Jonica Xénia levéltáros az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltárban.

Az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár: egy Isten áldotta kis birodalom, ahol az iratnak lelke van

Kolozsvár szívében apró, ám annál értékesebb kincsesház rejtőzik. Jonica Xénia levéltáros mutatta meg nekünk e csodás világot.

Hirdetés

Jonica Xénia levéltárossal akkor ismerkedtem meg, amikor a kolozsvári Alverna épületegyüttes gyászos sorsáról írtam. Örültünk egymásnak, mesélt az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltárról, amelyet (egyáltalán nem keresztként) a hátán cipel és meghívott, nézzem meg, ha kedvem van rá. Naná, hogy volt. Elmentem, megnéztem és annyi csodás kincset láttam, hogy elhatároztam: visszatérek, ezúttal kérdésekkel és fényképezőgéppel felfegyverkezve.

A helyszín

Előtérben a kolozsvári ferences kolostor, a szemben levő kocsma furcsa keritésdíszével, a háttérben a ferences templom.

A levéltár Kolozsvár szívében, a Karolina téri ferences templom melletti kolostor emeletén bújik meg. Ha már ott jártam, megkértem Xéniát, mutassa meg a felújított refektóriumot, amelynek munkálatai nemrég zárultak le. Aki emlékszik a régi állapotokra (amikor még zenesulis bemutató koncerteket tartottak ott, például), annak most leeshet az álla. Mesebeli tér lett (hatalmas főhajtás a remek munkát végző szakemberek előtt), amelyet hamarosan a nagyközönség számára is megnyitnak.

A kerengőben, a belső udvaron még folyik a munka: amikor ott jártam, éppen igazi kolostori csend honolt a térben. Aztán felmegyünk a levéltárba. Ahol hamar kiderül, hogy az annak idején létezett irat- és könyvanyag egy jó része elveszett, szétszóródott. Hogy miért? Ennek érdekében vissza kell ugranunk az időbe. Hála Istennek, a Historia domus (a rend történetéről, jelentősebb eseményeiről vezetett kéziratos krónika) idevágó kötete megmaradt és kéznél is van. Azt tudjuk, hogy a román kommunista állam egy 1949. július 29-én kiadott törvényerejű rendeletpallossal lefejezte a hazai szerzetesrendeket, köztük a ferencest is. A kolostor épületét államosították, majd egy vegyes tannyelvű művészeti szakközépiskolát költöztettek bele.

A ferences kolostor felújított refektóriuma. Respekt!

A történet

Ám a Historia domus megörökíti a konkrét állami kolostorfoglalást is, ráadásul filmbe illő részletességgel (a szövegben levő apró, és a helyzet zaklatottságára való tekintettel nagyon is érthető apró következetlenségeket meghagytam).

„1949. szept. 23-ka keddre esett. Reggel 7 órakor, ilyen korán! – a hatósági emberek civilben a zárdát megszállták. Levelet mutattak fel, melyben az állt, hogy a 810. dekrétumi törvény értelmében a zárdát azonnal át kell adni, a rendtagok kezükben vihető személyes poggyásszal hagyják el a zárdát. (…) Reggel 7 órától 11 óráig folyt a kemény vita. A zárda tagjainak kemény ellenállása miatt egyre nőtt a hatósági emberek száma. Végül megjelent a milícia főnöke is, rendőri rohamcsapattal.

De egyre nőtt a hívek száma is a bezárt templom körül. A hatóságiakat legyőzte szent Antal, mert keddi nap lévén, a hívek jöttek a szent Antal misére. Ezt a körülményt a hatóságiak nem vették figyelembe s ez összezavarta őket. A tömeg nem mozdult. Követelte, hogy ne vigyék el a barátokat. A kommunista rezsim első csúfos vereségét a barnacsuhás kis barátcsapattól és a Szent Antal-tisztelő hívek bátor és jámbor híveitől kellett elviselnie, elszenvednie.

A legérdekesebb az volt a dologban, hogy a hatósági emberek nem tudták felfogni, honnan verődött össze a templom körül az a nagy tömeg, mely a 10 órás misére jött, a hatóságiak meg ellenálló tömegnek fogták fel. Akinek a lelkiismerete nem tiszta, azok ott is félnek, ahol nem kellene félni, egyszóval a kis szent Antalka a maga keddjével megfutamította a hatalmasokat.

A tömeg egész éjfélig ott maradt a templom és zárda körül s csak akkor volt hajlandó hazamenni, mikor a hatóságiak becsület szavukat adták, hogy a barátokat nem viszik el.”

A hit és a közösségi tudat néha ilyen kis (nagy) csodákra képes. Ami a „hatóságiak” becsületszavát illeti (a továbbiak fényében), nos, messze nem lehetett rajta elmenni. Két év se telt bele, és a kommunista rezsim egy országos „kommandóakció” keretében összeterelte a ferences barátokat (1951. augusztus 20-án, Szent István ünnepén, micsoda véletlen!) és a máriaradnai kolostorba hajtotta őket, ahol kilenc hónapon át éltek összezsúfolva, körülbelül százötvenen.

A cél nyilván az volt, hogy ezzel a kényszerkarámosítással megtörjék a ferences barátok lelkét, ám ez nem jött össze: a ferencesek szabadegyetemet szerveztek, kézzel írt lapokat szerkesztettek. Látván, hogy ez a húzás nem hozott eredményt, a hatalom különböző helységekbe (Esztelnek, Kőrisbánya, Dés stb.) szórta szét a barátokat, nyilván nem nyaralni, hanem kényszerlakhelyre. De nem mindenkivel bántak el ilyen „humánusan”: Boros Fortunát tartományfőnök például hogy, hogy nem, az épülő Duna-csatorna egyik munkatáborába került, ahol az embertelen körülmények közepette súlyos beteg lett. A Magyar katolikus lexikon szerint, „mint gyengélkedőt lapáttal agyonverték”.

Mi történt a kincsekkel?

Hogy a kolozsvári rendházból való kiűzetés után mi történt az értékes könyvekkel, dokumentumokkal? Átadom a szót Kiss András levéltárosnak (az idézett dokumentumokat Jonica Xénia bocsátotta rendelkezésemre, mind megtalálhatók a levéltárban):

„Az ötvenes években a kolozsvári Állami Levéltárból – ahol főlevéltárosi beosztásban dolgoztam – kirendeltek az Államvédelem (Securitate) Árpád úti székházába, hogy ott nézzem át azokat a könyveket és iratokat, amelyeket majd megmutatnak, és válasszam ki azt, amit a levéltár átvehet. Egy szobába vezettek, ahol nagy halomban iratok és könyvek keveredtek teljes rendetlenségben. Közölték velem, hogy gyorsan kell kiválogatnom azt, amit levéltári anyagnak tartok, mert ki akarják üríteni a helyiséget és ami felesleges, zúzdába küldik. Azonnal rájöttem, hogy az iratok a Ferenc-rendi rendházból származnak, akárcsak a könyvek is. (…) A rendelkezésemre álló idő alatt sikerült a teljes rendi iratanyagot és a rendi könyvtár köteteit átvitetnem a levéltárba. Sajnos a magánjellegű levelezést, iratokat, lélektani és irodalmi jellegű könyveket már nem sikerült szétválasztanom, illetve átvitetnem. A Ferenc-rendi iratok a levéltárban a zárolt anyagok közé kerültek, azóta se láttam azokat, mert ez a zárolt anyag számomra hozzáférhetetlen volt. (…) Kolozsvár, 1992. január 29.”

Az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár egyik helyisége, a szabályszerűen dobozolt levéltári iratanyaggal, és persze Jonica Xénia levétáros, aki szerint az iratnak lelke van. És ez bizony igaz!

Jelenlegi tudásunk szerint a kolozsvári ferences rendház könyvtáranyagának nagy része az akadémiai könyvtárban található (ahol hozzáférhető). Az iratanyag az állami levéltárban hever, a kolozsvári ferences levéltár többször is kérte az intézményt, küldene bár egy leltárt az anyagról, de hát éppen ez a baj: nem készült róla leltár az állami nagy testvérnél, többek közt azért, mert nincs elég magyar vagy magyarul értő levéltáros, aki elvégezze a munkát. Szép!

És akkor ugorjunk egyet, 1990-ig. A rendszerváltást követően valóságos robbanás következett be az újrainduló rendi életben. Sokan léptek be a rendbe, tulajdonképpen, ha szabad ezzel a szófordulattal élni, ma is azokból él a rend, akik annak idején szolgálatra jelentkeztek. Az idő haladt, elkezdődtek a visszaigénylési perek és a ferences rend 2011-ben visszakapta a kolostor épületét. Aztán 2016 környékén történt, hogy a klauzúrából (a kolostor külvilágtól elzárt része) előkerült nyolc doboznyi iratanyag, amely 20. századi dokumentumokat (levelek, kották stb.) tartalmazott. Ekkortájt vetődött fel a kérdés: vajon a rend más házaiban nem rejtőznek további kincsek?

Többek közt ilyen helyekről ásta elő Jonica Xénia a levéltárban őrzött irat- és könyvanyagot (Jonica Xénia fotója).

És ezen a ponton lépett a színre Jonica Xénia: 2017-ben még egyetemi hallgatóként, 2018-tól kezdve pedig levéltárosként bejárta a ferences rend erdélyi helyszíneit, padlásokról, tornyokból, pincékből, raktárhelyiségekből „ásta elő” azt a levéltári anyagot, amely mára feldolgozott és kutatható állapotban várja a szakembereket (évente 25–30 kutató látogatja is a levéltárat), de a „profán” érdeklődőket is.

A jelen pillanatban rendelkezésre álló korpusz 22 kolostor és templom, illetve a hozzájuk tartozó hét filia (a kolostori központokhoz tartozó leányegyházak) iratanyagából (a 17. század végétől kezdve) tevődik össze. De van itt egy kis könyvtár, tárgyi emlékek, fotótár, ami csak a szemnek ingere.

A szabadságharctól a kolera elleni áfiumig és a Káldi-bibliáig

A már említett Historia domusok igazi kortörténeti dokumentumokként is működnek. Felütöttük őket, nem egészen találomra, és ilyen bejegyzésekre leltünk, például 1848-ból (a korabeli írásmódot megtartottam):

„Ezen évben ki vivták szabadságokat a magyarok melly 300 év óta a bécsi német Kormány által elnyomatva nyögött! – Kérték, és meg nyerték a sajtó szabadságot. Meg nyerték továbbá azt is, hogy Buda Pesten 8 választandó tagokból álló Magyar Minisztérium alakuljon egy elnök mellett működő.”

A bejegyzés nyilván nem eget rengető, viszont annak bizonyítéka, hogy a ferences barátok nem csak a rend eseményeit jegyezték fel, hanem – ha koncentrikus körökként képzeljük el őket – a kolostor körül szerveződő közösség, falu, város, majd az ország, aztán Európa jelentős eseményeinek is krónikásai voltak.

Hirdetés

Egy másik (szintén 1848 táján íródott) bejegyzés a szentpétervári kolerajárványról tudósít. És aztán, látszólag különösebb ok nélkül, megadja egy kolera elleni orvosság receptjét (miért is teszi, kérdezhetnénk, hiszen Szentpétervár azért elég messze van Erdélytől):

„Végy izgatoul egy ital édesbort borsmentával s néhány csep laudanummal fűszerezve. Takaródzál be olly melegen, a mint csak lehet hogy jőjjön a test izzadásba. Tégy az egész gyomrodra mustáros kovászt. Mihelyt az izzadás kiűt s az érverés helyre kezd állani, megmentettnek nézheti a beteget. De ezen orvos szereket, mihelyt az ember rosszul érzi magát, az az: a cholerának jelei mutatkoznak, kell használni, mert ha későre marad a véle való élés, nem fog használni.”

Nos, orvosi tanulmányaim alapján nem vagyok biztos abban, hogy nyugodt lelkiismerettel fel merném írni a fenti receptet, viszont el tudom képzelni, hogy a bor enyhíthette a szenvedésnek bár a megélését. Na de miért is jegyezte fel a barát a recipét egyáltalán? Utánanéztem: a korabeli feljegyzések szerint 1848-ban és 1849-ben is végigsepert a kolera Kolozsváron. A forradalom első évében 77, rá egy évre pedig 241 áldozata volt a járványnak. Tehát a recept jó okkal szerepel a bejegyzésben (még ha nem is segített az áldozatokon).

A levéltár talán legértékesebb darabja az Káldi-bibliaként ismert első teljes magyar nyelvű katolikus biblia első kiadásának (1626) egy példánya, amelyet Tordáról „ásott elő” Jonica Xénia. A nagyszombati (ma Szlovákia) születésű Káldi György jezsuita szerzetes 1605 és 1507 között elkészítette a fordítás első kéziratát: a munkát Gyulafehérváron kezdte el, és ha a szöveg terjedelmére gondolunk, bátran kijelenthetjük, hogy szédítő sebességgel, két év leforgása alatt be is fejezte, mégpedig Alamóc (Olmütz, Olomouc, ma Csehország) városában.

Igaz, hogy nem csak „a semmiből” fordított (vagyis a Vatikán által egyedül hitelesnek elfogadott Szent Jeromos-féle, latin nyelvű Vulgata bibliaszöveget alapul véve): több forrás szerint felhasználta kiváló kollégája, Szántó (Arator) István töredékes fordítását, bár ezt Káldi egy írásában tagadta. Viszont a felsőbb engedélyekre és a megjelentetésre szinte két évtizedet kellett várnia, és ez kapóra jött a fordítónak: másik kiváló kollégájával, Forró György jezsuita atyával közösen javítgatták, csiszolták a szöveget, ami az utókor szerint nagyon is javára vált a fordításnak.

Kazinczy Ferenc kalapot emelt a szöveg mívessége előtt, Nemeskürty István pedig jóval később így írt róla:

„Káldi György fordítása gondosan csiszolt, gördülékeny munka. Károli Gáspár – és még inkább Pesti Gábor – fordítása többnyire szebb, erőteljesebb, zamatosabb, de Káldi gördülékenysége már az újkor gondolkodásának hangulatát idézi. A mai olvasóhoz talán ez a fordítás került – értelmezés tekintetében – legközelebb.”

A testes könyv végül 1626-ban került, történetesen egy bécsi nyomdába, ahol 2000 példányt nyomtak belőle. És (bár hiteles pecsét még nincs rajta) az egyik példány a kolozsvári ferences gyűjtőlevéltárban van.

Ostorok, keresztek, imaszándék

A tárgyi emlékek közül mindenképp figyelemre méltó a ferencesek egyik, nos, mai szemmel talán ijesztőnek tűnő rituális eszköze: az ostor. A rend bűnbánó, vezeklő szertartásai közé tartozott a flagelláció, vagyis az (ön)ostorozás. A rituáléra rendszerint szerdánként és péntekenként került sor, egészen 1965-ig, amikor a II. vatikáni zsinat végül eltörölte, olyan meggondolás alapján, hogy a bűnbánat lelki szinten is megközelíthető, tehát nincs hozzá szükség feltétlenül ostorozásra, elég, ha a szerzetesek betartják a böjti előírásokat.

A levéltárban őrzött tárgyi emlékek közt van egy apró csontkereszt is, amely Écsy János csíksomlyói rendházfőnök, tartományfőnök tulajdona volt.

A kommunista korszakra (és az egyházi személyek ellen indított kirakatperekre) jellemző a kereszthez kapcsolódó történet. Écsyt 1961. június 26-án letartóztatta a Szekuritáté. És itt átadom a szót Papp Leonárd atyának, aki visszaemlékezéseiben így írta le az akciót:

„1961. június 26-án a dési közösséget hajnali 5 óra tájban megrohanta a belügyiek osztaga, az ebédlőben összegyűjtöttek, majd felvezettek a szobába és kezdődött a házkutatás. Minden rendtagot egy külön belügyis személy vizsgált. Könyveket néztek át, fiókokat huzigáltak ki, szekrényekben turkáltak. Terhelő tárgyak persze nem kerültek elő. Végül ők maguk folyamodtak arra, hogy az általuk elrejtett és megtalált bűnjelt állítsák szem elé. Ez a sekrestyében egy jó magas helyen levő rekeszben talált régi puska darabja volt, megrozsdásodott szerkezet. Ez indította el a letartóztatásokat.”

Écsy János atyát 1962-ben három év börtönre ítélték, a szocialista rend elleni uszítás vádjával. Ez alatt az idő alatt két helyen is ült: a kispályásnak tekinthető kolozsvári, illetve a Dante poklával felérő jilavai börtönben. A családi legendárium szerint itt faragta a kis csontkeresztet, amelyet cellavizit idején a nyelve alá rejtett.

És akkor a személyes kedvencem: a ferences rendházak „tartozékai” között helyenként (például Csíksomlyón) ma is szerepel az úgynevezett imaszándék, melynek egy régi darabját (vagy szettjét) szintén a kolozsvári levéltár őrzi. Az imaszándék két tárgyból áll: egy falra függesztett képből, amely egy számozott listát tartalmaz. A listán olyan tételek szerepelnek, amelyekért el lehet mondani egy imát. A tételek közt megtalálható a Jóisten, a rendalapító Szent Ferenc, a pápa, a rend különböző tagjai, élő és holt polgártársak, bűnök, erények és ezek (el)követői.

A kolozsvári levéltárban levő imaszándék feltehetően akkor készült, amikor a kommunisták már kifejtették áldásos(nak nem nevezhető) tevékenységüket, ugyanis külön tételként szerepel a kommunistákért elmondható ima. A dolog úgy működik, hogy az imaszándékot elhelyezik a kolostor lépcsőfeljárója aljánál vagy a tetejénél. A kép alatt egy doboz áll, amelyben számozott cédulák vannak. Az arra elhaladó szerzetes kivesz egy cédulát, megnézi a számot, összeveti a listával és a számnak megfelelő tétel szerint mond egy imát. Például, a kolozsvári imaszándék esetében, ha valaki a 42-est húzta, a káromkodókért, ha a 47-est, a részegeskedőkért, ha a 76-ost, a betörőkért, ha pedig történetesen a 102-est, akkor azokért mondhatott egy imát, kik festették magukat…

Amikor kijöttem Jonica Xénia birodalmából, az jutott eszembe, hogy ha tehetném, szívesen húznék egy cédulát magam is, és elmondanék egy imát a Kolozsvár szívében rejtőző ferences gyűjtőlevéltár előmeneteléért: ekkora szeretettel végzett áldásos munkát ritkán látok. Persze, az is lehet, hogy megteszem cédula nélkül is. Megérdemlik.

Jonica Xénia, az Erdélyi Ferences Gyűjtőlevéltár úrnője

Jonica Xénia 1995. június 15-én született Kézdivásárhelyen. Ozsdolán és Kovásznán járta ki az iskolát, majd 2013-ban Kolozsvárra jött és sikerrel felvételizett a teológia–történelem szakra. Közben elkezdett járni a ferencesek által működtetett Francesco palántái nevű vegyes diákcsoportba, közösségi élményt keresve. 2016-ban végzett az alapképzéssel és következett a mesteri képzés. Igen ám, de éppen ebben az évben került elő a kolozsvári ferences kolostor klauzulájából az a bizonyos nyolc doboznyi iratanyag. Orbán Szabolcs tartományi főnök megkereste Xéniát a kérdéssel: tulajdonképpen mi az, amit találtak? A válasz: ezek levéltári iratok, amelyek feldolgozása szakemberért kiált.

Időközben Xénia Erasmus-ösztöndíjas lett, másfél évég, és miután visszatért Kolozsvárra, ugyanaz a feldolgozatlan kép fogadta, ami a talált levéltári tárgyakat illeti. Ekkor döntött úgy, hogy elvégzi a levéltáros szakot is. Nem volt könnyű dolog, mert a teológia–történelem szakot akkor még nem fejezte be, de ez is sikerült. Az az ötlet is megszületett, hogy ha Kolozsváron ilyen kincsekre leltek, elképzelhető, hogy a ferences rend más erdélyi házaiban is vannak még csodák. Xénia útra kelt, szabadidejében bejárta a helyszíneket, és naná, hogy voltak! Ezek az eredmények vezettek oda, hogy a ferences rend 2018-ban felajánlotta Xéniának a levéltárosi állást. És azóta folyik a munka, rendületlenül.

Egy dologra mindenképp kíváncsi voltam: mi a magyarázata annak, hogy egy kézdivásárhelyi lány családneve Jonica. Xénia elmesélte, hogy a dédapja, Ioniță Ioan 1902-ben született, mégpedig a Regátban, vagyis ortodox román volt. Foglalkozására nézve juhász volt, ráadásul nagygazda, több száz, néha ezer juhot legeltetett, több pakulárt (juhászbojtárt) dolgoztatott. Egy alkalommal aztán – a transzhumáló pásztorkodás hagyományaihoz híven – átkelt a hegyeken a nyájjal, egészen Ozsdola határáig. Akkor járt a vidéken először és nagyon elcsodálkozott, elsősorban a székely porták rendezettsége és a helyi lányok, asszonyok gondozott külseje láttán. Ioniță gazda úgy döntött, neki márpedig ilyen porta, ilyen feleség, ilyen család kell. Vett hát egy telket Ozsdolán, felhúzott rá egy kétszobás vályogházat és feleségül vette a katolikus Ráduly Máriát, Xénia dédmamáját. Megtanult szépen magyarul is. Igaz, hogy 1938-ban, a román királyság idején az egyik fia ismét Ioniță Ioan lett, és ortodox, Xénia nagyapja viszont 1940-ben született, így hát ő Jonica Mihály lett, és katolikus. Ez a Jonica családnév története.

Hirdetés