Insallah!
Szerző: Papp Attila Zsolt
2019. április 25. csütörtök, 10:27
Ki volt Széfeddin Sefket bej, az erdélyi magyar-török író-rendező? Mit lehet tudni távolba szakadt rokonainkról, a magyarabokról? Az egyiptomi–magyar kapcsolatokról beszélgettünk Boros Lóránddal.

Az 1977-ben született Boros Lóránd etnográfusként kezdte pályáját Kolozsváron, aztán útja Egyiptomba, majd Izraelbe és Jordániába vezetett, ahol idegenvezetőként kereste kenyerét. Kultúraszervező, az Almásy László Kultúrtörténeti kör vezetője, nemrég pedig visszatért Egyiptomba, egy filmforgatás kedvéért: a kolozsvári születésű író-forgatókönyvíró-filmrendezőről, Széfeddin Sefket bejről készítettek dokumentumfilmet.

 

„És mégis, mégis hitszegővé lettem, / vádollak, Erdély, te minden másnál vonzóbb / külön Világ, ahol szívként lüktetnek a hegyek, / ha elfogadsz egy lantos idegent,/ – ha vér árán, ha könnyesen lehet: / de ezentúl a te fiad leszek...!” Kinek a verséből idéztem?

Ezt Sefket Széfeddin bej írta.

 

Így van! Ismerted a verset vagy tippeltél?

Ismertem. Van egy verseskötete, amit olvastam, és még néhány verse, ami nem jelent meg kötetben.

 

Széfeddin Sefket bej az erdélyi magyar kultúra különleges színfoltja: író, költő, forgatókönyvíró, filmrendező, a két világháború között az erdélyi értelmiség köreiben forgott, Nyirő József barátja volt, ígéretes tehetségnek tartották. Ki ő és miért nincs benne jobban a köztudatban?

Hosszú ideig nem lehetett túl sokat tudni róla, de néhányan azért megőrizték emlékezetükben. A kulturális kánonképződés már csak ilyen: a kánon válogatás eredménye, jó esetben – de sajnos nem minden eset ilyen – esztétikai szempontok mentén. Ő valamiért kiesett ezekből a kánonokból.

Interjúfotók: Erdély László

Dióhéjban azt kell tudni róla, hogy a korabeli török főkonzul, Ahmed D. Dzselaleddin bej és egy kolozsvári magyar színésznő, Incze Gabriella fiaként született 1913-ban. Nagyon jó neveltetésben részesült, jogot végzett, de erősen vonzódott a színház és a filmes világ iránt. Ő írta a kor egyik népszerű filmjének, a Rodriguez Endre rendezte, 1943-as Kalotaszegi Madonnának a forgatókönyvét.

A második világháború után következett életének az érdekesebb periódusa: a kommunizmus elől Egyiptomba menekült, mivel rokoni kapcsolatban volt az egyiptomi királyi családdal. Ott 26 filmet készített, és tudjuk, hogy vannak filmjei, amelyek elvesztek. Ezekben átmentett valamit a két világháború közti magyar filmes stílusból és hangulatból, és ez nagyon kelendő volt az arab világban…

 

Mi volt bennük, ami ott is működött?

Számos, két világháború közötti magyar filmben visszatérő toposz a férj és feleség közti civakodás és a félreértések sorozata. A férj éli a budai vagy pesti nagypolgári életét, menő üzletember, odakint ő a főnök, de amikor belép a ház ajtaján, ott a házsártos felesége, és a helyzet megváltozik. Ez az arab filmben is kedvelt műfaj: a családi, párkapcsolati vígjáték sajátos közel-keleti változatáról van szó.

Adorján Éva és Sárdy János a Kalotaszegi Madonnában

Itt tennék egy zárójelet:

manapság sok mindenről azt képzeljük, hogy az arab vagy az iszlám kultúra jellemzője, és elfelejtjük, hogy a mi régi kultúránkban is jelen volt.

Ilyen például a kendőviselés. Gondoljunk a nagymamáinkra, akik még kendőt hordtak. A lányok többnyire copfban viselték a hajukat, a lakodalom egyik csúcspontja a kontyolás és a kendő feltétele volt, amikor szó szerint „bekötötték a fejét” a lánynak. A kendőviselés tehát nagyjából a 20. század közepéig, esetenként még tovább a mi kultúránk része is volt. A haj ugyanis – főként a női haj – erotikus jelek leadására alkalmas, hátradobhatják, frizurába rendezhetik, ezért el kellett rejteni.

Sokkal több közös pont van tehát a kultúráinkban, mint gondolnánk – és ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy a régi magyar filmes toposzok működni tudtak az arab világban.

 

Említsük meg, hogy Széfeddin Sefketnek a Kalotaszegi Madonna mellett van még egy magyar nyelvű filmje…

Igen, az Egyiptomi történet, ez egy koprodukció, én szeretem, bár bizonyára elfogult vagyok vele. A film kezdetén megjelenik egy idős magyar tudós, aki muszlim. Meggyőződésem, hogy Germanus Gyula alakját idézi fel, őt mintázza meg ebben a filmben, amely egyébként teljes egészében megtekinthető a YouTube-on.

 

Nemrég egy filmes stábbal Egyiptomban jártatok, Széfeddin Sefket bej nyomdokain…

Egy dokumentumfilmet forgattunk. Nekem régóta szívügyem, hogy készüljön egy film Tiriaki Zade Sefket Széfeddin bej Tibor életéről.

 

Ez volt a teljes neve?

Igen, ez áll ugyanis a névjegykártyáján.

 

Ezek szerint láttad a névjegykártyáját?

Igen, láttam. A film rendezője Maksay Ágnes, akinek nagyon hálás vagyok, hogy mellém állt, egy filmhez pénzt kell szerezni, nem is keveset, főként, ha Egyiptomban forgatunk. Megemlíteném a két operatőr kollégát, Filep Farkast és László Lórándot, valamint Wahl Frigyest, a hangmérnökünket – nekik és Ágnesnek is szívügyükké vált a téma. Hamarosan, már novemberben látható lesz a film, és akkor bele lehet kóstolni a Sefket-rejtélybe.

 

Mennyi ideig forgattatok?

Egyiptomban nyolc napot, Budapesten, Nagybányán, Kolozsváron még nagyjából tíz napot. Végigjártuk Sefket életének legfontosabb helyszíneit, felkerestünk olyan színészeket, akik dolgoztak vele.

 

Elég nagy szereped volt Széfeddin Sefket bej „újrafelfedezésében”. Mi fogott meg ebben a történetben?

Nemcsak nekem, hanem Bréda Ferencnek is, Isten nyugtassa. Fontos volt számomra, hogy Kalotaszegről készített filmet, és az is, hogy – mivel nagyon szeretem a népzenét, néptáncot – a filmben van egy felvétel a Varga család, a híres „Csipás” cigány zenészdinasztia egyik tagjáról. Akkoriban Egyiptomban éltem, és ez az analógia érdekessé tette számomra.

 

Nem ez az első film, amelynek az egyiptomi forgatásában közreműködsz.

Így van, a Bahrtalo / Jó szerencsét! című fikciós dokumentumfilmről van szó. Lakatos Róbert filmrendező, operatőr barátom keresett meg, határátlépésről kellett rövidfilmet készítsen, egy EU-s projekt keretében. Akkoriban még néprajzos diák voltam, és nagyon érdekelt a cigány kultúra, ő pedig egy cigány családot keresett, szereztem is neki, de annyi pénzt kértek, hogy nem tudtuk kifizetni.

Így kötöttünk ki a cigány nyelvtanárunknál és ivócimboránknál, a karizmatikus Gábor Lajosnál. Mivel ez tulajdonképpen egy komédia, Lali mellé kellett egy másik „bohóc”, jó értelemben, ez lettem én. Így készült el a kisfilm, ami Bécsben játszódik, ez lett aztán a kibővített, egészestés film első húsz perce.

Khefrén piramisa, előtérben a Szfinxszel|Egyiptomi fotók: Boros Lóránd

Aztán úgy hozta az élet, hogy mivel a néprajzból nem lehet nagyon jól megélni – nagyon szép szakma, hálás vagyok a sorsnak, hogy azt végeztem, és nagy szeretettel gondolok vissza a tanáraimra, de a szakmában elhelyezkedni nehéz, korlátozott számú hely van –, úgy döntöttem, hogy elmegyek Egyiptomba, idegenvezetőnek. Robi tudta ezt, és tovább szőtte a történetet, illetve valójában a történet szövődött tovább. Ugyanis a piramisokkal szemben lévő kávézó tulajdonosa, egy nagyon tehetős ember szeretett volna egy kiskutyát – annak ellenére, hogy az iszlámban a kutya tisztátalan állatnak számít és az illető vallásos muszlim.

Ezt én elmeséltem Lakatosnak, és ez képezte a nagyfilmmé fejlesztett Bahrtalo második részének az alapját. A kutyát Lali hozta, és mindenféle mulatságos helyzetbe keveredtünk a film során.

Megemlítendő, hogy ez volt a második erdélyi magyar nagyjátékfilm ’90 után: az elsőt Tompa Gábor rendezte, Kínai védelem címen, ezt követte a Bahrtalo, és most készül Felméri Cecília nagyjátékfilmje, az lesz a harmadik.

 

Tősgyökeres kolozsvári vagy, igazi lokálpatrióta és elkötelezett transzilván. Hogyan válhatott – mint azt írtad valahol – Egyiptom a „második hazáddá”?

Egyik legjobb barátom, az azóta elhunyt Bain Örs hívott Egyiptomba, ő akkor már ott dolgozott. De – mivel tényleg lokálpatrióta vagyok – mindvégig tudtam, hogy vissza fogok jönni, bár azt nem gondoltam, hogy hat évig tart ez a távollét. Úgy vagyok ezzel, hogy amikor ott voltam, vágytam haza, amikor itthon vagyok, vágyakozom kicsit vissza – ez a mostani filmezés ezért kiváló nosztalgiázási lehetőség volt számomra. Igyekszem rendszeresen visszajárni, de már nem idegenvezetőként.

Kairó, Al-Azhar mecset, Borbélyok kapuja (anno ezen a kettős kapun lépett be az intézménybe Germanus Gyula professzor is)

Kétféle változata van az egyiptomi idegenvezetésnek: az egyik a tömegturizmus, elszállásolni a turistákat, elvinni őket kirándulni Luxorba vagy Kairóba, esetleg búvárkodni vagy szafarira. Egy ideig műveltem ezt a „mezei” idegenvezetést, de eléggé untam és fárasztó is volt. A másik variáns a nílusi hajóút: amikor úgy hozta a sors, hogy elmehettem az első hajóútra, ráéreztem arra, hogy ott valójában a magad főnöke vagy.

Képzeld el, egy hét alatt körbejársz három Ptolemaiosz-kori templomot, Philae szigeti Ízisz-templomot, a Kom Ombo-i Szobek-templomot (ő a krokodilusisten az egyiptomi mitológiában), utána az ókori Théba, vagyis Luxor keleti és nyugati partja, a Királyok völgye, karnaki templomok, majd fel Kairóba, a piramisokhoz: tehát egy hét alatt utaztam minimum 2500 kilométert és maximum 3200-at, amiben benne volt Abu-Szimbel is, Asszuántól délre, Kairótól északra pedig Alexandria.

Fárasztó volt, kiszámoltam, hogy az öt és fél év alatt – mert öt és fél évet voltam Egyiptomban, majd fél évet Izraelben és Jordániában – több mint kétszázhetven napot töltöttem vonaton.

Egyiptom akkoriban, Mubarak elnöksége idején még viszonylag biztonságos és stabil országnak számított, de láttam azt, hogy bizonyos dolgokat lazán kezelnek, ezért volt bennem egyfajta félelem. Nemcsak az attól való félelem, hogy ha úgy hozza a helyzet, a saját bőrömet kell mentenem, mert az egyszerűbb – de ott volt velem még negyven-ötven ember, és én voltam a „kapitányuk”.

 

A bejárt tájak azért, gondolom, némiképp kárpótoltak.

Természetesen, de az idegenvezetés szakmai ártalma, hogy – akárcsak a helyiek – az ember megszokja ezeknek a helyszíneknek a látványát. A piramis már nem okoz különösebb feltűnést, olyan, mint a kolozsváriaknak a Szent Mihály-templom, vagy mint egy párizsinak az Eiffel-torony és a Notre-Dame: ott van, és kész (a beszélgetés a Notre-Dame katedrális leégése előtt készült – a szerk.). De az mindig feltöltött szellemi energiával, amikor bementem ezekbe az egyiptomi templomokba.

A valamikori Philae szigetén lévő Ízisz-templom, amelyet elköltöztettek, jelenleg Agilika szigetén található

Idővel egyre több idegenvezetői trükkre is rájöttem. Tudtam például, hogy bizonyos helyszínekhez a hatalmas tömeg miatt nem mindig lehet hozzáférni. Azok, akik befizetnek egy nílusi hajóútra, többnyire az átlagnál érdeklődőbb és kulturáltabb emberek, ezért hajlandóak áldozatot hozni a minél teljesebb élmény érdekében. A karnaki templomok reggel 6-kor nyitnak, 7-ig nincsenek olyan sokan, de ha már háromnegyed 6-kor ott voltunk és megvettük a jegyet, akkor a mi csoportunk volt az első. Hatalmas élmény volt úgy körbevinni őket, hogy szinte csak mi voltunk egy-egy ősi, szakrális helyszínen.

 

Milyen nyelvi összetételű turistacsoportokat vezettél?

Az elején kétnyelvű, magyar és román csoportokat, az nagyon nehéz volt. Erdélyi magyarként vigyáznom kellett arra, hogy ugyanannyit magyarázzak a románoknak is, mint a magyaroknak – holott ez utóbbi értelemszerűen könnyebben ment, hiszen a magyar az anyanyelvem.

Voltak is vicces bakijaim, Philae szigetén egyszer azt mondtam Ízisz istennőre, hogy „dumnezeița Isis”. A románok kedvesek voltak, mosolyogtak, de a végén odajött egyikük, és kijavított, hogy az istennő nem „dumnezeiță”, hanem „zeiță”. Amikor csak két-három román volt a csoportban, akkor persze nem kellett kínosan ügyelni az egyensúlyra, és ha tudtak angolul, akkor az arab kolléga magyarázott nekik.

Később viszont már csak magyarországi turistákat vezettem.

 

Milyen romániaiaként, erdélyiként és magyarként kicsit kívülről látni a saját világodat? Hiszen a turisták számára ott te voltál a „helyi”, a helyiek számára viszont külföldinek számítottál, idegenvezetés ide vagy oda.

Mi azt gondoljuk itt, Erdélyben és Közép-Kelet-Európában, hogy nagyon különbözőek vagyunk, holott – s erre az arab kollégák mutattak rá – nem annyira. Ők alig tudtak különbséget tenni köztünk.

Bár az is igaz, hogy ők borravalóban mérték a különbségeket… De számukra a közép-kelet-európai embereknek nagyon hasonló a habitusa, és egy ilyen távoli, egzotikus országban a reakcióik is hasonlóak – nemcsak a magyaroknak és a románoknak, de a cseheknek és a szlovákoknak is. Jóformán csak a nyelv az, ami megkülönböztet.

 

Ez valószínűleg fordítva is igaz, hiszen mi is „arab világról” beszélünk, anélkül, hogy különbséget tennénk az ottani népek, országok között.

Ez még rendben is lenne, az a gond, amikor az arab világot teljes mértékben azonosítják az iszlámmal. Pedig ott van Indonézia, amely a legnagyobb muszlim ország, vagy a Fülöp-szigetek, ahol nem arabok élnek. De ide sorolják – persze tévesen – Iránt, akik perzsák, vagy a törököket is – ezek mind különböznek az arab világtól. Sőt, az észak-afrikai, magrebi államokban is jelen van ugyan az arab elem, de ugyanolyan hangsúlyos a berber is.

Az arab világban ugyanakkor számtalan ősi keresztény, arab kultúrájú közösség van, lásd az egyiptomi koptokat… Etnicitás és vallás két különböző dolog, ugye.

 

Ha Egyiptom és a magyarok közti kapcsolódási pontokról beszélünk, óhatatlanul eszünkbe jutnak a magyarabok – ők szintén nincsenek túlságosan benne a köztudatban, akárcsak Széfeddin Sefket története. Ők az „afrikai magyarok”, akik ott élnek Egyiptom és Szudán határvidékén…

Ott éltek korábban. Most is léteznek, de inkább Asszuánban. A modern korban az egyik első leírásuk Almásy Lászlóhoz fűződik, ő számol be róluk az Autóval Szudánba című könyvében. Engem nagyon foglalkoztatnak az egyiptomi–magyar kapcsolatok, így bukkantam Almásy nyomára, és rajta keresztül a magyarabokra is. A magyarabok eredetileg Magyarártin éltek, a mai Nasszer-tó helyén a Nílus egyik valamikori szigetén.

A Szent Család-ikonok, Függő templom, Kairó

Érdekes, hogy az 1960-as években a kádári kultúrpolitika számára mennyire nem számított a létezésük, holott Castiglione Lászlóék akkoriban folytattak régészeti kutatásokat Egyiptomban, és viszonylag közel voltak Magyarárti szigetéhez, küldhetett volna az akkori magyar állam egy néprajzosokból, történészekből álló csoportot – de hát a legkisebb gondjuk is nagyobb volt ennél. Persze tudjuk, hogyan tekintett ránk, a Kárpát-medencei magyarokra a kádári Magyarország, képzelhető, mennyire voltak fontosak az Afrikába szakadt magyarok.

 

Tulajdonképpen kik ők és hogy kerültek oda?

Mindenek előtt tisztázzuk a név eredetét: a „magyarab” nem a „magyar arab” kifejezés összevont változata, hanem „magyar törzset” jelent núbiai nyelven.

És hogy miért magyar törzs? A magyarabok a rendelkezésünkre álló információk szerint valószínűleg utódai azoknak a magyar janicsároknak, akik a török hódoltság alatt kerültek Alexandriába, de ott összetűzésbe kerültek a mameluk vezetővel, és ahogy lenni szokott, büntetésből egy távoli vidékre helyezték őket. Az akkor még magyar identitású – kérdés, persze, mit értsünk ez alatt, hiszen még jóval a nemzetté válás időszaka előtt vagyunk –, de már muszlim vallású, a magyar nyelvvel még kapcsolatban lévő, janicsárnak nevelt fiúk így kerültek Asszuánba. Ott helyi, núbiai nőket vettek feleségül: a núbiaiakról azt kell tudni, hogy az első belső-afrikai fekete törzs voltak, az ókori egyiptomiak tőlük szerezték be az aranyat (óegyiptomi nyelven a núb aranyat jelent).

A keveredés következtében először egy vallási, majd nyelvi, végül rasszbéli asszimiláció ment végbe – vagyis az egykori magyarok utódai színesbőrűekké váltak. Viszont megmaradt az eredetmítoszuk, amely szerint ők Ibrahim el-Magyartól származnak, továbbá néhány szokás, mint az, hogy muszlim létükre keresztet vetnek a kenyérre, illetve pár közmondás, köztük az, hogy „A magyarab kalapot visel” (azaz nem turbánt).

Zárójelben jegyezném meg: nem kell annyira csodálkozni ezen a jelenségen, mert a szélsőséges ideológiákat, a vahabita vagy szalafi irányzatokat leszámítva a muszlim–keresztény együttélés többnyire békés, főleg azokon a területeken, ahol az iszlám misztikus irányzatai is hatással vannak, például a szúfizmus. Számukra Mohamed után Jézus a második legfontosabb próféta, sőt Szűz Máriának is kultusza van, főként a népi iszlámban.

A magyarabokra visszatérve, a kezdeti csoporthoz később csatlakoztak újabbak, a történelmi Magyarország területéről és a Balkánról. Ha analógiát keresünk, a csángók juthatnak eszünkbe: nekik is van egy „őscsoportjuk”, ehhez később hozzáverődtek mások.

 

Ma mennyien vannak?

A nasszeri Egyiptomban a núbiaiakat eléggé szétszórták, úgyhogy csak saccolni lehet, de valószínűleg néhány tízezerre tehető a magyarabok száma. A központjuk Asszuán, de Közép-Egyiptomban és Alexandriában is előfordulnak.

 

Úgy tudom, találkoztál magyarabbal.

Igen, találkoztam, az asszuáni Corniche-on, a Nílus partján van egy jó könyvesbolt, annak a tulajdonosa magyarab. Előfordulhat az is, hogy egy arab vagy núbiai színjátékból, hogy jobban eladja a portékáját, magyarabnak mondja magát, ha a környéken feltűnik egy magyar turistacsoport. De én utánaérdeklődtem, és mások is mondták róla, hogy az, meg korábban is vásároltam tőle könyvet. Nem is mondtam semmit az identitásomról, ő kérdezte, hogy honnan jöttem, így láthattam a valós reakcióját, amikor közöltem, hogy magyar vagyok. Adott ajándékba még két könyvet – tehát számított neki, hogy úgymond rokonok vagyunk.

 

Az eredettudaton kívül viszont már semmilyen más tényező nem köti őket a magyarsághoz.

Nem, de ez nem elhanyagolható. Érdemes eljátszani a gondolattal csupán teoretice: a mai magyar kormány egyik fő politikai célkitűzése, nagyon helyesen, a népességfogyás megállítása. Viszont ha már a migráció elkerülhetetlennek látszik, akkor jó lenne, hogy egy olyan népcsoport érkezzen ide, amelynek van valami köze a magyarsághoz, olyanok, akik nem teljesen idegenként viszonyulnak hozzánk, hanem „hazajönnek”. Az más kérdés, hogy egyáltalán el akarnának-e jönni onnan.

Az etióp zsidók példája kívánkozik párhuzamként. Nem tudni, hogy ez a népcsoport valóban zsidó származású-e, vagy – akárcsak nálunk, a Péchy Simon-féle székely szombatosok esetében – egy fekete törzsnél kialakult egyfajta zsidó identitástudat. Mindenesetre, Izrael Államnak szüksége volt mindenkire, aki zsidónak vallja magát, úgyhogy a Moszad egy emlékezetes akció keretében kimenekítette őket Izraelbe.

Ennek mintájára, miért ne fűzhetné Magyarország szorosabbra a kapcsolatát a magyarabokkal?

 

Merész elképzelésnek tűnik, bár tudjuk, hogy a 90-es évek elején, amikor Antall József volt a miniszterelnök és Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetségének elnöke, a Magyarok Világtalálkozóján részt vett egy magyarab küldöttség is.

Nem is feltétlenül áttelepítésre gondolok, hanem főként arra, hogy ezeket a kapcsolatokat ápolni kell: például diákcsere-programokkal, de a gazdasági kapcsolatok terén is vannak lehetőségek.

Ha erősítjük egy népcsoport magyar kötődését, amely amúgy is létezik, és ténylegesen reális történeti alapja van, az mindenképpen jó a magyarságnak.

 

A magyarabok kapcsán említetted Almásy Lászlót is, aki leginkább Az angol beteg című Oscar-díjas hollywoodi filmmel került be a köztudatba. Kolozsváron létrehoztatok egy kultúrtörténeti kört, amely az ő nevét vette fel.

Valahogy emléket akartam állítani neki. A néhai Bréda Ferenc barátom mondta, hogy vannak emberek, akik bizonyos téren nagyot alkottak, de senki nem tud róluk; vannak olyanok is, akik nagyot alkottak, és tudnak is róluk; és végezetül olyanok, akik nem alkottak különösebben nagyot, mégis tudnak róluk.

És akkor arra gondoltam, hogy itt egy magyar ember, aki az egész Szaharát úgy ismerte, mint a tenyerét, hiszen a műholdak megjelenésének koráig Almásy ismerte legjobban a Szaharát, elévülhetetlen érdemei vannak a repülőzés fejlesztésében is – és alig ismeri valaki. Kubassek János foglalkozott vele sokat, van egy szobra az érdi Magyar Földrajzi Múzeumban, de a nagyközönség a film megjelenéséig nemigen hallott róla.

Azért lett ez a kör neve, mert olyan embereket hívok meg, akik vagy valami érdekeset csinálnak, de kevesen ismerik, vagy ismert emberek, de olyan témáról beszélnek, amely nem jelenik meg eléggé a köztudatban.

 

Visszatérnél Egyiptomba?

Életvitelszerűen nem térnék vissza, de szeretnék rendszeresen hosszabb időt eltölteni ott. Vannak még kiaknázatlan történetek a magyar–egyiptomi kapcsolatokban, valamilyen módon szeretnék ezekkel foglalkozni. Például volt egy magyar mesterember, aki annyira jó konflisokat készített, hogy Faruk király kivitte Egyiptomba. Azokat a konflisokat, amelyekkel ma a turisták Luxorban vagy Kairóban járnak, ő tervezte. Vagy az aradi származású Herz Miksa, akinek az egyiptomi műemlékvédelmi hivatal vezetőjeként nagy szerepe volt a középkori arab és kopt műemlék épületek megmentésében. Vannak ilyen közös történeteink.

Tehát idegenvezetőnek nem mennék vissza Egyiptomba, de szemlélődni, filmet készíteni bármikor. Insallah – vagyis ha Isten is úgy akarja!

comments powered by Disqus
És ez csak a jéghegy csúcsa. Az frissen odatett igazgató véget vet a munkahelyi divatbemutatóknak.
Diszkriminációt kiált a határon túli románok ügyeiért felelős minisztérium.
A 91 éves Szabó Gyuri bácsi hasznos népgyógyászati tanácsokkal látta el a kolozsváriakat. Ezek közül jegyeztünk le jópárat.
Ezekről (is) mind szó volt a keddi Iohannis-Trump találkozón a Fehér Házban.
És nagyjából az egész társadalom. Többek közt ez is elhangzott azon a vitát sem nélkülöző kolozsvári rendezvényen, amelynek résztvevői az erdélyi magyar történelmi egyházak és az államhatalom viszonyát vizsgálták a kommunizmus időszakában.
Haáz Sándor karnaggyal a közösségkovácsolás tudományáról, a zenekar sikerének a titkáról beszélgettünk a Fili kolozsvári fellépésén.
Itthon kapott ki a CFR a Slavia Prágától az utolsó selejtezőkör első mérkőzésén.
A hanyagság ha fájna, sokan üvöltenének a közlekedési minisztériumnál.
A 21. Szent István-napi Néptánctalálkozó alkalmából. Az üvegolvasztó melegben. Minden tiszteletet és tapsot megérdemelnek.
Megrázó családi, személyes történetekkel indult a Kolozsvári Magyar Napok rendszerváltásról, kommunizmusról, diktatúráról szóló sorozata.
Érdekes megoldást talált ki a kolozsvári önkormányzat a kritikus bölcsődehiány enyhítésére.
Huszonnégy művész mutatta meg, mi jut eszébe a generációkon átívelő családi mintákról.
Ugye senki nem lepődött meg? Beszédes számsorok következnek.
Bár ne kellett volna.