cenzúrázatlan táj
Szerző: Szántai János
2019. október 9. szerda, 11:44
Szanaszét születtem, a szélrózsa minden irányában, ahol magyarul beszéltek. Írtak. Éltek. Haltak. A táj mozivásznán.
A szöveget a 19. Filmtettfeszten bemutatott két amatőr film ihlette, amelyet Nagy Gábor képzőművész és Márton Jenő hegedűművész készített a Ceaușescu-diktatúra alatt, a 70-es évek végén, 80-as évek elején. A két kiváló film (Senki földje, Melléklet) a korabeli Kolozsvár ezer arcát eleveníti fel.

Ez az írás erősen szubjektív: Karinthy Frigyes esetére emlékeztet, amikor szembement azzal a bizonyos fiatalemberrel. Az élményt Nagy Gábor kolozsvári képzőművésznek köszönhetem. Vagy nem is. Nagy Gábor kolozsvári filmesnek.

Az este ráborul a városra. Súlyos bársonyfüggöny. Enyhén dohányillatú. Mint a moziban. Ahol vagyok. Nap mint nap. Kereken 50 éve. A film pörög. Nap mint nap. Legalább ezer éve. Ezeregy éjszakán át. Többnyire a függöny mögött zajlik az élet. Időnként kikukkant valaki. Jé, egy néző! Ki kukkol kit? Ki izgatottabb kinél?

Időről időre félrelibben a bársony. Ilyenkor a vászon áttöri a gátat. Körülvesz, mint a víz. Úszom benne.

Én vagyok Tárzán. Temesváron születtem.

Vagy Drakula. Lugoson születtem. Vagy Biberach. Ungváron születtem. Vagy a vén bakancsos. Diósjenőn születtem. Vagy egy bizonyos Koszta úr. Kolozsváron születtem.

Szanaszét születtem, a szélrózsa minden irányában, ahol magyarul beszéltek. Írtak. Éltek. Haltak. A táj mozivásznán. Vagy a filmvászon-medencében, amelyben úszom. Kolozsvár utcáin épp. A város bejön velem a moziba. Ott állok a sarkon, ahol gyerekként nyaltam a 25 banis fagylaltot. Az áramlat sodorja körülöttem a történeteket. Valaki újságcikkeket olvas föl. De talán nem is olvassa. Talán a járókelők fejéből érkeznek a jelek. Arcuk, mint az omló vakolat alól itt-ott előtűnő téglák. Szélfútta filmkockák a fal mozivásznán. Mindegyik egy-egy Kolozsvár-darab. A kimondhatatlan. Esetleg tiltott. Aztán valaki lerántja a vakolatfüggönyt. A gondosan összeragasztott arcok filmje elém veti a cenzúrázatlan tájat. A függönyt elsodorja a víz. Ott állok a sarkon, ahol gyerekként nyaltam a 25 banis fagyit. A mozi kijön velem a városba.

Melyik város ez? Melyik táj?

Amelynek minden szegletét ismerem? Ahol minden arc az enyém? Ahol minden történetnek szereplője vagyok? Vagy amelyre idegen testként rárakódott a tömbházak  gombatelepe? Ez a fertőzött táj a rákos daganat végtelen türelmével felzabálja magát. Ismeretlen nyelvek kígyóznak a kockaköveken. Ebben a városban temetkezni sem érdemes. Mert a halottak is tovább álltak rég. Az egyetlen ösvényen, amely a penészes falak mentén, pincefolyosókon, kertek alatt kivezet az erdőbe. Közben ülünk a kávéházban, persze, és nosztalgiázunk. Hej, azok a kackiásan kipödört bajszú idők, amikor még minden este megszólalt a zongora a moziban. Hej,

amikor még borbélynak nevezték a borbélyt, sparheltnek a sparheltet, sétatérnek a sétateret.

Fogy a kávé, a cigaretta, Közben elszivárog a könyökünk, mellkasunk, a csigolyák fészekalja, libasorban, végig az ösvényen, ki az erdőbe, ahol az élők, halottak, élőhalottak vidám murija vár. Végül már nincs is, aki észbe kapjon. Marad az asztal. A kávéscsésze. A csikkekkel teli hamutál. Vasasztal, vasszék. A táj csontváza.

Ez történt azon az estén, amikor Kolozsvár voltam. Moziba mentem. Találkoztam magammal. És kirázott a hideg.

comments powered by Disqus
Az elszigetelt falvak lakóinak sokrétű szolgáltatást igyekeznek nyújtani civil kezdeményezésből.
Bár ünnepelni talán még korai lenne, az ítélet ugyanis még nem jogerős, és mindez Romániában történik.
Hol szálljanak meg az idesereglő turisták, ha nincs elég férőhely?
A rettenet színháza mögött ott a gyógyítás, az átok mellett az áldás. A téma azért is aktuális, mert az ördögűzésnek napjainkban igazi reneszánsza van.
A parlament rábólintott a módosításra, így most jöhetnek a már megszokott, hónapokig tartó viták.
Igazán furcsa, hogy egy olyan ország államelnöke pózol kultúremberként, amely országban az olvasást nagyjából száműzték a közéletből. Van viszont állandó politikai hisztéria.
sőt, vissza kellene térnie oda, ahonnan elindult. Bukarestbe. Cristian Tudor Popescu írása.
De van egy rossz hírünk is: nem tudni, mennyire tojnak majd az illetékesek a szigorú törvényre.
Knónikus nemtörődömségben szenved szinte minden mioritikus vízió.
Emberiesség elleni bűncselekményekkel gyanúsítják. Ismét.
A fiatal építészeknek sikerült maguk mellé állítani pár tehetősebb vállalkozót, és az önkormányzattal is megegyeztek.
A hórukkpolitika és a villámreform legalább olyan veszélyes lehet, mint a balkáni halogatás.