Azt mondja eléggé sok magyar ember, hogy magyar embernek lenni nehéz dolog. Csak kicsit ki kell nyitni az internetet, s mindjárt látszik, hogy sok mindenkinek rossz a világon, de a legrosszabb valahogy mégiscsak a magyar embereknek. Néha elég szomorú dolog is kinyitni a magyar internetet emiatt.

Igaz, ilyenkor az erdélyi magyar emberek általában kicsit legyintenek magukban, mert szerintük

még nehezebb dolog erdélyi magyar embernek lenni, mint egyszerűen csak magyar embernek.

Igaz, ez valahogy olyan természetes. Hogy nehéz. Talán ezért nem is búslakodik annyit az erdélyi magyar ember, mint az egyszerű magyar ember. Mert tudja, hogy ez az élet rendje, hogy aki erdélyi magyar, annak alapból nagyon nehéz. De már olyan régen az, hogy ahhoz teljesen hozzá kellett szokni. Ez a nehézség is hagyomány már, azt lehet mondani.

Az erdélyi magyar ember rendszerint nem csodálkozik azon, hogy nem jól alakulnak a dolgok, mert ugye, sosem alakultak jól. Vagy ha igen, akkor rövid ideig, s közben félni kellett, hogy jön a rossz. Olyan volt a jó, hogy benne volt a rossz. Úgyhogy mit tehetett volna az erdélyi magyar ember, megtanult együtt élni azzal, hogy rossz is szinte olyan, mint a jó, csak egy kicsit rosszabb. Ezért az erdélyi magyar ember inkább olyankor csodálkozik, ha jól alakulnak a dolgok, kicsit meg is ijed, keresi, hogy hol van a turpisság. Nehezen szokja, ha valami megy, mint a karikacsapás, az valahogy nem normális.

Jól megkínlódni valamiért, nagy nehezen megoldani valamit, na, az természetes.

De például egyből megkapni egy adóhatósági igazolást vagy felszerelhetni egy kétnyelvű táblát, hát az nagyon gyanús.

Mondja is az erdélyi magyar ember, miközben kínlódik, hogy hát micsináljunk, ilyen ez, mi erdélyi magyarok vagyunk. Amikor két erdélyi magyar megbeszéli, hogy mit lehessen tenni, mi erdélyi magyarok vagyunk, az rendszerint már eléggé végállapot, azt jelenti, hogy semmi mást nem lehet tenni, mint büszkén elfogadni a megmásíthatatlant. Egyébként ritkán beszélnek meg ilyesmit egymás közt az erdélyi magyar emberek hétköznapokon, talán mert a dolog azért érzelmi húrokat pendít, és hát ki akarna érzelmeket kifejezni, mondjuk kedden délelőtt. Politikusok, újságírók persze keddenként is megpendítik a magyarság húrjait, de ez náluk amolyan munkaköri dolog.

Az egyszerű erdélyi ember inkább csak ünnepnapokon gondol hovatartozására, vagy olyankor, amikor valamiféle áldozatot kell hozni, vagy az élet olyan dolgaira kell magyarázatot találni, amik nehezen magyarázhatók. Tudni kell azt is, hogy

az erdélyi magyar embereknek a nemzeti ünnepnapok is igen nehezek, általában nagyon hideg van, esik valami aprószemű eső,

és közben egy közszereplő arról mond beszédet, hogy sötét a lét. És gyakran még a munkából is el kell lóg kérezni ezért a kis nemzeti jellegű szenvedésért, mert az ilyen ünnep az erdélyi embereknek általában nem szabadnap. De hát túl könnyű dolog is szabadnapon ünnepelni, elpuhul tőle az ember.

Na, és vannak az életnek olyan helyzetei, amikor nem kell mást mondani vigasztalólag, mintegy magyarázatként valami mardosó kérdésre, csak annyit: hát, így van ez, mert mi erdélyi magyarok vagyunk. Ez a mondat egészen sokrétű kérdéskört válaszol meg egy erdélyi élet során, kisgyerekkortól kezdve az öregségig. És persze általában valamiféle nehézséget támaszt alá, pozitív felhanggal, helyzetünket elfogadandó. Ha a gyermekünk azt kérdi, miért nem érti, mit kérdez a néni a buszon, miért kell tovább maradnia az iskolában, miért kell népviseletben ballagnia, a válasz általában csupán annyi:

– Azért fiam, mert mi erdélyi magyarok vagyunk.

Miért sütünk rántott húst kirándulás előtt, pedig elcsigázott a pakolás? Miért spóroljuk az olajat és a tojást? Miért eszünk még mindig kenyeret a paszulyleveshez? Miért élünk négyen negyven négyzetméteren? Miért mondjuk mindig blokknak a tömbházat? Miért maradtunk mégis itthon? Miért szavazunk mindig arra a pártra? És persze hosszan lehetne folytatni még a kínzó kérdések sorát, melyekre, bárhogyan is gondolkodnánk, általában egyetlen válasz tűnik bizonyosnak: azért, mert mi…mi vagyunk.

Persze lehet a dolognak vicces felhangja is, például, ha felmerül bennünk a kérdés: miért nem fizetnek kulturális vagy közösségi munkánkért, pedig kidolgoztuk a lelkünket is? Ilyenkor heherészve nyugtat meg egy bajtárs, egy kolléga: – Ne hülyéskedj, mi erdélyi magyarok vagyunk!

Az tehát, hogy erdélyi magyar, az egyben azt is jelenti, hogy nehéz.

Így tehát a dolog természetes, nem szorul további magyarázatra. Ezt gyerekkora óta tudja az erdélyi magyar ember, hogy nekünk nehéz, mert né, mi erdélyi magyarok vagyunk. De azt is tudja, hogy közben ezt úgy kell értelmezni, hogy ez mégis jó. És tényleg nehéz, és tényleg jó. Ez egészen különös, egyébként.