Tudja, mi az a paqo? Nos, lényegében ugyanazt a szerepet töltötték be az egykori inkák (ma Peru inka őslakosainak leszármazottai a q’ero népcsoportba tartoznak) vallási-spirituális életében, mint amit az ősmagyaroknál a sámánok képviseltek.

Amikor megtudtam, hogy létezik egy kolozsvári magyar Paqo is, aki nemcsak itt helyben gyakorolja ezt a szerepet, de Peruba, az inka szent helyekre is túrákat szervez, amelyen a résztvevők különféle ősi szertartásokon, egyfajta spirituális utazáson is részt vehetnek, egyből felkeltette az érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy megkeresem, és elbeszélgetek vele erről a világról.

Gál Sémer Sándorral egy kolozsvári kávézóban találkoztam, ahol elmesélte, hogy nemcsak paqoként, de life coach-ként (magyarul talán az életvezetési tanácsadó kifejezéssel lehet a leginkább meghatározni) is aktív – utóbbi tevékenységhez hamarosan oklevelet is szerez egy ilyen irányú bukaresti képzés révén. Amikor megkérdezem, hogy mi a kapcsolat a két szerepkör között, elmondja, hogy a coach nem foglalkozik a múlttal, a jelenből indul ki, és a jövő építése a célja, nem gyógyít, csak arra próbálja rávezetni az ügyfelet, hogy a jelenből hogyan tudja elérni, amit akar.

Ezzel szemben a paqo „a múltat gyógyítja meg, ezáltal pedig egy kiegyensúlyozott jelent teremt,

így Sándor szerint a két szerepkör szépen kiegészíti egymást, hiszen csak egy kiegyensúlyozott jelenből lehet építeni egy jobb jövőt.

Persze hosszú út vezetett eddig. A kolozsvári születésű Gál Sémer Sándor a Báthory István Elméleti Líceum elődjében, a 3-as számú Matematika–Fizika Líceumban érettségizett, majd kémiát tanult a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Egy ideig tanárként tevékenykedett, majd Magyarországon doktorált, ahol műszaki tudományokból szerzett PhD-fokozatot.

Hazatérve Kolozsvárra a kémia egyetemre jelentkezett tanárnak, de a versenyvizsgán a másik jelentkezőnek „volt meg a politikai támogatottsága” az állás megszerzéséhez. Így aztán az üzleti életbe csöppent: vegyi anyagokat forgalmazó osztrák, olasz és szlovák cégek romániai képviseleteit vezette. Jól is ment, anyagilag jól jövedelmezett a dolog, de mindennek megvan az ára: tönkrement a házassága, jött a válás – majd jött a változás is.

„Ehhez hozzátartozik az is, hogy 16–17 éves koromban kialakult egy a lábizmokat érintő betegségem. A magyarországi orvosok 23 éves koromban azt mondták, hogy ez gyógyíthatatlan, és csak idő kérdése, hogy az izomsorvadás tovább terjedjen. Ahhoz képest most 55 éves vagyok, és bejártam a világot. De természetesen ez a diagnózis az első időkben egy kemény visszaesést, depressziós periódusokat okozott, hiszen az ember nem szívesen szembesül azzal, hogy gyógyíthatatlan beteg. Folyton felmerült bennem a kérdés, hogy miért történik ez, miért éppen velem, és így tovább. Körülbelül tíz évem telt el így, de aztán rájöttem, hogy ha így folytatom, akkor valóban beigazolódik az orvosok diagnózisa” – meséli.

Így kezdett el alternatívákat keresni a természetgyógyászat, a növényi gyógymódok területén, de nem igazán működött semmi.

Aztán rájött, hogy a félelmeit kellene valójában kezelnie,

elment például több alkalommal is tűzön járásra, és rájött, hogy a félelmet le lehet küzdeni. A kérdésemre, hogy ezzel együtt a betegségeket is le tudjuk-e küzdeni, a válasz egyértelmű igen.

„A betegség csak az agyunkban, a tudatunkban van. A hit az egyik legfontosabb része a gyógyulásnak” – vallja.

Néhány kitérő – például a tajcsi – után végül 2016-ban találkozott egy németországi energiagyógyásszal, akivel azóta már barátságot kötöttek, és ez volt az első igazán fontos lépés a mostani állapot felé.

„Egy hónapig jártam hozzá kezelésre, és utána ismét elkezdtem érezni a lábizmaimat. Azelőtt még hosszabb túrák után sem tapasztaltam ilyet, izomlázam se volt. Fontos fordulópont volt ez számomra. Megértettem azt is, hogy nem mástól kell várnom a csodát, hanem magamon kell dolgoznom – ez viszont egy kemény munka. De ez volt az a pont, amikor a varázslat elkezdődött. Megtanultam, hogy az, ami elsőre kétségbeejtő, valójában áldás is lehet” – meséli.

Ma már úgy látja, hogy az izomproblémája segítette hozzá ahhoz, hogy kilépjen abból a világból, amiben nem volt boldog a magas jövedelem, az anyagi jólét ellenére sem. Azóta megtanulta magát elfogadni, becsülni, és arra is rájött, hogy a saját gyógyulását az is elősegíti, ha másoknak is megpróbál segíteni.

Így került Alberto Villoldo sámán vonzáskörébe, aki a Négy Szél Társaság (Four Winds Society) alapítójaként világszerte az energiagyógyászat használatára tanítja az embereket. Gál Sémer Sándor elvégezte az általa kínált alap- és haladó képzést is, és az iskola elismert gyógyítója lett. Ezek alatt a képzések alatt lett kíváncsi a ma is létező perui paqókra.

„Nekünk ezen a képzésen azt mondták, hogy mi modern sámánok vagyunk, nem paqók. Feltevődött bennem a kérdés, hogy akkor mi is az a paqo. Így kerültem végül kapcsolatba velük. Ezt is mintha a gondviselés intézte volna így, mert a képzés alatt szerettem volna vásárolni egy perui sálat (amilyet a beszélgetés alatt is viselt – a szerk.). Ki is néztem a neten egy sálat, és végül is így kerültem kapcsolatba a következő tanítómmal, aki Peruba is meghívott” – eleveníti fel az életút újabb fontos pillanatát.

Peruba végül a Covid-járvány után, 2022-ben utazott ki egy hónapra egy ottani q’ero faluba, ami 5000 méter fölött van. Ide vonultak vissza a spanyol hódítók elől, és itt éltek 500 évig az őslakosok, majd a leszármazottaik, csak 1950-ben, a nagy földrengés után tértek vissza a „civilizációba”. Addig Gál Sémer Sándor szerint visszavonultan élt a közösség, és jól élt kórházak, modern orvostudomány nélkül is. Fent, ebben a magashegyi faluban folyóvíz még van, de egyéb civilizációs vívmány nincs, még fűtés sem – takarókkal, hálózsákokkal kell melegedni.

„Ennek ellenére ez volt az a hely, amiről úgy éreztem, hogy végre hazatértem. Ebben a közösségben folyamatosan zajlik a paqo-képzés, mivel a szülők, nagyszülők átadják az új generációnak a tudást, ami le sincs írva, csak szájhagyomány útján adódik tovább” – emlékszik vissza.

Sándor szerint a paqo alapgondolat nagyon egyszerű:

az egyensúlyt kell visszaállítani, hiszen akkor jönnek a gondok, ha ez felborult.

A köztünk és a Földanya (Pachamama) közötti egyensúly helyreállítására valók az úgynevezett Despacho-szertartások is, amire egyebek mellett szintén lehet jelentkezni nála. Hiszen a Peruban töltött időszak alatt ő is paqo lett, vagyis „a család részévé” vált.

„Amikor gyerekkorunkban olvastuk az indiános könyveket akkor furcsa volt, hogy mindenki testvérnek hívja a másikat a törzsből. De ezekben a közösségekben ez a valóság: azzal, hogy paqo lettem, megkaptam a szükséges beavatásokat, én is a testvérük lettem” – mondja.

A beavatást egyébként egy hosszú és intenzív lelki megtisztulás kell, hogy megelőzze, majd kilenc szent helyre kell elzarándokolni a vezetővel, ahol a jelentkező átesik a szükséges beavató rítusokon. A jelölt minden szent helyen kap egy követ, amelyek az újdonsült paqo gyógyító csomagjának alapját képezik – ezeket a köveket ma már Sándor is használja a különféle terápiáin.

Elmondása szerint mindegyik betegség valamelyik csakrához köthető,

ezek a szent kövek pedig segítenek megtisztítani az illető csakrát a negatív energiáktól. Ez persze nem helyettesíti az orvosokat és a gyógyszereket, de ha elfogadjuk, hogy a gyógyulás legfontosabb alapfeltétele a hit, akkor ez is hasznosan kiegészítheti a modern orvoslást.

Beszámolt például arról, hogy egy kliensének 60 éves korában elkezdtek nőni az ujjai, a fogai meglazultak, az arca deformálódott, és a vizsgálatok kiderítették, hogy mindezt növekedésihormon-zavar okozza. Sándor megkérdezte a perui mesterét, hogy mit tegyen, mire azt a választ kapta, hogy tisztítsa ki a fejet, hiszen az ott lévő rossz gondolatok okozzák a problémákat. Ez megtörtént, és a páciens növekedési hormonszintje visszaállt a normális keretek közé az újabb orvosi vizsgálatok szerint.

A gyógyulás azonban elsősorban a gyógyulni akaró személytől függ,

így a kezelések után mindenki házi feladatot kap – például levelet kell írnia önmagának, meg kell változtatnia az étrendjét stb. – ez pedig nagyon fontos a terápiában is. Ha a kliens nem végzi el a saját feladatát akkor a javulás csak ideiglenes lesz.

Sándor szerint például a megbocsátásnak nagyon is kulcsszerepe van a gyógyulásban.

Ezt szemléltetendő a saját példáját hozta fel, ő ugyanis gyerekkorától kezdve pollenallergiával küszködött, így aztán elvégzett egy háromnapos rítust, aminek során az első napon megbocsátott mindenkinek, akik megbántották vagy akiket ő bántott meg, de már meghaltak, a második napon megbocsátott az élőknek, a harmadik napon pedig saját magának – és ez volt a legnehezebb. Azóta a pollenallergiája teljesen eltűnt, a klienseknél pedig, akik szintén elvégezték a rítust az allergia tünetei enyhültek, attól függően, hogy mennyire sikerül a megbocsátani.

A magunknak való megbocsátás egyébként szerinte azért is nehéz, mert folyamatos kritikák között növünk fel, és ezzel azt tanuljuk meg, hogy

magunkat is folyton kritizálnunk kell – így aztán elég nehéz saját magunkat megszeretni.

Ez viszont roppant fontos ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, és ne betegítsük meg magunkat a negatív gondolatokkal.

Tavaly egyébként első alkalommal szervezett ő maga is perui spirituális utat – ami arról szól, hogy a résztvevők különböző energetikus, szent helyeket látogatnak meg, ahol meditálnak és szertartásokon vesznek részt, kapcsolódnak a természettel. Ezen az első utazáson még csak ketten vettek részt, de idén már egy 10–12 fős csoporttal szeretné megismételni.

Sándor azt vallja, hogy az, aki ilyen spirituális útra akar indulni, annak a hely hívását is éreznie kell. Azt viszont kérdés nélkül is kihangsúlyozza, hogy ezeken az utakon semmiféle kábítószeres élményt nem kínál a résztvevőknek. Bár Dél-Amerikában jobbára minden utcasarkon hozzá lehetne jutni pszichoaktív szerekhez, ez nála kizáró jellegű:

ha valaki droggal akarja elérni a spirituális élményt, az rögtön kikerül a csoportból.

Így aztán a könnyű drogos élményekre vágyó „divatspirisek” jobb, ha elkerülik ezeket az utakat, és csak azok jelentkeznek, akik valóban spirituális élményre vágynak, és a változás lehetőségét keresik.

A sámánok és a paqók közötti különbségről szólva is ezt emeli ki:

„A sámán úgy él a köztudatban, mint egy olyan személy, aki különféle pszichoaktív anyagokat használ, hogy elérje azt az állapotot (transz – a szerk.), ami szükséges, hogy kapcsolódjon a szellemekhez. Tőlem is sokan kérdezték amikor Peruról hallottak: no és ayahuasca? Az andoki sámán, a paqo semmi ilyen szert nem használ, egyrészt mert 5000 méterrel a tengerszint felett éltek mindvégig a történelem folyamán, ahol eleve kevés növény terem meg, a hallucinációkat okozó növényfélék pedig lennebb élnek. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ők hagyományosan teljesen tisztán dolgoznak. A kapcsolatot a teremtővel és a környezettel, a hegyekkel csak a meditáción és a szándékon keresztül teremtik meg” – mondja.

Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy annak ellenére, hogy régen internet és egyéb kommunikációs eszközök híján a különböző térségek, kontinensek nem tudtak egymással kommunikálni, az ősmagyar sámánok, a szibériai sámánok vagy a paqók is hasonló szerepet töltöttek be, ráadásul hasonló fogalmaik voltak: Égi Atyánk – Napatya, szél, csillagok, és így tovább. Ugyanaz van Peruban is, ami a régi magyaroknál volt, ez pedig azt mutatja, hogy a tudás univerzális, nem egy nép kizárolagos tulajdona.