Jó ideje figyelem (részint szakmai ártalom, részint személyes érdeklődés okán) a trianoni döntés után „külföldre” lódított magyar (és magyar származású) filmesek, színészek, színésznők életét, életrajzát, karrierjét, a hozzájuk fűződő sztorikat. Külön rekeszbe helyezem a filmművészet ős- és hőskorában csillogó alakokat. Van ebben persze – részemről – romantika, nosztalgia is, a szakmai és személyes kíváncsiságon túl.

Néhány kapásból-példaként álljon itt a felvidéki származású Peter Lorre (aki Löwenstein László néven látta meg a napvilágot 1904-ben, a mai szlovákiai Rózsahegy városában), a szintén felvidéki, vécsei születésű és New York-ban tragikus végjátékot játszó Putti Amália (Putty Lia vagy Lia de Putty), aztán a mi végeinkre átugorva: a lugosi születésű Lugosi Béla, az annak idején önálló településként jegyzett Szabadfalván született Johann Peter Weißmüller (Johnny Weismuller, alias Tarzan), a nagyváradi Muráti Lili (a Doktor Zsivágó című, gondolom, sokak számára ismerős film egyik mellékszereplője, például), a bánsági Hidasligeten született Elisabeth Johann (Zita Johann), aki a horrorműfaj egyik alapművének (A múmia, 1932) női főszereplője volt… vagy akár a számomra (és nem csak) A Nagybetűs Westernfilmek tartott Sergio Leone-dolgozat, A Jó, a rossz és a csúnya egyik mellékszereplője, egy bizonyos John Bartha úr, vagyis Barta János aki… egyes források szerint (az alábbi írás többek közt épp a források megbízhatóságáról, illetve megbízhatatlanságáról szól) székely, méghozzá Csíkszereda szülötte. Nem tartozik közvetlenül a történethez, de tessék csak megnézni:

A seriffet alakító Barta János, alias John Bartha a jelenet 25. másodpercénél lép ki az ajtón, a Szőke (Clint Eastwood) társaságában és kezdi abriktolni Tucót (Eli Wallach).

A fenti zárójel fényében itt fontos megjegyezni, hogy egyes források szerint. Mert más források szerint Budapesten született Barta úr. Az ilyen különbségeket (elírásokat, tévedéseket) szemöldökráncolva figyelem általában, de aztán lapozok.

Csakhogy nemrég feltűnt, hogy egy kolozsvári tematikájú Facebook-csoportban megjelent egy bejegyzés, amelyben többek közt az állt, hogy a némafilmkorszak egyik kolozsvári születésű (kisebb) csillaga, Esterházy Ágnes a kincses város kellős közepén, az Egyetem (ma Universității) utca 8. szám alatt, az Esterházy-házban született. Fel is kaptam a fejem: a művésznő néhány filmjét ismertem, de azt, hogy itt született, a Farkas utcához képest (ahol lakom) a szomszédban, nem tudtam. Nahát! Ám a rövidesen érkező kommentek cáfolták az állítást.

Nem is akárki cáfolta: az Esterházy-ház történetét alaposan ismerő (lásd itt meg itt) Ludvig Daniella, filmrendező, író, a Telekiek paszmosi ágának kutatója (s ezáltal az erdélyi magyar arisztokrácia ismerője is, mert hát olyan ez, mint egy nagy család). Akinek ezúttal is hálásan köszönöm az óriási segítséget, amelyet a nyomozás során nyújtott. Mert biza az lett belőle: igazi nyomozás egy egész szép némafilmes karriert befutó kolozsvári színésznő kiléte-miléte után.

Kolozsvár, Egyetem (Universității) utca 8., az Esterházy-ház. Ahova annak idején befolyásos magyar (többek közt arisztokrata) politikusok is jártak, ma pedig befolyásos román (nem arisztokrata) politikusok is ülnek a földszinti vendéglőben és annak teraszán.

Megnéztem Esterházy Ágnes adatlapját a Wikipédián, több nyelven is (amelyről tudjuk, hogy nem mindig a legmegbízhatóbb forrás), az IMDb-n (Independent Movie Database, a világ egyik legprofibb filmes adatbázisa, még az ingyenes része is), jó néhány családfás oldalon, többek közt a Magyar Főnemesi Adattárban is. És erősen összezavarodtam.

Abban minden forrás egyetértett, hogy Esterházy Ágnes Kolozsváron született. De hogy mikor, na, itt kezdődtek a problémák. Három különböző évszámra leltem: 1891 (a megtekintett források oroszlánrésze), 1898, illetve 1902. De ha csak ennyi lett volna a baj… az is ott áll a források jó részében, hogy ez az Ágnes egy bizonyos (szintén kolozsvári születésű) báró branyicskai Jósika Lajos (császári és királyi kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, egyebek közt kiváló vívó, Biasini Kajetán egyik jeles tanítványa) leánya.

És itt jön a képbe az 1891-es évszám. Ugyanis Jósika báró úrnak valóban volt egy Ágnes nevű leánya, aki 1891. január 15-én született, történetesen a Hunyad vármegyei Branyicskán, aztán feleségül ment egy kevésbé hírneves (1885-ben, szintén Kolzosváron született) báró hadadi Wesselényi Istvánhoz… na de akkor mi van itt? Mert a színésznő Ágnesre vonatkozó források egy szót se szólnak Wesselényi úrról, mint férjről, annál többet bizonyos más urakról (első férje állítólag egy román származású filmproducer, Harry R. Sokal volt, a második egy bécsi bankárbáró, nevezett Conrad Heinrich – ez biztosnak tűnik –, a harmadik pedig egy Fritz Schulz nevű osztrák színész és rendező, megint csak állítólag).

Ezen a ponton már zúgott a fejem: ki a fene ez az Ágnes? És mikor született? És ki(k) is volt(ak) a férje(i)? Megpróbáltam összehasonlítani a két hölgyet. A filmsztár Ágnesről rengeteg kép van a világhálón. A főnemesi adattár által jelzett másik Ágnesről (az igazinak feltételezett Jósika!) kevés. De találtam. Tessék, itt vannak, egymás mellett:

A bal oldalon báró hadadi Wesselényi Istvánné branyicskai Jósika Ágnes, a jobb oldalon pedig Esterházy Ágnes „grófnő”, a források szerint mindketten 1891. január 15-én születtek, ugyanazon a napon, teringettét!

És nem. Ez a két hölgy nem ugyanaz. Ez biztos.

Na és akkor itt leálltam egy ideig, az említett fejzúgás okán, és olyan terepen haladtam tovább, ahol otthonosabban (és kevéssé ingoványos talajon) mozogtam. Esterházy Ágnes filmes pályája (a rendelkezésre álló források szerint) Kolozsváron indult, hiszen annak idején virágzott a kincses városban a filmipar és -művészet. A Palika című debütfilm stáblistáján nagyon ismerős nevekkel találkozunk: a rendező Hetényi Elemér, az operatőr Fekete László, a producer pedig maga a kolozsvári Hollywood atyaistene, Janovics Jenő.

Az ifjú Ágnes olyan színészek oldalán játszik (feltehetően egy kicsike szerepben, azért írom, hogy feltehetően, mert a film jelenlegi tudásunk szerint elveszett), mint Szakács Andor, Laczkó Aranka vagy Réthely Ödön. A kolozsvári bemutató 1918. november 17-én volt és amint a dátum világosan mutatja, vészterhes időkben. A következő filmet, amelyben Ágnes kisasszony szerepelt (a Lila test, sárga sapka, hadd jegyezzem meg, enyhén bizarr című vígjáték), szintén Janovics Jenő rendezte, a források szerint 1919. június 6-án bemutatták Kolozsváron, ha lehet, még vészterhesebb időkben (ez is elveszett). És ezeket az időket már nem bírta ki, sem a kolozsvári filmgyártás, sem Esterházy Ágnes (és családja).

A harmadik (és egyben utolsó) magyar film, amelyben hősnőnk szerepelt, már a budapesti Korona Filmkereskedelmi Rt. produkciója (1921-ben mutatták be a nagyérdemű színe előtt), a címe pedig igazán sok optimizmusra adhatott okot az adott körülmények között: A szerelem mindent legyőz.

Na és itt megint snitt van. Ágnesünk meglép a poszt-trianoni káoszba fulladó Magyarországról és Ausztriában, majd Németországban folytatja, ha tetszik, merész ívben felívelő némafilmes karrierjét.

Esterházy Ágnes „grófnő” két cuki, feltehetőleg arisztokrata cicával.

És akkor ezen a ponton nézzünk bele a korszak bulvárjába. Mert biza, akkoriban Kolozsváron is volt bulvár, de még milyen! A Benedek Elek főszerkesztette Vasárnapi újság 1924. október 5-i számában olyan vitriolos cikk jelent meg Ágnes kisasszonyról, hogy azt biztos nem tette ki az ablakba (már amennyire, például ezen interjú alapján egyáltalán érdekelte, milyen rosszmájú cikkeket irkálnak róla Kolozsváron). De az akkor még élő apuka, Esterházy László (korábban Kolozsvár főjegyzője és alpolgármestere, róla még lesz szó) sem. Tessék (a kor helyesírását, elírásait megtartom az idézetekben):

Az Eszterházy Áni adott esetében talán mégsem ártana a kortárs hiteltérdemlő szemével visszanézni a tegnapi múltra, mikor is a nagycsaládú és bizony szűkös viszonyok közt élő Eszterházy László, kolozsvári helyettes polgármester, ott élte az úri, mindenáron rejtözködni kívánó nyomorúság hétköznapjait a városi bérpalota emeletén, a Szécsenyi-téri nagypiac bűzös levegőjében. Csak adóssága volt több a hosszú Eszterházynak, mint gyermeke, de legalább megadatott neki az a gyönyörűség, hogy ezek a gyermekek egytől egyig szépek valának.

Mit olvashatunk ki az idézett részletből? Mindenek előtt azt, hogy a cikkíró enyhén szólva neheztel az alpolgármester úrra. Hogy miért, csak találgathatunk. Talán azért, mert ebből a szemszögből nézve Esterházy László elhagyta a trianoni viharban süllyedő Kolozsvár-hajót, amikor Budapestre ment (esetleg futott). (Mondjuk, ha Janovics Jenő visszaemlékezéseire hagyatkozom, emberileg mindenképp megértem Esterházy László repatriálását, tekintettel például arra a hatalmas sokkra, emely akkor érte, nyilván a többi mellett, amikor 1918 fekete karácsonyán ő kísérte ki Haller Gusztáv polgármestert a szamosfalvi vámhoz, a városba bevonulni készülő „felszabadító” román hadsereg fogadására.) Talán másért.

A család hozzávetőleges lakhelyére is történik utalás (ami viszont nem jelenti azt, hogy a kis Ágnes is a Széchenyi tér környékén született), továbbá Ágnes több helyen idézett nyúlánkságára is egyfajta magyarázat adatik, amennyiben az apuka, ugye, „hosszú volt”.

Tagadhatatlan: Esterházy Ágnes nyúlánk volt.

A másik fontos részlet a cikkből Ágnes színészi tehetségére vonatkozik:

De próbák után a rendező, a kitűnő Leövey lebiggyesztett ajkakkal mondta ki a szentenciát, hogy aligha lesz ebből a kislányból gálickő, mert „nem tudja kinyitni a száját”. (…) A szép kis Áni a próbák alatt súlyosan megbetegedett s felgyógyulása után az állás nélkül maradt öreg főjegyző családjával együtt Budapestre repatriált.

Hát, nem egy biztató szentencia, az hétszentség! Na és a konklúzió:

Nem tudta kinyitni a száját, tehát világos, hogy moziszinésznő lett belőle. Arca, alakja egyenesen predesztinálták a filmre, a neve különösen jól hangzik és könnyen összetéveszthető a főúri Esterházyak nevével.

Két dologra is felkaptam a fejem. Az első: a némafilmkorszak egyik jellegzetessége, hogy a színészek, színésznők úgy lehettek világsztárok, hogy egy mukkot sem kellett kinyögniük a vásznon, mert, ugye, nem volt hang. Rengeteg korabeli filmes ikonnak a hangsáv hozta el a halált. Amikor ugyanis megszólaltak, a közönség nem sírt, hanem hangosan röhögött vagy épp dühösen mondta ki a szentenciát: hát hogy beszél ez, abcúg!

Tehát bármennyire is igaz volt a fenti cikk szerzőjének jóslata a filmre való predesztinációt illetően, végül Esterházy Ágnesre is ez a sors várt: karrierje során összesen 32 filmben játszott, ebből kettő hangos. A másik furcsaság a főúri Esterházyakra vonatkozó utalás. Tehát ezek szerint a mi Ágnesünk tényleg idegen tollakkal ékeskedett, amikor a neve elé biggyesztette a „grófnő”-t? Erre a dologra egyébként más (kevésbé maliciózus hangvételű) cikk is utal, lásd alább.

Kertész Mihály: Az ifjú Medardus (1923). Helene szerepében Esterháy Ágnes.

Három filmet szeretnék kiemelni a valóban szépnek mondható karrierből (mert mégis csak lett Ágnesből gálickő, ha nem is a színpadon). Az egyik az 1923-as (osztrák) Az ifjú Medardus című alkotás, amelynek rendezője nem más, mint a leghíresebb magyar származású filmrendező: Kertész Mihály. A Színház és társaság című lap egyik 1923-as számában beszélgetést olvashatunk magával a rendezővel (a cikk címe nem mellesleg Esterházy Annie, az új mozicsillag), aki nem kis egóval így indít:

Talán szerénytelenség nélkül jegyezhetem meg, hogy az úgynevezett kolosszális filmnek jónehányát rendeztem már pályámon, de annyi szeretettel, ambícióval, az anyagi, technikai és művészi eszközök olyan gazdag fölhasználásával film még nem készült, mint most a legutóbbi, melynek teljes munkájával közvetlen Váradra jövetelem előtt készültem el. A címe: Der Junge Medardus.

No, ezt inkább nem kommentálom, bár hirtelen megpróbálom elképzelni, mit mondott a Michael Curtizzá vedlett Kertész úr, miután a Casablancát letette az asztalra. (Tessék, itt van a világtörténelem legkolosszálisabb filmje. És rágyújtott. Halkan mondom: még ma is az.)

Az tény, hogy monumentális film a Medardus. Kertész szerint elkérték a korabeli osztrák hadsereg 12 ezer (!) katonáját. A nagy csatajelenetben ezen kívül még 5–6000 statisztát is mozgatott a rendező. Huhh! Esterházy Ágnes grófnő (!) pedig másfél milliárd osztrák korona gázsit kapott. (Hogy ez ma mennyi lenne, nem tudom pontosan, de becslés alapján, a 1923-as magyar koronához viszonyítva 5 685 000 forint jött ki.) Hősnőnkről pedig így nyilatkozik a direktor úr:

Egyébként Eszterházy Ágnes grófnő a mozivilág új csillaga. Tüneményes szépségű arisztokrata nő és bámulatos tehetség, …

Tehát, szép, tehetséges, arisztokrata és… grófnő!

Ami a filmet illeti, megítélésem szerint teljesen rendben van, a harci jelenetek valóban lenyűgözőek, a címszereplő, a kisvárdai születésű Várkonyi Mihály (a stáblistán már Victor) remek alakítást nyújt. Esterházy Ágnes viszont… nos, fád, halovány, gyengécske. Egyetlen ereje, hogy valóban szuggesztíven tud nézni.

Georg Wilhelm Pabst: A bánatos utca (1925). Regina Rosenow szerepében Esterházy Ágnes.

A második film, amely nagyot lendített hősnőnk karrierjén, igazi filmtörténeti sarokkő, a német expresszionizmusra válaszolni kívánó új tárgyiasság (Neue Sachlichkeit) alapműve, Georg Wilhelm Pabst mesterműve, A bánatos utca. Nem akarok szakmázni, tényleg remek film. És Esterházy kisasszonynak olyan legendás ikonok oldalán volt alkalma halványkodni, mint az épp leszálló ágon levő Asta Nielsen és az „isteni” korszak széles küszöbén álló Greta Garbo. Hosszú film, de megéri végignézni.

Henrik Galeen: A prágai diák (1926). Margit grófnő szerepében Esterházy Ágnes.

A harmadik filmet azért emelem ki, mert ezzel kapcsolatban olvasható egy valóban értő (és brutálisan lesújtó) kritikus megjegyzés Ágnesünkről. Henrik Galeen 1926-ban megcsinálta az élete főművének tartott A prágai diákot. És valóban, hidegrázósan szép horror-románc, jó színészi játékkal (a nagyszerű Conrad Veidt alakítja a címszereplőt, néha önmagát megkettőzve), remek filmtrükkök kápráztatják a nézőt… ha nem látta Stellan Rye 1913-as első változatát Paul Wegenerrel a főszerepben. Ha látta, akkor nem vágja magát annyira hanyatt. Mert Galeen filmje nem több másolatnál, ami a sztorit illeti. A technika persze jobb, az alakítások kiválóak… na és szegény Esterházy Ágnes ugyanolyan halovány, mint mindig. Hevesy Iván, a korszak egyik legkiválóbb all-round filmszakértője ezt írja róla kritikájában:

A filmnek filmszerű értékeit, a címszereplőnek, Conrad Veidt-nek szuggesztív erejű és megragadó mélységű játékát, Werner Krauss plasztikus Scapinelli figurájának értékét természetesen mindez (vagyis az jól megrágott és újra kiköpött mese) nem kisebbíti, sőt nem is befolyásolja. Azonban nagy kár, hogy a fő női szerepet egy olyan jelentéktelen szinésznőnek juttatták, mint Eszterházy Ágnes.

Lehet, hogy jelentéktelen színésznő volt, de azért jelen lenni a térben, azt azért nagyon tudta, hogyan kell.

Na de engedjük most el picit Ágnesünk mozicsillagos karrierjét, hadd menjen tovább, egészen Münchenig, ahol a források szerint 1956. április 4-én fölszáll az igazi, égi csillagok közé, és térjünk vissza az ingoványosabb arisztokrata talajra. Hogy is van ez, hogy Esterházy kis(asszony) grófnő, de mégsem az? A Keleti Újság 1935. november 29-i számában megjelent cikkel indítanék. A szerző egy bécsi újságcikket szemléz, amelyben egy bizonyos Trubetzkoi Jelena hercegnő (!) egy sor arisztokratanőt mutat be, akik a főúri családok hagyományos és vehemens tiltakozása ellenére a világot jelentő deszkákra, illetve gyöngyvászonra léptek. És a szerző vázolja, hogyan tiltakozott az Esterházy család Trobetzkoi hercegnő szerint az ellen, hogy „a nyulánknövésü” Ágnes „grófnő” (idézőjellel szerepel végig a cím) ripacsnak álljon. Hallatlan, borzalmas, lehetetlen, ilyen szavak röpködnek a beszámolóban. A szemléző aztán hej, de ironikusan megjegyzi:

Hát mind szép és tagadhatatlanul megrázó. A bécsi varrólányok bizonyára akószámra hullatták könnyeiket, amikor olvasták. Csak az a „bibi”, hogy nem egészen stimmel benne valami.

Ugyanis – egyrészt – az apuka, Esterházy László, Kolozsvár alpolgármestere és főjegyzője, egyben a színházi választmány előadója és a színház nagy pártolója a cikkíró szerint egy szóval se ellenezte, hogy a lánya (Ágnesünk) színpadra álljon. Másrészt, a grófnőség… kamu, állítja a szerző:

Hát, Istenkém! Esterházyék tényleg távoli rokonságban álltak a grófi címet viselő Esterházyakkal, de nem voltak grófok. Nem is vallották magukat azoknak.

És eszembe jut rögtön, hogy a korban tele volt az európai (nagy)városok minden padlása zengzetes nevű álgrófokkal, álhercegekkel, álmárkikkal, álbárókkal, és persze -nőkkel. Nem olyan nagy ügy ez. A cikkíró is így zárja sorait (Hevesy Ivánnál sokkal megengedőbben, ami a tehetséget illeti):

Különben semmi bajunk sincs a művésznőkkel. Csak egy legendát akartunk szétoszlatni. (…) Esterházy Ágnes sem grófnő, de tehetséges. Amin az sem változtatna, ha véletlenül grófnő volna.

Nézzük meg közelebbről ezt a „grófnő”-ügyet. Kezdjük az elődökkel, mert máshol nem is tudnánk. Vegyük először minden galiba „okozóját”, Ágnesünk nagypapáját. Na, ő valóban gróf volt, igazi, idézőjel nélkül. Egész pontosan: gróf galánthai Esterházy Géza. Sokat róla nem tudok, de volt neki (felteszem, többek között) egy konyakgyára Budapesten. (Azért az már valami!) Nos, ez az Esterházy Géza – már csak ilyen az élet – összejött egy bizonyos Tóthpataki (vagy Tóth Pataki) Róza úrasszonnyal (aki nem mellesleg színésznő volt). És ennek az összejövetelnek kapcsolat lett a vége, no meg három gyermek, köztük Esterházy László, akit már ismerünk: Kolozsvár alpolgármestere és főjegyzője és színházrajongó és Ágnesünk apukája. Na de itt is volt egy kis bibi: Géza gróf valamilyen okból kifolyólag élete végéig nem volt hajlandó nőül venni Róza asszonyt. Hogy milyen okból? Nos, talán azon okból folyólag, hogy nevezett Tóth Pataki Róza már valaki másnak volt a felesége. (Hoppá!) Hogy kinek? Hát a kor vezető kolozsvári színészének, a Fejedelemnek is becézett Ecsedi Kovács Gyula úrnak.

Ecsedi Kovács Gyula színművész síremléke a kolozsvári házsongárdi temetőben. Alatta az első sorban pedig ez áll: Neje Tóth Pataki Róza színművésznő 1842 – 1909.

Na és akkor nézzük a biztosan tudható dátumokat. A Fejedelem 1899-ben hunyt el. Sírja ott áll a házsongárdi temetőben. Viszont a fekete márványra az is felvésetett, hogy ugyanott nyugszik neje (!) Tóth Pataki Róza színésznő is (elhunyt 1909-ben). Eddig jó.

Na mármost: Géza úr Kolozsvárra tért élete végén (itt ismét hálával gondolok Ludvig Daniella segítségére), de nem a szülői házban landolt (hogy képbe hozzam az Egyetem utcai grófi Esterházy-házat), hanem a főtéri Bánffy-palotában. Na és van egy legenda, miszerint Géza úr élete utolsó napján mégis nőül vette Róza asszonyt, gyermekei (köztük az Ágnes-apa László) anyját. Aztán 1897. május 30-án, lélekben megnyugodva, jobblétre szenderült.

Na de ha Géza úr 1897-ben feleségül vette Róza úrhölgyet, továbbá igaz a házsongárdi kőbe vésett szó, miszerint Ecsedi Kovács Gyula úr neje nyugszik ott, akkor ez bizony bigámia lenne. Lett volna. Ami nehezen hihető.

Ecsedi Kovács Gyula halotti jelentése. Amelyben az özvegy, Tóth Pataky Róza asszony gróf Esterházy Gézától származő két fia is felsoroltatik. Nem merem elengedni a fantáziámat, milyen veszedelmes viszonyok lehettek ott akár.

Sóval van itt gubanc bőven. (Csak mondom, anélkül, hogy bevezetnék még egy aktort: a sztori Esterházy Péter Harmonia caelestis című regényében is benne van.) A tény viszont az, hogy Géza úr Róza asszonytól született gyermekei, köztük Esterházy Ágnes „grófnő” apukája, a hosszú Esterházy László, törvénytelen gyermekek voltak. Ez önmagában nem akkora skandalum, hiszen tele van a történelem törvénytelen gyermekekkel, akik vígan elvoltak, sőt, ha volt rá költség, sereget gyűjtöttek és egészen célratörően követelték akár a trónt is. No de a grófi család más tagjai, a nagybácsik – a híres félkarú Esterházy Kálmán és egy másik, bizonyos Miguel – közbeléptek és igyekezték kiköszörülni a balkézről esett csorbát. Beszereztek a fiúknak egy kisiklódi birtokot (hogy legyen előnév, ugye) és közbenjártak a legfelsőbb szinteken, hogy ugyan már kapjanak a a fiatalurak egy grófi címert. Amit állítólag meg is kaptak, csak megint volt egy kis bibi: a címeren ott éktelenkedett a törvénytelen származásra utaló baton sinister, avagy balharánt keskeny pólya, más néven fattyúzsineg. Ezt pedig a büszke Esterházy grófok kihajították az ablakon. Tehát a hosszú Esterházy Lászlóból nem lett gróf. Tehát a nyúlánk mozicsillag, Esterházy Ágnes sem lehetett grófnő. Amire ő persze, nagyon helyesen, magasról tett, bravó neki!

És a tekintete, na, azzal még a legszigorúbb kririkusokat is megingatta. Jó, kivéve a kőszívű Hevesy Iván urat.

És akkor vissza az évszámhoz. Már a fentiekből kiderül, hogy a pontos és alapos kutatói munka szemszögéből az Esterházy Ágnes-sztori nem is egy részletét kérdőjelek zümmögik körül. Na de legalább egy titokról rántsam le a leplet, édes Istenem! Ludvig Daniella ezt írta nekem: ha én Kolozsváron élnék, elmennék a levéltárba. Erre felhívtam, ellátott a jó tanácsok hamuban sült pogácsájával (harmadszor is köszönöm neki) és másnap elmentem a Szent Mihály plébániára a kérésemmel. Ha egy mód van rá, derítsük ki, mikor született Ágnesünk, pontosan. Nagyon kedvesek voltak (köszönet érte nekik is) és egy óra múlva a kezemben volt a mindent eldöntő flepni.

Tessék: nevezett Esterházy Ágnes Margarita Sophia 1902. január 21-én született (vagyis mindjárt 121 évvel ezelőtt), Kolozsvárott. Apja neve: Dr. Esterházy László, anyja neve Soós Gizella, voltak neki keresztszülei, sőt, még a szülésnél segédkező bábaasszony neve is szerepel. Tehát a világ összes olyan filmes (és nem filmes) adatbázisa, amelyben az áll, hogy Esterházy Ágnes mozicsillag 1891-ben született, téved! Ludvig Daniella szerint a tévedés (amely aztán vírusként terjedt szét a világon) onnan eredhet, hogy az adatgyűjtők a híres gothai almanachban keresték Ágnesünk adatait, de nem találták, éppen azért, mert szegénynek nem volt főnemesi rangja, címe, közben meg simán grófnőként adta el magát a nemzetközi piacon. Kicsit vakarták a fejüket, aztán hopp, ráleltek az 1891-ben született branyicskai Jósika Ágnesre, megint vakarták kicsit a fejüket, aztán hopp, arra gondoltak, a hölgy biztos felvette az Esterházyt, mint művésznevet. Kész, írjátok be, oszt megyünk kávézni. És azóta ott a hiba. Na és akkor a következő idevágó lépés az lesz, hogy írok az IMDb filmes adatbázis szerkesztőinek, legyenek olyan szívesek és javítsák ki a hibát Esterházy Ágnes születési évszáma ügyében.

És az utóhang utóhangjaként hadd tisztázzak még valamit, szintén az anyakönyvi kivonat alapján. Az tény, Ludvig Daniella igazolta: Esterházy Ágnes nem az Egyetem utcai Esterházy-házban született. Viszont most már annyival jobban állunk, hogy tudjuk: a Görögtemplom utcában született. Hogy melyik házban, továbbra is rejtély. De a többi homályos részlet mellett ennyi még simán elfér. Ne akarjunk éppen mindent megtudni az arisztokráciáról. Nézzük meg inkább az igazi (nem összevissza kevert születési dátumos) kolozsvári mozicsillag valóban remek filmjeit.