Az első igazi román rémfilm: influenszerhorror – és látlelet egy korról
Milliós nézettségű influenszerek kimenni vidéki luxuskalyiba, szőrös kecskeember sorra legyilkolászni őket... a hagyomány bosszúja a hipszter létforma ellen?
Minisorozatot indítottunk a Főtéren, amelyben olyan román filmeket „beszélünk ki”, amelyek nem feltétlenül tündökölnek csillagként a világ elitfesztiváljainak egén, viszont álláspontunk szerint pontos térképet adnak a mai román társadalom állapotairól. Az első írásban a Teambuilding című alkotásról volt szó, a második rész tárgya a Romina VTM című manele-film volt, a harmadiké a Taxisok, következzék a negyedik rész.
Ha az ember horrorfilmekre gondol, elsősorban Amerika jut eszébe – a Szörnyszülöttek, a Halloween – A rémület éjszakája vagy A cápa, hogy kapásból mondjak három példát a nagyon sok kiváló közül –, esetleg a Távol-Kelet. Románia nem jut az ember eszébe. Hogy miért? Hát mert olyan, hogy román horror, nem létezik. Egyetlen filmet tudok felidézni, amely a horror eszköztárával operál, de csak érintőlegesen és „művészfilmesen”: Victor Canache 2022-es (!) filmjéről, a közismert Ion Creangă-mesét feldolgozó A kecske és a három gidó című alkotásról van szó.
Tehát nem túlzás azt állítani, hogy román horror nincs.
És itt jön a képbe a bukaresti Vidra Productions csapata, akik évek óta ultraérzékeny és ultraszemtelen módon rávetik magukat a legaktuálisabb témákra, jelenségekre és filmet csinálnak belőlük (lásd, Teambuilding, Romina VTM stb.), ráadásul bevallottan nem azért, hogy Cannes-ban vagy Velencében szobrokkal hadonásszanak, hanem hogy minél több hazai néző megnézze ezeket az alkotásokat… és persze, lehetőleg jó kis jövedelemre tegyenek szert.
Elképzelem, ahogy ez a csapat üldögél egy nyári estén valamelyik luxuscsehó teraszán (2023-ról beszélünk) és egyszer csak valamelyiküknek eszébe jut: te, csináljunk egy horrorfilmet! És tessék: egy év se telt el, és idén május 23-án ismét rekordot döntött egy Vidra-film, már ami a nyitónapi mozibevételeket illeti: a Buzz House The Movie című alkotás bemutatójára minden, de minden jegy elkelt. (Oké, amikor én néztem, hárman voltunk a moziban...)
Fontos azért megjegyezni két dolgot: a film a Youtube videómegosztón futó Buzz House című sorozat moziváltozata. Hogy mi a Buzz House? Hát az, hogy influenszereket beraknak egy házba, ahol sok részen át kontentet csinálnak (tetszik érteni?), afféle reality show keretében. Akinek kedve és ideje van,
" target="_blank" rel="noopener">itt megnézheti a Buzz House összes részét (a cikk írásának idején 576 000 ember már megtette), a Selly nevű vlogger odalán (őt 3 520 000 ember követi, csak a Youtube-on, a többi közösségi oldalról – Instagram, TikTok stb. nem is beszélve.)
Andrei Șelaru (azaz Selly), a 23 éves és több milliós nézettségű vlogger (és vállalkozó), a filmben önmagát játssza... és hamar lekaszabolja a kecskeember.
Tehát a film eleve igen szolid tömegbázisra alapozott. Vagy trendiül: bombabiztos volt a marketingje. Aztán azt se felejtsük el, hogy
a szereplők oroszlánrésze szintén milliós nézettségű infuenszer.
Mi kellhet még a sikerrecepthez? Semmi. Nem kell vesződni holmi történettel, forgatókönyvvel, dramaturgiával, színészvezetéssel. Minek? Az influenszerek arca, poénjai elviszik a filmet. Ennek megfelelően a Buzz House The Movie a rendkívül népszerű amerikai horrorparódiák (a Horrorra akadva-széria, a Hátborzongat-Lak, a Ház az erdő mélyén, a Nincs Helsing stb.) kaptafájára készült.
A történet röviden arról szól, hogy a Buzz House online sorozat készítői úgy döntenek (ebben is követi a film a valóságot), moziváltozatot csinálnak a filmből, mert a sorozat annyira népszerű volt, hogy még egy bőrt le lehet húzni a témáról. Minden adott: az influenszerek, az Isten háta mögött levő ház, ahol addig is forgattak (és ahova történetesen csak csónakkal lehet eljutni). Az elképzelés egyszerű: kimegy a tíz online sztár a luxuskalyibába, szépen végigbaromkodják a hétvégét és kész, mehet a film a mozikba. Igen ám, de van egy kis probléma. Nevezetesen az, hogy
a háztáji gazdaság kiegészül egy kecskebundába öltözött, ördögmaszkos rémmel.
Aki egy baltával (fejszével, lásd alább) sorra lemészárolja a másfél órán keresztül ökörködő sztárokat. (A filmkészítők biztos látták a Támad a Mars! című Tim Burton-filmet, ahol úgy hullanak a szupersztárok – Jack Nicholson, Glenn Close, Pierce Brosnan, Danny DeVito stb. – mint a legyek.) A tíz influenszer közül kettő marad életben (reméljük, kedvenceik hullása nem traumatizálta túlzottan a tiktokfaló tini közönséget).
Ő a kecskeember, a román folklórban ma is élő Chipăruș, aki a nagyvárosi hipszter életforma ellen fellázadó hagyományt jelképezi.
A gonosz kecskeemberről kiderül, hogy egy helybeli paraszt, akinek a háza helyére építette az ingatlanfejlesztő a Buzz House luxusvityillóját, ezért kaszabolja a vendégeket. Mit mondjak: a történet ereje egy napos csibéével vetekszik, a karakterek nem fejlődnek, mert minek, hiszen az influenszer mivoltuk a lényeg, dramaturgiával nem vesződtek a készítők – felteszem, annyi volt az instrukció, hogy kedves influenszerek, tegyetek úgy, ahogy szoktatok a videóitokban, akkor is, hogy itt van ez a kecskerém, aki meg akar titeket ölni. Szóval a film, mint film gyenge, na.
Viszont
ha a városi hipsztervilág (és annak követői) állapotára vagyunk kíváncsiak, akkor az alkotás telitalálat.
A vonatkozó beszámolók szerint a rekordot azok a tinik döntötték meg, akik a filmben szereplő influenszerek rajongói (értsd, milliók). Ezért sem túl véres maga a horror a filmben: 15 éves korhatárosra szabták. Tehát, kaszabolás van, de mindig a képen kívül. Valahogy meg kell szegény áldozatoknak halniuk.
Aztán: mindegy, mi történik a filmben, a szereplők a maguk fétiseivel, imázsával törődnek – autók, körmök, smink, szelfivideó, nők, és persze, a pénz. Ezen a ponton díjazni kell a készítők öniróniáját, ugyanis az influenszerek belementek abba, hogy magukon röhögjenek. A film egyik emlékezetes jelenetében két szereplő arról vitatkozik, hogy a Föld gömbölyű-e, avagy lapos. Közben két lépésre tőlük a kecskeember épp legyilkolássza az egyik társukat. Aki történetesen transznemű.
Rejtély, hogy lehet egy kaszabolós-menekülős éjszakát túlélni, ráadásul úgy, hogy azok a körmök épek maradnak. A Iorga nevű influenszerhölgynek sikerült.
Ez egy másik értékelendő aspektus:
az alkotók nincsenek tekintettel a manapság bizonyos körökben iszonyú könnyen biztosítékokat kicsapó genderkérdésre.
Igen, van a karakterek között meleg meg transz. De nem simogatja őket senki, nincs egyenjogúsági kvóta, harc, sőt, a meleg kartárs elárulja a barátait, értsd, a rém karjaiba csalja őket, a maga bőrét mentendő.
Az is csodálatosan önreflexív jelenet, amikor az egyik – önmagát valamiféle Einsteinnak tartó – influenszerhölgy arckrémmel keni be a fürdőszoba padlócsempéjét, hogy amikor majd a rém belép, jól elcsússzon rajta és akkor majd ő kinyírja. De jaj, tükörbe kell néznie, meg kell igazítania a sminkjét és amikor ellép a tükör elől, beleesik a saját csapdájába. És amikor a rém valóban belép, szétloccsant agyvelővel hever a zseninfluenszer a fürdőszoba kövén.
Más: parádésan pellengérre állíttatik a „fejlett körökben” manapság szintén dívó érzékenységi diskurzus. Hangosan felröhögtem, amikor a két potenciális áldozat (épp egy fán csücsülnek) arról faggatja az alant ágáló kecskerémet, hogy vajon azért akarja őket feltrancsírozni, mert gyerekkorában az anyukája nem szerette, vagy esetleg az apukája elhagyta a családot. Ezeknek az embereknek az a meggyőződésük, hogy
ha kellő ideig és gyakorisággal ismétlünk lélektani közhelyeket (csakis empatikusan és inkluzívan!), a legrosszabb embertársunk is megjavul.
Nos, a kecskerém nem javul meg. Az érzékenység-bajnok lélekbúvárokat is lekaszabolja.
Két influenszer (Drăcea és Costi Max) a fán, amint terapeutikus párbeszédet folytatnak a kecskeemberrel, aztán meghalnak.
Remek görbe tükör az is, amikor az egyik (még) túlélő gyakorlatilag kifosztja barátja hulláját (jó, jó, lehet, mind meghalunk, de ha mégsem, hát a hullának már nem kell), aztán egy másik (még) túlélővel leül kockázni (erre is van idő, amikor egy baltás kecskeember jár a ház körül) és simán kockára teszi az elhullt haver vagyonát. A játékostárs keresztet vet, jaj, bűnös dolog ez, de aztán ügyesen elnyeri az egészet… mert hát ilyen az élet, doamnyé ázsutö.
A film talán legjobb poénja, amikor a sztori elején, midőn hőseink megérkeznek a házba, a takarítónő (egy népviseletbe bújtatott néni) megjegyzi, hogy
a folklór meghalt. Mire az egyik influenszer feljajdul: szegény, pedig milyen fiatal volt.
A poén nem azért jó, mert hej, de eredeti (nem az), viszont rávilágít arra az olvasatra, amely a film mélyrétegét fejti fel a néző számára. A kecskerém (az ő neje a takarítónő) tulajdonképpen egy helybeli parasztember, akit behúztak a csőbe az ingatlancápák, elcsaklizták a házát, hogy felépítsék a luxuskalibát az influenszereknek. Ezért lesz belőle kecskerém (Chipăruș, egy ma is élő hagyományos halotti rituális
" target="_blank" rel="noopener">tánc figurája), ezért kaszabolja a drága jó influenszereket a baltával (fejszével, lásd alább). Tehát tételezhető, hogy a történet lényegében
az urbánus hipszterkultúra és a hagyományos népi kultúra összecsapásáról, illetve utóbbi vereségéről (is) szól.
Az influenszerhölgy (Cezara Cristescu) a baltát (fejszét?) még megússza, hogy aztán a saját arckrémén elcsúszva törje ketté a fejét.
Amikor a két túlélő arról beszél a rendőrségnek, hogy milyen fegyverrel gyilkolászta a kecskemezbe bújt öreg paraszt a haverjaikat, nem tudják megmondani, hogy fejsze volt-e, avagy balta. A néző nevet, közben pedig picit kényelmetlenül érzi magát, különösen ha városi ember, ugyanis a poén akár rajta is csattanhat.
A hagyományoktól való teljes elszakadás, a mallok, közösségi hálózatok gyomrában leélt (hipszter)életek lényegében arról szólnak, hogy van smink, van autó, van pénz, vannak nők, pasik, egyebek… és ennyi, a kényelmes zárványvilágon túl a Vadon van.
A két túlélő élete is nagyjából így folytatódik. Nincs gyász, nincs hepiend, nincs naplementébe hajló pár. Csak a következő kontent létezik. A végtelenségig. És akkor csodálkozunk, ha a kecskeemberek egyszer csak fellázadnak? A szó legszorosabb értelmében?
