A Főtér szerkesztőségében három olyan kolléga is dolgozik, akikre irodalmi tevékenységük okán is büszkék lehetünk: Papp Attila Zsolt, Szántai János és Varga László Edgár megkerülhetetlen alkotói a kortárs erdélyi magyar irodalomnak. Régi motorosok, eddig összesen 13 kötetet írtak, szinte magától adódott tehát a – költői – kérdés: mivel ünnepelhetnénk megfelelőbben a magyar kultúra napját a Főtéren, mint az ő alkotásaikkal?

Fogadják hát szeretettel a Főtér kultúranapi versajándékát:

Papp Attila Zsolt

Az erdélyi tenger
– fantázia sirály- és fuvolahangra –

A Király utca fölött sirályok
köröznek. Urbánus tengerérzés:
légvonalban az Adriától
ezernyi kilométer csupán.
Varázsfuvola-hangra szállnak be
a képbe – megjöttek, el se mentek.
Kell itt lennie valahol egy kikötőnek,
mondod,* ez itt egy tengerország,
a vízmélyek felé sodródó
elsüllyedt, megtalált városállam –
talált-süllyedt játék más korokban.
Kell itt lennie egy tengernek is,
mondod, és már hullámzik az utca,
sirályok fejünk fölött, lábunk alatt
halak úsznak a lomha délidőben.
És amikor a kezed ráteszed
a súlyos rézkilincsre, semmi
kétség, a nyikorgó kapun túl
ott vár a sok atlantiszi ember:
Hunyadi M., Bethlen G., Mikes K.
meg a számtalan nevesincsen
mélytengeri írnok, vendégek
Tengerkolozsvár és Vízierdély
időtlen jelen idejében.
Innen úszva is hazatalálok,
mondod, lassan tempózom utánad,
míg elnyel a Főtér alatt megnyílt
feneketlen Mariana-árok.

*Szántai János: A feltételes kikötő

Szántai János

Robinzonád az elvesz(t)ett szüzesség után

Találkozást…

Belépek a boltba.
Elnézést, itt felejtettem. Vagy mégsem?
Korábban megvolt.
A hentesnél jártam. Meg itt.
Nincs véletlenül egy mérlegük?
Ó, patikamérleg is jó lesz!
Na ugye! Könnyebb lettem.
Az a pár gramm.
A patikuslány, bolygónyi szemekkel.
Kezén égszínkék gumikesztyűk.

Veled…

Itt van ez a kavics. Látja?
Gyerekkorom óta cipelem.
Egyszer elhasaltam rajta.
Itt, ez a sötét csík. A vérem.
Nagyanyám szulfamid port tett a sebre.
Rózsaszín kristályok sarjadtak belőle.
Nemeskvarc.

most…

Rávetettem magam egy lányra
az iskola kapuja előtt.
Meg akartam mutatni neki,
mennyire szerelmes vagyok belé.
Erre a kavicsra esett.
Apámat behívatták az iskolába.
Katonadolog! (Nem csak ezt kúrta el.)
Anyám elfelejtett elmenni.
Anyám sok mindent elfelejtett,
miután rácsavarodott arra a fatörzsre
ott, az Üveghegyen is túl.
Ilyen halálos az első? A második? A hányadik?

hol…

Néztem a külföldi filmeket a tévében:
emberek beléptek a liftekbe, aztán kiléptek.
Máshol.
Majd belehaltam, úgy szerettem volna liftezni.
A központban, ahol laktam,
csak egy mozgólépcső, a nagyáruházban.
Szerettem azt is, jobb híján.
Aztán egy tájékozottabb városlakó mesélte,
ő bezzeg minden nap liftezhet, ha akar.
Hazug! Hol az a Liftország?
Négy (!) gömbrágógumiért rajzolt nekem egy térképet.
Elmentem a helyszínre.
Ott volt. És emelkedtem. Süllyedtem.
Egyre feljebb. Egyre lejjebb.
Kinyílt az ajtó. Emberek álltak előttem.
Olyan nyelven beszéltek, melyet nem értettem.
Liftország lakói.
Ezt a kavicsot szorongattam. Láthatatlanná tett.
Egy ideig tanulmányoztam őket.
Rájöttem: a liftekkel érkeztek a városba.
A mennyből. A pokolból.

keressek…

Nem látta?
Látnia kellett. Hiszen itt él.
Esetleg fényképen.
Pont olyan, mint ez a kő.
Csak nagyobb.
Három tenger mossa partjait.
Vagy öt. Vagy hét.
Kérem, segítsen!
A patikuslány, égszínkék ajkakkal.
Mögém néz.
A kavicsot a mérlegre ejtem.
Porrá zúzza.
Megfordulok.
Odakint delfinraj rojtozza a felszínt.
Kilépek a boltból.
Úszom tovább.
Keresem a szigetet.
Ahol élek.

Varga László Edgár

saigon

hétfőn láttam monszunt kolozsváron
porzott a víz a háztetőkön
úgy esett mint az apokalipszis mostban
fel is raktam hát azt a doors-számot és elképzeltem
ahogy willard százados kinéz a hotelszoba
redőnyének résein és az mondja:
„saigon
a rohadt életbe
még mindig csak saigon”
valami építkezésről méteres habszivacsdarabokat
sodort el a szél
az egyik felakadt a balkonunk előtti hársra
„románia” – mondtad erre dühösen
nem is mondtad inkább csak kiesett a szó a szádon
ahogyan azok a dolgok szoktak mindenhonnan kiesni
amik az istennek sem találják a helyüket:
egy emlékbe megtartott csapágygolyó
amelyről lekopott már az esésgátló emlék
s így a gravitáció is jobban hat rá
egy rég nem használt búgócsiga
nyakkendőjevesztett nyakkendőtű
fagyöngy-karkötő mely nem őrzi már
az egykori szerető illatát
mert megbánta biztos régi bűnét ő (is)
gyermekei s férje boldogok
ő pedig elégedett – a családanyák beérik ennyivel
lemondani az egóról a nőknek mindig könnyebb
s hogy férfi szentből mégis több van
ez is a férfiegóról mond el túl sokat

a „boszorkányok” kiknek azért kellett halni
mert nem az inkvizítort ölelte bársonybőrű karjuk
mert fekete macskát etettek s hajuk is illatos volt
vagy mert éhínség idején egy darab kenyérért
leszopták a pohos apáturat:
ők a szentek – mondom ezt megkésve kissé
anno domini kétezertizenhétben
és bocsánatot kérek egyúttal
az anyaszentegyház nevében

más: augusztus 1-től ismét munkába állok
ideje lesz most hogy már egy éve nem fizettem tébét
és csak kolonc voltam a társadalom nyakában
az nem mentség hogy közben megírtam ezt-azt
munkának csak az tekinthető
ami anyagi hasznot is hajt
ergo csontváry lusta volt akár a föld
picasso meg szorgos mint a hangya

kukorelly szokta mondani
hogy írjon mindenki naplót
az önmegismerésben elengedhetetlen
és hát most amúgy is írnom kéne
muszáj is meg kell is
(ezt meg ugye csak az értheti
akit pont egy ösztöndíjas időszakban
harap tökön az ihlet)
szóval önmegismerés – rohadjon meg
minél többet önmegismerek
annál inkább félreértem magam
szeretem a fákat a nőket a napot meg a tengert
ebben nincs semmi bonyolult – gondoltam
aztán rá kellett jönnöm hogy ennél bonyolultabb mégis
csak a félelem ne lenne
meg az a sötét és jéghideg – de hagyjuk
egyszerű a képlet: néha magasan szárnyalok
máskor meg nagyon mélyen
rossz napok jönnek 74-es évek
és lehet használni gyógyszerként
a szexet meg többféle lassú mérget
lehet is meg kell is
hisz a költészet is rock and roll
csak rosszabb a hangosítás
és nem futja belőle kokainra

szánom korom – de magamat jobban
bár éhezni fázni azt legalább nem kell
az meg az ő bajuk
hogy harmincévesen az anyjuknál laknak
mert saját házuk csak akkor lesz
ha örökölnek egyet
annak meg éppenséggel
egyelőre még az anyu nem örülne
és a szomszédok (megint) elhíresztelték
hogy jenőt (megint) kirúgták az egyetemről
nem lehet azoknak se az orrukat
szaros karóval felérni
de mindegy hagyjuk ezt is
azért mennek a dolgok rendben
az ösztöndíj ha majd végre megjön
vissza lehet adni az adósságokat
és talán még marad pénz elutazni egy hétvégére
talán nem – kiderül – vagy mindegy
közben azt a papírfecnit keresem
amire ennek a versnek a végét már az elején leírtam
nem fog ide passzolni de ideírom azért is
rím is van benne pedig:

van levegő csak nem ott ahol épp kell
belülről lassan fojt meg mint a légmell
csak kiesnek a szavak a számon
még mindig saigon