A magyar Borges – Hogyan olvassuk (félre) az egyik legjelentősebb argentin írót?

Hogyan olvassuk magyarrá a 20. század egyik legnagyobb hatású spanyol-amerikai íróját, a minden tekintetben különutas Jorge Luis Borgest? Ezt a kérdést járta körül Serestély Zalán, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója a Kolozsvári Akadémiai Bizottság legutóbbi online előadásában.

A mágikus realizmus előfutárának tekintett Borges kelet-közép-európai recepciója az 1960-as években kezdődött,

és a kubai forradalomhoz, Fidel Castro 1959-es győzelméhez kapcsolódik.

Hogy hogyan? Nos a hatalom megszerzése után a kommunista Castro nagyot nyit az egykori Szovjetunió felé, ez pedig nagyon jót tett a spanyol-amerikai irodalom itteni recepciójának, így Borgesének is, még úgy is, hogy Kubában egy ideig tiltólistán volt.

Meg kell jegyezni, hogy Borges spanyol-amerikai kortársai közül sokan szimpatizáltak Castro forradalmával, például Gabriel García Márquez, akinek a Száz év magány című regényével kezdődik el igazán a mágikus realizmus korszaka. A hispanisták különben máig kézzel-lábbal tiltakoznak a mágikus realizmus címke ellen, amit egy tudatosan szervezett irodalomtörténeti blöffnek tartanak, ami többet ártott a spanyol-amerikai irodalomnak, mint amennyit használt.

Márquez különben nemcsak szimpatizánsa, de bizalmas barátja is volt Castronak egészen öregkoráig.

(A magyar olvasóknak talán érdekes adalák lehet, hogy a Nobel-díjas kolumbiai író Kádár Jánossal is szimpatizált. Van egy riportkötete, amelyet a Magvető is kiadott Utazás Kelet-Európában címmel, amely Márquez 1957-es térségbeli körútjának a lenyomata. Az író ebben az évben járt többek között Kelet-Berlinben, Budapesten, Lengyelországban és Csehszlovákiában is, a riportkötetben pedig megpróbálta lemérni, hogy a létező szocializmus milyen, és azt mondta, hogy Magyarországon például nagyon jól működik a szocializmus. Mondjuk a magyarok alighanem másként vélekedtek erről.)

Borges kortársai közül tehát sokan szimpatizáltak Castroval – kivéve Borgest.

Borges nem rajongott a kommunistákért

– ebben is különutas volt, a kommunista politikát nem sikerült összeegyeztetnie a saját krédójával, ő ugyanis a minimális állam, maximális egyén felállásban hitt.

Különutasságával magyarázható az is, hogy miért nem kapta meg végül a Nobel-díjat. 1979-ben, amikor az argentin író már ott szerepel a Nobel-esélyesek listáján, a chilei egyetem díszdoktori címet adományoz neki. Ekkor azonban már a rossz hírű Pinochet tábornok volt hatalmon, így Borgest felhívják Svédországból, hogy

nem kéne elfogadni a díszdoktori címet, ha Nobelt akar.

Borges pedig lazán visszaválaszol, hogy ha így működik a Nobel, akkor még inkább kötelességének érzi, hogy elfogadja a chilei egyetem kitüntetését. Nem is kapott Nobelt.

Magyarországon az első novellaválogatás 1972-ben jelenik meg Borgestől a sci-fi irodalomra szakosodott Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban (!), ennek előszava pedig például

Karinthy Frigyes „különös és egyedülálló” novelláival, valamint Szerb Antal írásművészetével állítja párhuzamba a borgesi világot,

mintegy kapaszkodót adva az olvasóknak az új szerző befogadásához.

Érdekes az is, hogy magyar (és nem csak) nyelvterületen Borgest prózaíróként szokás számon tartani, holott költői életműve legalább annyira jelentős. De számos más ponton is vak, sérült és torzított Borges itteni, és egyáltalán nemzetközi recepciója, amely a tudós erudita öregként kezeli az argentin írót (mintha ugyan sosem lett volna fiatal), a vak könyvtárosként, könyvtárban szocializálódott emberként, mintha csak a kozmikussal foglakozó, a jó és gonosz viszonyáról gondolkodó egyetemes moralista lenne. Borges-képünk tehát sok szempontból a mai napig csonka, lekerekített.

Ennek pedig az egyik legfőbb okozója maga Borges,

aki mesterien befolyásolta a saját külvilág felé közvetített képét, sokat tett azért, hogy mitikus alakot faragjon saját magából.

Mindaz, amit általában véve Borgesről életrajzi tényként fogadunk el, javarészt olyan Borges-esszékből, szerzői előszókból előadásokból származik, amit borgesi utasításra gyanútlanul szoktunk tényirodalmivá olvasni. Az író szántszándékkal állította be magát egyfajta könyvtári szentként, amire alaposan rájátszott a végzete is, hiszen idős korára teljesen megvakult – utolsó műveit már nem írta, hanem diktálta. Ravasz játékaihoz tartozott, hogy különböző karakterjegyek, jelenetek, események műveiben való ismétlésével létrehoz egy olyan életrajzi mátrixot, amelyet aztán a valóság helyébe helyez. Mintegy megkomponálja a saját alakját is az irodalomban, mintha a saját személye is az egyik műve lenne. Meg kell hagyni, ehhez is tehetség kell.

Különben az életmű többször is kapcsolatba kerül a magyar irodalommal, íme néhány példa:

• 1921-ben jelent meg a Kassák Lajos által szerkesztett Ma hasábjain az akkor 22 éves Borges Oroszország című verse, amely az orosz forradalom eszméit visszhangzó kvázi ultraista vers. Ultraizmusnak nevezzük nagyjából a sapnyol szürrealizmust – bár ez egy kicsit csúsztatás –, ezt pedig Borges „csempészte be” Buenos Airesbe. Ő volt az egyik kulcsfigura a spanyol szürrealizmus Argentínába való beszivárogtatásában, bár ő maga később kirostálta ennek az időszaknak a munkáit az életéből.
• Az Alef című 1949-es kötet A teológusok című novellájában szerepel egy figura, aki a mi Janus Pannoniusunkra tett allúzió. Az eredetiben Juan de Panonia néven jelenik meg ez az alak (Benyhe István magyar fordításában például Pannóniai Jánosként szerepel).
• Janus Pannonius alakját különben Az első magyar költőhöz című versében is megidézi, jobban mondva megszólítja benne, és már csak a „testvéri árny” szófordulatból is arra következtethetünk, hogy magához közelinek vélte, és nagyra tartotta az első ismert magyar költőt és műveit.

Aki a teljes előadásra kíváncsi, alább megnézheti: