hogy tudott csajozni! Nekem is mindig jutott egy-egy nő.

Most semmi. Nem csaj, dehogyis, megnősültem. Hanem semmi jó gondolat másokról. Nézlek benneteket a falamon, barátaim, és csak az jut eszembe rólatok, hogy milyenek vagytok. Barátaim. Hogy nem hiszitek, ami tudvalevő. Hogy nem látjátok, ami nyilvánvaló. Hogy hiába írom le ezerszer, hogy hiába mondom, hiába ordítom, hiába üvöltöm, hiába nyöszörgöm a falatokra, az arcotokba, a pofátokba: engedjétek a kanapéra a szobakutyákat!

Már rettegek, nehogy összefussak az utcán valamelyikőtökkel, autóval járok mindenhová. Mert az jut eszembe rólatok, amit látok a telefonomon. A szobakutya-ügy óta valahogy nincs pardon. Nekem azok vagytok, aminek látszotok, barátaim.

Jó, tudom, nem kellene ilyen komolyan venni, de mégis. Nem tehetek róla.

Az van, hogy rögtön eszembe jut, hogy lájkoltátok azt. És megosztottátok azt!

Hogy, kérdem én, hogy? Azt?! Arról a portálról? Amelyik? És kiírtátok, ki mertétek írni azt! Nem sül le a pofátokról! És hozzászóltok! Ahhoz! Arról nem is beszélve, amikor meg sunyítotok. Tudom én, hogy miért sunyítotok. Hallgattok, és azt hiszitek. Hogy.

Ha jön velem szembe az utcán (mert azért néha csak ki kell szállni a kocsiból) valamelyik ilyen – vagy pontosabb, ha azt mondom: olyan – barátom, én már azt sem tudom, hová nézzek. Mert tudom róla. Tudom, amit tudok. És amit tudok, azt nagyon jól tudom. Tudom, hogy milyen. Tudom, hogy OLYAN. Van, hogy meg kell állni, két szót váltani. Ilyenkor kényszeredetten mosolygok, és lázasan keresgélek az agyamban. Mondom, milyen szép volt a múltkori fotó. Micsoda helyek. De szép család. Mekkora hal. Csodás befőtt. Remek torta. Jó buli lehetett. Nem is tudtam, hogy zenélsz. Milyen szép idézet volt. Na, általában találok valamit az emlékeimben a falamról, arról beszélgetünk. Miközben tudom én. Hogy ő. Olyan.

Ha rövid a csevej, még elmegy. De ha hosszabbra nyúlik, már baj van. Olyankor jönnek a szobakutyák. Innen vagy onnan, de mostanában csak hozzájuk lehet kilyukadni. Vagy a közelükbe.

Fejünkben folyton ott csahol egy szobakutya.

Nem könnyű ilyenkor, barátaim. Sőt: nagyon nehéz ilyenkor, barátaim. Hogy mit mondjunk egymásnak, barátaim. Hogy hallgassunk, vagy beszéljünk, barátaim. Hogy kérdezzünk, vagy kijelentsünk, barátaim. Hogy titkoljunk, vagy kifejtsünk, barátaim. Hogy piruljunk, vagy kihúzzuk magunkat, barátaim. Hogy felnézzünk vagy elnézzünk, barátaim. Hogy célozzunk rá, vagy sem, barátaim.

Ez már a jövő, barátaim? Mert mindig lesznek szobakutyák, barátaim.