Különös, szívet melengető közös tudást takar Erdélyben az a névelő olykor. Ezekben az esetekben – látni fogjuk rögvest – az a nem csak határozott, hanem nagyon határozott névelő, és általában erőteljes, tágabb kulturális (esetenként szűkebb, közösségi) hangsúlya van.
Azt mondja az erdélyi ember, hogy a héten meg kell főzzék a zakuszkát. Ennél többet nem is szükséges mondani ahhoz, hogy a másik erdélyi ember, akivel éppen beszélget, tudja: nagy dolgok következnek. Ebben a terhes időszakban senki sem fogja egyéb teendőkkel, személyes kérdésekkel, látogatással, telefonnal, elvárással zaklatni az erdélyi embert, mert ugye, az erdélyi emberék teszik el a zakuszkát.
Ez fontos családi esemény, már-már rituális ünnep, amelyen például időszakosan remekül megvalósulhat a nemi egyenlőség kérdése is, hiszen általában mindenkinek ott kell lenni és tüsténkedni a befőttesüvegek (értsd: borkányok) kimosásától, a hozzávalók beszerzéséig, előkészítéséig, ledarálásáig – legalább a massza kavargatásáig. Mert rettentő sok munkával fog létrejönni, a, pontosabban A zakuszka, amelyről aztán hosszasan lehet értekezni, a szomszédokkal zakuszka-kóstolót tartani, és átbeszélni a gombás, paszulyos, vinettás változat előnyeit és hátrányait az elmúlt egy-két évtizedre visszamenően.
A zakuszkának így társadalomépítő ereje is lesz, és például bármilyen politikai alakulatnál jobban sarkall az összetartásra. Ismerősök hadai tesznek sokat azért Erdélyben, hogy a családok közt kellőképpen cirkulálni tudjon a zakuszka, megérkezzen egyetemista albérletekbe, más településekre szakadt családtagokhoz és így tovább.
A szomszédaink például épp akkor érkeztek anyósomék falujába, amikor az otthoni zakuszka kikerült a dunsztból. Nem volt kérdés, hogy hozni fogják, ezúton is nagyon köszöni nekik kis családunk (egyébként – azért milyen lélekemelő példája ez is az összetartásnak és a jóságnak – az erdélyi ember rendszerint megkérdezi közeli ismerőseit, ha arra utazik, ahol azok a családja él, hogy hozzon-e el valamit, és akkor is beszuszakolja a zsák krumplit a kocsiba, ha valakinek a zsák tetején kell üldögélnie aztán). Szóval ott zörögtek az üvegek a neccben végig a Mezőségen, s amikor megérkeztek, a szomszédok rögtön szóltak, hogy, figyelem: e perctől kezdve bármikor, akár késő estig is át lehet menni, elhozni a küldeményt. Mert köztudott, hogy frissen feltétlenül meg kell kóstolni a zakuszkát, és hogy mindenki várja ezt a pillanatot.
Vannak még hasonló, nagy léptékű események, amikor rendkívüli határozottságot és kulturális meghatározottságot kap az a névelő, gyakran valamilyen gasztronómiai apropó nyomán. Például ha valaki azt mondja a munkahelyén Erdélyben, hogy szabadnapot szeretne kivenni, mert sütik le a vinettát vagy vágják le a disznót, annak a főnöke bizonyára mindent meg fog tenni, hogy ez összejöhessen. A disznóvágásra sajnos egyre kevesebb az idő és az energia, szomorkodik is sok erdélyi ember, hogy évek óta nem evett egy darab igazi jó füstölt kolbászt, házi hurkát.
A ritkán ismétlődő, az év meghatározott időszakaihoz köthető egyedi gasztronómiai események rendszerint roppant határozott névelősek: süti a hájas tésztát, süti a pánkót – de pizzát süt (csak úgy, névelő nélkül) például. Teszi el a málnalekvárt, az uborkát, a káposztát. A sorból legkiemelkedőbb természetesen – mindenki tudja – a káposztaeltevés. Az ember szinte érzi a pince- vagy garázsszagot, lelki szemeivel látja a jól kiválasztott káposztafejekből a torzsát rituálisan kivágó családfőt és körülötte tüsténkedő asszonyát, miközben odakünn rőt leveleket szór a szeles őszi alkony.
Aztán vannak persze kisebb, szűk közösségi tudást feltételező események, amelyek szintén az átlagosnál határozottabb névelővel tudnak megnevezni dolgokat. Nézzünk néhány példát. Arra a kérdésre, hogy: Feri bácsi itthon van-e?, a hétköznapi életben sok ilyen válasz születik:
• Nincs, átment a szomszédba, mert meghozták a deckát/a kavicsot. (Ilyenkor mindenki tudja, hogy a szomszédban építkezés van, és természetesen ilyenkor át kell menni segíteni.)
• Nincs, mert elment, hogy hozza el a káposztát. (Ilyenkor eleve tudott, hogy honnan hozza és mihez.)
• Nincs, mert Ferikének veszik meg a biciklit. (Mert mindenki tudja a környéken, hogy Ferikének, Feri bácsi fiának végre kigyűlt a pénze az új kerékpárra.)
• Nincs, mert szedi a ződet. (Ez az jelenti tudvalevőleg, hogy a közelben gyűjti a zöld füvet, növényeket a nyulaknak például.)
Kivétel:
• Itthon van, de meg van részegedve.
Utóbbi esetben a kérdező tudja, hogy pillanatnyilag nem érdemes bemenni, és valószínűleg azt is tudja, hogy milyen ilyenkor Feri bácsi. Egyébként ez a magyartalan szerkezet, amelyet gyakran üldöznek magyartanárok és véres kezű korrektorok, szintén nagyon fontos része erdélyi magyar önkifejezésünknek, nélküle szegényebbek lennénk. Nem szép persze, hogy valaki meg van részegedve, de mindenképpen sokatmondó. Így fogalmazva azt jelenti, hogy elérte a határt, már többet nem iszik, és valószínűleg éppen kipiheni magát.
Vagy szintén ilyen időszakosságot fejez ki az is, ha azt mondjuk: meg van halva. Ezt leggyakrabban (persze vannak kivételek) a halál beállta és a temetés közötti gyászidőszakra értjük, amikor éppen beszélünk róla. Megy a virrasztóba, mert szegény Annus néni meg van halva. És az is többet elmond, hogy: Ki vannak menve Magyarországra (Magyarba’), mint az, hogy Kimentek Magyarországra. Ha úgy mondjuk, hogy ki vannak menve, akkor valahogy még tudunk-hallunk rólunk, és az is biztos, hogy még mindig ott vannak. Eközben mi még itt vagyunk, s beszélünk mindenfélét.