illusztráció: Pixabay.com
fekete-fehér gyerekek
Szerző: Botházi Mária
2019. június 16. vasárnap, 11:12
Az iskola azt mondja, ilyen és ilyen legyen a gyerek ekkor és ekkor, és akkor nincs kecmec, hogy anyu más gyereket szolgáltat neki, nem alkalomhoz illőt.

Van egy nő. Örül. Napok óta, féktelenül. Kérdem tőle, mi ez a vehemens örvendezés ebben a mérhetetlen kánikulában, ami előtt meg az a sok eső esett, és borongnak és izzadnak a többi nők, csak a panasz mindenhol. Azt mondja vigyorogva: vége. Mondom, ritka vidám szakítás lehetett, de hát divat az ilyen ma már, válásbulik, szakítóestek, dekadencia mindenhol. Azt mondja, á dehogy, a férj a régi, semmi buli, csak a suli. Annak van vége. Ezért ilyen jó. Most a legjobb. Soha nem volt ilyen jó.

Azt mondja, ha bírná a piát, most berúgna, de anélkül is fülig ér a szája.

Csak kiül a teraszra egy pohár ásványvízzel, és mosolyog, és sóhajtozik, hogy milyen jó. Ki is gyűlt pár szomszéd, hogy mi van. De aztán látták, hogy csak az ásványvíz, meg ő, semmi látnivaló. Ha lett volna rá ereje, csinált volna legalább limonádét, de képtelen rá, utolsó tartalékait felemésztette az évzáró. Azóta csak ülni tud, és nézni ki a fejéből. Amióta hazaértek, azóta.

Azt mondja, az évzáró körül volt a legszürreálisabb. Azelőtt koraeste négy másik nővel találkozott egyik olcsó ruhaboltban, mindenki rövid ujjú fehér inget hajtóvadászott elborult tekintettel, mert az utolsó pillanatban jött ez a kánikula. Feszült volt a csend a boltban, csak a vállfák csattogása hallatszott abban a sietős keresésben. Aztán négyszer csapódott az ajtó, rohantak diadalmasan haza a nők a zsákmánnyal, vasalni. Tízkor még alsóneműben vasalt, azt mondja, dőlt róla a víz. A gyerekeknek fehéret-feketét, maguknak tarkát.

Azt mondja, náluk csak fehér-fekete gyerekek zárhatnak évet, mint egy némafilmben.

Ülnek vagy állnak nagy csendben a fehér-fekete gyerekek, megviselt arccal várják a szabadulást, s ezt a másfél-két órát úgy hívják: ünnep. Azt mondja, neki tényleg olyan volt, mint egy némafilm, csak látta, hogy tátognak a beszélők, de nem hallott meg semmit, messze járt gondolatban. Bár annak nagyon örült, hogy végre két órát ülhetett egyhuzamban. Hónapok óta nem volt ilyen. Igaz, utána csak ólmosan tudott járni. Észrevette, hogy elfelejtettek virágot venni, de már képtelen volt eltántorogni a közeli virágoshoz. Ott tolongtak virág nélkül a sportpályán a gyerekekkel, befürödve.

Kérdem, hány gyerek. Azt mondja, kettő csupán, de ez manapság sokkal több. Kérdem, hogy érti, mert mégis. Azt mondja, az iskola az olyan, hogy nagyon van, amikor van, mindenhol jelen lévő. Ott van a családi hétvégéken, a reménytelen, ideges reggeleken, a pihenést nem ismerő délutánokon. Este, lefekvés után is iskola van, elfelejtett feladatok képében, bántó mondatok foszlányaival betör az elalvás előtti szendergésbe. Az iskola mindig elvár valamit, amit teljesíteni kell. Az iskola nem ismer lehetetlent.

Az iskola kér, és amit kér, az néki megadatik.

Azt mondja az iskola, hogy holnap ötkor, hogy hétvégén reggel kilenckor, hogy szerdán déli tizenkettőkor. Üzeni hetykén, hogy ekkor és ekkor. Tessenek ott lenni. És akkor nincs kecmec, menni kell, dőlhetnek össze világok odakünn.

Azt mondja az iskola, hogy ilyen és ilyen ruha legyen ekkor és ekkor, és akkor nincs kecmec, hogy kinőtte a fekete cipőt, hogy szárad a fehér tornablúz, hogy elromlott a cipzár a szoknyán, ezért lett most nadrág. Azt mondja az iskola, hogy holnapra ilyen füzet, holnaputánra olyan könyv, meg amolyan festék, ennyi és ennyi pénz, és akkor meg kell futamodni az eszközért meg a készpénzért, mert nincs kecmec, hogy majd máskor, amikor lehet.

Az iskola azt mondja, ilyen és ilyen legyen a gyerek ekkor és ekkor, és akkor nincs kecmec,

hogy anyu más gyereket szolgáltat neki, nem alkalomhoz illőt. Mert akkor anyunak annyi, jönnek a papírüzenetek hivatalos hangon, szól a telefon, és vonalban az iskola. És mondja máris az iskola, hogy ejnye-bejnye, anyu, nem jó gyereket hoz mindegyre ide, ez rendetlen, ez bohó, ez akkor nem beszél, amikor kérdezik, és akkor beszél, amikor nem kérdezik. Ez nem mozog, amikor kell, és mozog, amikor nem kell. Ez a gyerek, drága anyu, olyanokat csinál, hogy egyből látszik, hogy nem tetszett megnevelni, tessék szépen hazamenni, tessék valamit csinálni, és holnapra hozni nekünk ide egy szabványgyereket, merthanem.

Azt mondja az iskola, hogy ennyi és ennyi feladat, és akkor nincs kecmec, hogy dehiszen, ennyit nem lehet megoldani, mert hiszen meg lehet oldani, ha az iskola mondja.

Ott áll majd anyu és apu okos gyereke, aki várhatóan buta lesz hamarosan, mert nem oldotta meg csak a felét,

mert a felénél már bőgött, és kínlódott, és akkor már este kilenc óra volt, és úgy gondoltuk, hogy a legjobb lesz lefeküdni, mert nem dől össze a világ. De az iskola azt mondja, hogy egy világ omlott össze benne, hogy ez a gyerek csak ennyit, hogy így, ejnye-bejnye, ez bizony minősíthetetlen, éppen ezért rossz minősítésű, bele az ellenőrzőbe. Azt mondja az iskola a gyereknek ekkor, hogy ha így folytatja utcaseprő lesz belőle, kérdi is a gyerek odahaza, hogy mennyit keres egy utcaseprő.

Nem valami sokat, mondjuk, és a gyerek félni kezd, és akkor román mondatokat diktálunk, és szöveges feladatokat oldunk, és német mondatokat fordítunk, miközben nem tudunk németül, és színezünk, festünk, barkácsolunk este tízkor, hogy hátha valahogy a tennivalók végére érünk, és tizenegykor lefekhetünk végre, és nyugalom lesz, és a gyerek nem lesz utcaseprő. Közben elolvassuk pszichológiailag, hogy hány órát kell aludnia, és hogy nem jó segíteni az iskolai feladatokban, és szorongunk, hogy mégis utcaseprő lészen a borzasztó szülei miatt, akik hagyják későig feladatokat oldani, és segítenek. Vagy megnyugszunk ebben, mert ennyi szorongás és ennyi felelősség és ennyi megfelelés helyett

sepernénk mi is inkább utcát, milyen jó is lenne, csak mi, az útszél és a seprű, istenem.

No, nem is részletezi, mondja a nő. Nem volt könnyű, folyton izgulni kellett valamiért, és folyton félni kellett valamitől, és folyton sietni kellett valahová, de aztán mégis jó véget ért, elvégeztek egy újabb tanévet a gyerekei. Két napja ül a teraszon az ásványvízzel, néha kijön a férje is egy sörrel. Ilyenkor ő, a nő is kortyol a sörből. A férje most ezt is elnézi, nem szól, hogy az övéből iszik, és miért nem kér már megint sajátot. (Mert ő, a férj, nem háromnegyed sört szeretne inni, hanem egy egészet. De eközben a nő, mint általában, egy negyed sört szeretne inni, nem egy egészet, vagy esetleg többször egy negyedet.) Most nem játsszák el az erről szóló parázs párbeszédet, hogy detemindig, deénsoha, unják. Csak néznek a távolba, és néha elrebegik: vakáció. Ilyenkor megfogják, szorítják egymás kezét, mint a régi szép időkben. A gyerekek odabenn heverésznek, és édességet majszolnak.

Kérdem a nőt, meddig lesz ez így. Vasárnap este bemegy a teraszról, azt mondja, mert másnap mégiscsak meló. De az már semmi, hogy csak a munkahely. Reggel csak magáról gondoskodik, egyedül készül. Ott már csak ő van, és a saját feladatai, végre nyugodtan és rendesen elvégzi őket. Az neki már maga a pihenés.

comments powered by Disqus
Mert azok a francos kisebbségek állandóan elnyomják őket a saját szent földjükön. Mint anno, a grófok.
Miért sajnálják ki a mogyorót a csokiból, ha az román piacra kerül? Hány termék alkalmaz kettős mércét Nyugat és Kelet között?
Elterelné a légi forgalmat a város fölül egy ideges honatya.
Az ember elolvassa Petre M. Iancu írását és kirázza a hideg, hogy ma is mennyire itt lóg a fejünk fölött a sarló meg a kalapács.
Hogy kerül a cuna meg a farok a mioritikus keresztnévlistára? Többek közt erről is szól Radu Paraschivescu briliáns írása.
Persze, Dăncilă is udvarolhatna elegánsabban a magyar szervezet támogatásáért.
Líceumi diákok készítették, egy tapasztalt filmes óvó szárnyai alatt, és irtó bájos.
A kolozsvári kutatóval a magyar rockzene és a kommunista rendszer viszonyáról beszélgettünk. Azt is elárulta, hogy szerinte melyik a rendszerváltás zenekara.
Ha ez igaz, nem is értjük, minek kell irtó sok pénzért választást szervezni?
Ki érti ezt? Most, hogy a szokásos cirkusz nélkül lehetne szavazni külföldön, már nem olyan vonzó a szavazás lehetősége.
A PSD egy rothadó politikai hulla. De még mozog. Sőt, irányít. Mircea Morarius írása.
Legszívesebben saját kezűleg lapátolná vissza a földet Kolozsvár vezetése a most megtalált északi kapu alapjaira.
Adózzunk egy perc néma csenddel az életszínvonal emlékének. :(
Ismerős a helyzet, ugye? Valaki belénk gyalogol, jön az igazságszolgáltatás, aztán kiderül, hogy a valaki igazából Valaki, és az igazságszolgáltatás szépen odébb áll.