„A hajós munka nem csak utazásról szól: életlecke fizikai és lelki állhatatosságról, elfogadásról”

Borsos Dalmával beszélgettünk, aki az itthoni életét maga mögött hagyva 2016 óta üdülőhajókon vállal munkát. Arra kértük, vezessen be a fedélzeti élet kulisszái mögé, osszon meg velünk pár élményt az úszó szállodák világából.

Hirdetés

A radnóti születésű Borsos Dalma a kolozsvári egyetemi évek során és azt követően kipróbálta magát a sajtóban, aztán két hipermarket alkalmazottjaként is dolgozott, míg egyszer úgy érezte: elege lett az itthoni mókuskerékből, itt hagy csapot-papot és külföldre utazik dolgozni. A volt sajtós kolléga nem akármilyen melót választott: leszerződött egy folyami hajóutakra szakosodott társasághoz, aztán – a szavaival élve – megfertőzte a vírus, s 2016 óta európai vizeken közlekedő hajókon vállal személyzeti munkát. Dalmát arra kértük, vezessen be a fedélzeti élet kulisszái mögé, ossza meg a hajós melóval kapcsolatos tapasztalatait.

 

Az erdélyi magyar berkekben is inkább az a meglepő már, ha olyasvalakivel találkozol, akinek nincs külföldi munkatapasztalata. Sok ismerősöm kipróbálta már magát különbnél különb szakmákban odakinn, na de az üdülőhajós munkákról vajmi keveset tudok. Te hogyan csöppentél bele?

Nyolc évig dolgoztam sajtósként Kolozsváron, majd a kereskedelemben vállaltam munkát. 2013-ban Marosvásárhelyre költöztem, és közben az egyik hipermarketben dolgoztam – akkor éreztem úgy igazán, hogy ugyanazokat a köröket futom. Dolgozom, főzök, alszom, lakbért, számlákat fizetek, és arra sincs lehetőségem, hogy elutazzak valahová pihenni. Gyakorlatilag a túlélésre vagyok berendezkedve, kilátástalannak éreztem ezt az egészet, és úgy éreztem, ki kell törnöm ebből. 2015-ben – a szüleim tanácsára – kezdtem el keresgélni az interneten a hajós munkákat, és egy közvetítő ügynökségen keresztül kaptam is egy szerződést, amely 2016 márciusától lett „éles”. Nem vagyok családos, gyakorlatilag egyetlen hét alatt rúgtam fel az itteni életem: felmondtam a munkahelyemet, a Sapientia egyetemen lefagyasztottam a mesterim – kommunikáció szakon –, összecsomagoltam és meg sem álltam Frankfurtig. Ott szálltam fel először egy háromcsillagos folyami hajóra, ahol szobalányként dolgoztam.

 

Sajtós múlttal, kommunikációs hallgatóként? Hát ezt hívják mély víznek! Miről szólt a munkád?

Az interjún követelmény volt a jó kommunikációs készség és az angol nyelv ismerete, ezzel nem volt gondom, de megmondom őszintén, gőzöm sem volt semmiről. Még úszni sem tudok. Arra gondoltam, hogy belépőnek jó lesz, takarítani tudok, ágyneműt cserélni tudok, aztán majd alakul. Nem túlzok: brutális év volt a 2016-os: márciusban kezdtem és karácsonyra értem haza. A hajónk a Rajnán és a mellékvizein járt általában nyolcvan vendéggel, az utazások fantasztikusak voltak, a munkatempó viszont embert próbáló volt: heti, kétheti egy szabadnapom volt, és rendszerint reggel 7-től este 22 óráig dolgoztam, egy-két órás szünettel. Hárman takarítottunk negyven szobát, de volt úgy is, hogy ketten. Idős, 70-80 év körüli vendégeink voltak, szóval nem volt könnyű beleszokni. A lakosztály-takarítás mellett hetente egy-két napot mosogatni is kellett. Indonézekkel, hollandokkal és csehekkel dolgoztam együtt. Belépőnek nagyon durva volt, de megmondom őszintén, soha annyira felszabadult nem voltam.

 

Első hallásra különös, hogy nulla tapasztalattal, és ilyen megfeszített tempó mellett mégis ez jut eszedbe erről az időszakról.

Talán furán hangzik, de tényleg így emlékszem vissza, és fantasztikus érzés volt. Idehaza mindig úgy éreztem munkavégzés közben, hogy meg vagyok béklyózva, az ottani rend és fegyelem, a hierarchiától független kölcsönös tisztelet egy olyan hangulatot teremtett, melyet korábban soha nem élhettem meg. Sokan irigyeltek persze, hogy milyen szép helyeken járok, miközben dolgozom, de persze ilyenkor senki nem gondol arra, hogy a komfortzónámból kilépve, az eddigi életemet magam mögött hagyva közben budit sikáltam. Eszméletlenül sokat kellett dolgozni, én pedig abból nyertem az energiám, hogy bárhol kikötöttünk – akár egy-két órára is –, én elmentem és sétáltam egy nagyot az adott kikötővárosban.

Pihenő hajó a würzburgi zsilipben

Feltételezem, hogy rengeteg náció képviselteti magát a fedélzeten, a vendégektől a személyzetig. Nehéz volt ezt megszokni?

Én, aki megszoktam, hogy többnyire magyar környezetben mozgok, most szembesültem egy teljesen új helyzettel. A hajós éveim során hatalmas életleckéket kaptam. Türelemről, elfogadásról, toleranciáról. Rendkívül érdekes és hasznos más kultúrából érkező emberek, vendégek vagy munkatársak nézőpontját meghallgatni bizonyos témák kapcsán. Az érzelmi intelligenciád is fejlődik ezáltal. Ha a vendéglátásban dolgozol, tudnod kell, hogy a nyitottság és az emberközpontúság rendkívül fontos. És persze a fegyelem – itt anélkül semmire nem lehet menni. Legutóbb tizenöt náció képviseltette magát a személyzeti csapatban – többnyire kelet-európaiak, románok, magyarok, szerbek, makedónok, albánok, de voltak köztünk törökök, portugálok és olaszok is –, szóval komoly kihívás néha megérteni, hogy egyik-másik kollégád mit miért csinál. Ajánlják egyébként, hogy a fedélzeten a közös terekben az angol legyen a közös nyelv. Nekem ilyen szempontból a tavalyi év volt a legjobb évem. Egy bukaresti román menedzserünk volt, 30 év hajós tapasztalattal, aki remekül össze tudta tartani ezt a multinacionális társaságot. Születésnapokat ünnepeltünk, közösen buliztunk, igazi csapatszellem volt. De nem mindig volt így.  2017-ben egy másik céghez kerültem már, ahol már hosszabb túrák voltak – például Amsterdam és Budapest között –, de ott alig négy hónapot bírtam.

 

Nehezebb volt a munka, vagy a személyzetben nem tudott csapattá összeállni? Netán a vendégek miatt volt rossz a tapasztalatod?

Ott már többnyire japánok voltak a vendégek. Brutális volt. Az eddigi tapasztalatok alapján azt kell mondanom, hogy a legkényelmetlenebb vendégfajta a japán, az ázsiai. Naponta kétszer-háromszor fürdenek, rengeteget siránkoznak, panaszkodnak, és allergiásak arra is, ha hajszálat látnak. Amúgy is elegem lett a szobalánymelóból, így aztán ismét váltottam.

 

Mennyire nehéz egyébként ebben a hajós vendéglátózásban felfele lépkedni a munkahelyi hierarchiában?

A harmadik cég, ahová kerültem már négy- és ötcsillagos luxushajókat üzemeltet, ausztrál tulajdonban van. Itt már egy idő után úgynevezett housekeeper-asszisztensként folytattam, ami azt jelenti, hogy én feleltem a szobalányok tevékenységének a koordinálásáért, megterveztem és megszerveztem ennek a szegmensnek a mindennapi működését. Itt már nagyobb léptékű a történet, 160-180 vendéget fogadtunk, a legénység pedig a szállodai személyzettel együtt 50-60 tagú volt. Az a tapasztalatom egyébként, ha megtalálod a számodra megfelelő céget, megállod a helyed, és van szerencséd bekerülni egy remek csapatba, akkor érdemes maradni, mert kitartó munkával az előrelépési lehetőség is megtalál. Hat év alatt eljutottam odáig, hogy ma már front office menedzserként dolgozom. Szóval most érzem úgy, hogy megérkeztem, hasznosítom az egyetemen szerzett tudást. Adminisztrációs munkát végzek, én számolok el a pénzzel, felügyelem a vendégekkel kapcsolatos problémákat, heti jelentéseket küldök a cégnek és én felelek a személyzetért, a munkabeosztásért is.

 

Nyilván nem szeretnék a zsebedben turkálni, de hát te is tudod, milyen pimasz tud lenni az újságíró, ha kíváncsi. Jól lehet keresni hajós melókkal?

Hirdetés

Konkrét összegekbe ne menjünk bele, de kezdem egy példával: a 2020 a pandémia miatt kimaradt, de kiszámoltam, hogy 2021-ben, szeptember és december között annyit kerestem, mintha egész áldott évben dolgoztam volna itthon a Kauflandban. Az üdülőhajózási szezon Európában általában március elsejétől januárig tart – aztán következik két hónap szünet, most épp ezért vagyok itthon –, s egy szezon alatt ügyesen meglehet spórolni 10-15 ezer eurót átlagban. Azért mondok átlagot, mert a jövedelmezés függ a beosztástól és persze az adott cégtől is. Egy szakács például többet keres, mint egy szobalány vagy egy recepciós. A legjobban valamiért a szakácsokat fizetik meg, de a vendégekkel közvetlen kontaktusban lévő pincérek teszik el a legtöbb borravalót.

 

Szóval remekül lehet spórolni.

Igen, ez a hajós meló másik előnye, hogy állandóan úton vagy, a kaja és a szállás biztosítva van, szóval igen, jól lehet spórolni. Ezért nem vállalnék például soha szárazföldön munkát külföldön, mert lakbért, számlákat, közköltséget kell fizetni, itt viszont szó nincs erről. Itt kis túlzással minden nap egy másik városban ébredsz meg – ennek is van egy varázsa.

 

Amúgy mennyibe kerül egy ilyen egy-kéthetes hajóút egy vendég számára?

Ez persze függ a szezontól és a lakosztálytól is, de úgy 2000 és 15 ezer dollár közötti összeget kell elképzelni. Én soha nem adnék ki ennyi pénzt egy útra, de hát ez nem is nekem szól. Idős emberek járnak hozzánk, akik a megtakarított pénzüket költik. Sokan a luxusért jönnek, urizálnak és pihennek.

 

Ami szintén fontos, hogy egy ilyen munkahely magánéleti áldozatokkal is jár, ilyen szempontból viszont nem lehet könnyű.

Ez egy másik életforma, más kihívásokkal, más problémákkal. Egy ilyen meló mellett nehéz fenntartani egy kapcsolatot, egy családot, nehéz társat találni, vagy óriási szerencse kell hozzá. De a szakmán belül is más szabályok érvényesek, minden másképp működik. Azt szoktuk mondani, hogy ami a hajón történik, az a hajón is marad. Amúgy olyan 35 körüli az átlagéletkor a személyzet körében. Persze itt is vannak kivételek. Vannak idősebb kollégáim is, családosok is, akik otthon hagyják a párjukat, a gyereküket, és több szezonra is hajóra szállnak. Volt olyan kollégám is, akinek négy gyereke van, de egyiknek sem volt ott a születésénél, mert dolgoznia kellett a hajón. Ettől függetlenül boldog házasember, és ebből a pénzből tartja el a családját. Nyolc hónapig velünk van, három hónapot a családjával tölt. Kitartás kérdése. Arra is van példa – főleg a fiatalabbak körében –, hogy jelentkeznek, belekóstolnak, aztán nem bírják és abbahagyják.

 

Szóval nem mindenkinek való a hajós élet, értjük. Te kinek tudnád ajánlani?

Nem szabad csak azért nekivágni, mert remek lehetőséget biztosít arra, hogy az ember utazgasson összevissza. Aki így áll hozzá, csapdába kerül. Nagyon erős motiváció szükséges hozzá, és kitartónak, állhatatosnak kell lenni fizikailag és lelkileg is. Annak biztosan nem való, aki nem ilyen, vagy nem bírja a megfeszített munkát, nem nyitott a kommunikációra és nehezen tolerálja maga körül a más nemzetiségűeket. Én már úgy vagyok ezzel, hogy engem ez a vírus megfertőzött, és nehezen tudnám abbahagyni. Sokaktól hallom, hogy „kész, ez az utolsó szezonom, leszállok a hajóról, és nem jövök többé vissza”, aztán láss csodát, márciusban ismét felöltik az egyenruhát.

 

Mit gondolsz, mi hívja vissza őket az anyagi biztonságon túl?

A szabadságérzet – nincs jobb szavam rá. Bár kívülről úgy tűnhet, hogy oké, egy csomó vendéggel összezárva, apró kabinokba zsúfolódva kell eltölteni huzamosabb időt, az nem annyira kóser. Én otthon soha nem éreztem magam annyira szabadnak, mint a hajón. Tizenhét évet dolgoztam Romániában, de soha nem éreztem, hogy meg vagyok becsülve, hogy tisztelik a munkám. Itt a mosogatófiútól a menedzserig mindenki úgy érzi, hogy meg van becsülve. Ez a mozgalmas életmód is hatalmas szabadságot is jelent, és persze soha nem lehet unatkozni, legalábbis szerintem. De beszélhetnék a biztonságérzetről is: két-három óra alatt bármikor haza tudok repülni a szüleimhez, és pénzem is van rá. Régen, amikor Kolozsváron laktam, örültem, ha havonta egyszer haza tudtam menni, most olyan is van, hogy évente 3-4 hónapot együtt töltünk. Szóval most lelkes vagyok és folytatni szeretném, de azt is tudom, nem lehet örökre ezzel foglalkozni. Egyszer mégiscsak le kell horgonyozni valahol…

 

Hirdetés