A magyar politikatörténetben betöltött sajátos szerepe ellenére az Erdélyi Párt múltja mindmáig feltáratlan volt, mint egy üresen maradt „téglahely” a történelmi emlékezet „falában”. Ezzel az érzékletes hasonlattal jellemezték a méltatlanul elfeledett párt helyét történelmünkben, a mulasztás törlesztésére hivatott kötet bemutatóján, Kolozsváron.
Murádin János Kristóf történész, egyetemi oktató – akit elsősorban a Gulagra elhurcolt erdélyiek sorsának elkötelezett kutatójaként ismerhetünk – nyolc éven át bújta a levéltárakat és a könyvtárakat, interjúzott, illetve végzett helyszínbejárást, hogy átfogó és hiteles képet adhasson az Erdélyi Pártról. Ennek a munkának a végeredménye a csütörtökön bemutatott Mindent Erdélyért! – Az Erdélyi Párt története 1940 és 1944 között című kötet.
Az eseményen a szerző előadásában nyerhettünk bepillantást a párt történetébe, az elhangzottak alapján vázoljuk fel Olvasóink számára a párt gyors felívelését, tündöklését és felszámolását.
Az Erdélyi Párt története azzal kezdődik, hogy az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés következtében Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz, ami teljesen felborította a demográfiai, politikai és gazdasági helyzetet a természetellenes módon kettészakított régióban. A több mint 43 ezer négyzetkilométernyi észak-erdélyi területen az 1941-es népszámlálás adatai szerint 52 százalékos magyar többség élt. A döntés megerősítette őket a magyarságtudatukban, visszahozta a köztudatba a Kós Károly-féle transzilvanizmus és a „magyar Erdély” gondolatát, amit az ekkor alakult Erdélyi Párt is felvállalt.
A második bécsi döntés nyomán kialakult területviszonyokat
sem a román, sem a magyar fél nem tekintette véglegesnek.
Ebben a kényes helyzetben a politikai képviselet alapvető fontosságú volt, ezért nagy szükség volt az önszerveződésre. Magyarországon az utolsó parlamenti választások 1939-ben voltak, amikor gróf Teleki Pál és kormánya került hatalomra. A választások után a szélsőjobboldali Nyilaskeresztes Párt és az 1940-ben megalapított Magyar Megújulás Párt egyre nagyobb népszerűségre tett szert, hatalomra kerülésüktől tartva a Teleki-kormány nem írt ki új választásokat. Helyette azt a megoldást találta ki, hogy behívják az erdélyi magyar képviselőket az Országgyűlésbe. Összesen ötven magyar nemzetiségű képviselő tett eleget a meghívásnak. A románoknak fenntartott parlamenti helyek azért maradtak betöltetlenül, mert képviselőik elutasították a felkérést azt üzenve ezáltal, hogy nem fogadják el a második bécsi döntést.
.jpg)
Az archív felvételről készített fotó szerzője Horváth László
A magyar országgyűlésbe delegált erdélyi csoportból, önálló parlamenti erőként jött létre az Erdélyi Párt, amely nem tagolódott be sem a kormánypárt, sem az ellenzék soraiba. Mivel számukra is kulcsfontosságú volt, hogy megállítsák a szélsőjobboldal térhódítását Erdélyben, a parlamenten belül, a középjobboldali irányultságnak számító Teleki-kormányt támogatták.
Az Erdélyi Párt megalakulása nagyon gyorsan ment végbe,
novemberben megalakult az erdélyi részek képviselőinek párton kívüli parlamenti csoportja, mely rá egy hónapra már Erdélyi Pártnak nevezte magát. Néhány hónap alatt, a korábbi erdélyi magyar pártok bázisait felhasználva, regionális tömegpárttá alakult, több százezres tagsággal. Az akkori Magyarország második legnagyobb pártjává vált az országgyűlésben, közvetlenül a kormánypárt, a Magyar Élet Pártja után.
A kolozsvári alakuló nagygyűlést az Unió utcai Redutban tartották, 1941. május 28-án. Korabeli sajtóbeszámolókból tudjuk, hogy azért választották ezt a dátumot és helyszínt, mert ezzel emlékeztek meg az 1848. május 30-án, ugyanitt tartott erdélyi diétáról, mely kimondta Erdély és Magyarország unióját.
Az elnökségért a befolyással bíró székelyföldi és partiumi urak versengésben kezdtek, amit azzal az áthidaló megoldással sikerült mérsékelni, hogy
minden régióból beválasztottak egy-egy vezetőségi tagot:
- gróf Teleki Béla zsibói földbirtokost választották elnöknek (felesége az államosítás előtti Wesselényi-kastély utolsó birtokosa volt),
- jobb keze a szervezési munkálatokban oroszlánrészt vállaló Albrecht Dezső bánffyhunyadi ügyvéd lett,
- alelnöki tisztséget szerzett Ember Géza szatmári földbirtokos és Kolumbán József csíkszeredai ügyvéd,
- míg politikai főtitkárként a korábbi Országos Magyar Pártban is fontos tisztséget betöltő Mikó Imre jogász láthatott munkának.
A párt országos központja a kolozsvári Esterházy-házban volt, az Ellenzék kiadóhivatalával egy épületben, ugyanakkor a Kolozs vármegyei szervezet a Farkas utca 7. szám alatti Teleki-palotában tevékenykedett.
Megalakuláskor már 200 ezer tagot számlált, alig fél évre rá a tagság elérte a negyedmilliót. Az 1943-as doni katasztrófa után is tartotta ezt a számot, ami azt jelzi, hogy a tagság hű volt a politikai alakulathoz, és ezt nem befolyásolta a kommunista párt megerősödése sem.
.jpg)
Az Erdélyi Párt vezetői balról: Teleki Béla, Albrecht Dezső és Mikó Imre
Gyakorlatilag minden negyedik erdélyi magyar felnőtt csatlakozott a szervezethez, igaz, itt figyelembe kell venni, hogy a nők csak 1943-tól lehettek párttagok. Főleg Mikó Imre lendületes szervezetépítésének köszönhető a látványos létszámnövekedés: a tíz vármegyei szervezetben (egyedül Ugocsa és Máramaros nem rendelkezett önálló szervezettel), 17 városi tagozat, 59 járási és 700 községi szervezet működött. A háborús időszak ellenére a párt sokat foglalkozott a tagsággal, többek között tanácsadói szolgálattal segítette az embereket.
Az Erdélyi Párt célkitűzései:
- a román megszállás utáni gazdasági felzárkóztatás,
- az erdélyi magyarság egységének megőrzése,
- az újjáépítés,
- a szociális reformok bevezetése nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is.
Ez utóbbit nem szocialista nézőpont, hanem inkább a társadalmi kapcsolatok felől kell értelmezni. Az erdélyi arisztokraták – Murádin János Kristóf értelmezésében – mindig is sokkal közelebb álltak az egyszerűbb rétegekhez, mint egy dunántúli arisztokrata, így nem volt annyira mély szakadék, mint másutt. De azt felismerték, hogy a baloldalnak abban igaza van, hogy szociális reformokra van szükség egész Közép-Európában.
Teleki Béla visszaemlékezései alátámasztják, hogy az Erdélyi Párt sajátos transzilvanizmusa, önálló, jól átgondolt programja szúrta a szemét a kormánypártnak, és Teleki Pál kormányfő kivételével,
minden kormányfő arra törekedett, hogy beolvassza az erdélyieket a Magyar Élet Pártjába.
Bár 1942 februárjában létrejön egy pártszövetség, az Erdély Párt megőrizhette szimbólumrendszerét, aztán idővel egyre kisebb befolyással rendelkezett, és már részletkérdésekben sem sikerült megegyezni a minisztériumokkal.
S ha már a szimbólumokat említettük: a pártcímert Erdély címere alapján a korszak neves heraldikusa, Köpeczi Sebestyén József dolgozta ki. Az ábrázoláson megjelenik Szent László lovagkirály, a székely szimbólumok (a nap és a hold), valamint a Maros folyó is. A címert minden pártkiadványon megjelentették, többek között a figyelemre méltó gondolatokat sűrítő Erdélyi szellem, magyar lélek címmel megjelent programismertetőben is.
Az Erdélyi Párt jelvénye 1943-ban
A német megszállás után, a Sztójay-kormány hatalomra kerülésével megszűnt a gyülekezési szabadság, ellehetetlenedett a pártpolitizálás. Az Erdélyi Párt képviselőinek egy része folytatta a munkát, mások inkább a passzivitást választották. A hazaköltözött Teleki Béla csak azért nem mondott le a pártelnökségről, hogy ezzel megakadályozza a szélsőségesek beszivárgását a pártba. A román átállást és Magyarország hadszíntérré változását már nem élte túl a párt.
Előadása végén Murádin János Kristóf az alakulat történelmi jelentőségéről beszélt, ugyanakkor személyes motivációiról is szót ejtett. Trianon óta nagy dilemmát jelent az erdélyi magyar érdekvédelemnek, hogy nemzetpolitikai szervezetként vagy pártként határozza-e meg önmagát. Az Erdélyi Párt sikerrel lavírozott a két elképzelés között, nemzetpolitikai szervezetként a magyar egységért dolgozott, tömegpártként pedig
nem fogadta be a szélsőségeket sem jobb-, sem baloldalról.
Megőrizte az erdélyi politikai hagyományokat, folytonosságot teremtett benne. Nagy-Magyarország keretei között is egy erős transzilván szellemiséget tudott képviselni, ellenállva a központi pártok szívóhatásának. Olyan célkitűzéseik voltak, melyek a mai napig aktuálisak: Székelyföld és Erdély gazdasági felemeléséért, az önellátás megteremtéséért dolgoztak, ami egybecseng napjaink autonómiaigényével. Életképes közösséget akartak teremteni, és ebben mindössze négy év alatt, a háborús időszak ellenére is jelentős eredményeket értek el.
A második világégés nyomorúságos éveiben, illetve a kommunizmus sötét évtizedeiben az Erdélyi Párt szerepe és jelentősége feledésbe merült, ezért Murádin könyvének a célja, hogy olvasmányos módon visszahozza a köztudatba az erdélyi magyar politika ezen jeles képviselőit.
Balról a szerző, Murádin János Kristóf, jobbról a méltató, Csapody Miklós (Horváth László felvételei)
A kötetet lektoráló Csapody Miklós irodalomtörténész, újságíró szerint a célkitűzés olvasmányosságra vonatkozó része olyan jól sikerült, hogy
az utóbbi években ilyen jól megírt kéziratot még nem volt alkalma olvasni.
Az olvasó sokkal többet kap annál, amit a könyv látszólag ígér: jó stílussal megírt, elegáns, mégis tudományos kutatómunkán alapuló próza született Murádin tollából. A kötetben megelevenedik Kolozsvár és vele együtt Erdély szellemisége, mint egy olyan régióé, amit a történelem folyamán mindig nagyon szerettek lerohanni.
A figyelmes olvasóban az a kérdés is felmerülhet a könyv olvasásakor, hogy vajon Magyarország megtett-e mindent, hogy Erdélyt megtartsa és fellendítse? Támogatta-e eléggé az Erdélyi Párt célkitűzéseit? Csapody nem adott konkrét választ ezekre a kérdésekre, szerinte a nemzeti elfogultságon, illetve elfogulatlanságon túlmenően kell megtalálni a válaszokat.