Edwin Deakin (1838-1923): A párizsi Notre-Dame (olaj, részlet)
lángoktól ölelt
Szerző: Papp Attila Zsolt
2019. április 16. kedd, 09:28
A katedrálist, paradox módon, ez a tűzvész fosztotta meg muzeális tárgy jellegétől: a halott kő és fa egycsapásra élővé vált, és a lángokat elnézve megsejthettünk valamit abból, hogy mit veszíthetünk.

A velencei Szent Márk térre esténként feljön a víz, és kívülről jól látható, amint befolyik a székesegyház belsejébe: a tenger vészjósló hírnöke, az acqua alta egyre nagyobb foltokban teríti be és veszi birtokba ezt a várost, ezt a teret és ezt az épületet, amelyhez foghatót keveset alkotott az európai civilizáció.

A párizsi Notre-Dame, amely ugyanolyan ikonikus helyszíne ennek a civilizációnak, mint a San Marco, részben leégett az éjszaka.

A Szent Márk bazilikánál voltam, a Miasszonyunknál nem; bár jártam Franciaországban, pont Párizs kimaradt, pedig amióta először olvastam A párizsi Notre-Dame-ot, azóta szerettem volna látni a katedrálist, úgy, ahogy Hugo láthatta – ez most már nem fog megvalósulni, bikkfanyelven szólva, „objektív okokból”.

Az előbbit a víz, az utóbbit a tűz ítélte lassú, illetve gyors pusztulásra. És talán még valami, amit nehéz megfogalmazni, de mindenképpen köze van ahhoz, ahogyan mi, európai emberek tekintünk ezekre az épületekre és arra a szellemi tartalomra, amit hordoznak.

Ez csak egy tűz, okozhatta emberi mulasztás, hiba, egy eltévedt szikra, rövidzárlat, a véletlenek fatális összjátéka; mégis, van abban valami megrendítő, hogy – a korszellem örökös cinikusait leszámítva – milyen sokan érzékeltek ebben a szörnyű balesetben egyfajta szimbolikus dimenziót. Hogy éppen Nagyhéten, éppen az európai értékviták legújabb fellángolásának időszakában, éppen a párizsi Notre-Dame. Ami több mint nyolc évszázadon át megúszta, nagyobb veszteségek nélkül, túlélte a jakobinusok tombolását is, pedig ők is majdnem annyira igyekeztek, mint a hétfő esti lángok. (És ahogy nem nehéz észrevenni a szimbolikus dimenziót olyan kulturális-civilizációs helyszínek pusztulásában, mint Palmüra; csak hát Palmüra messze van, és mi nem mindig látunk tovább az orrunknál.)

Lesznek persze olyanok, akik politikai aprópénzre váltják majd a katasztrófát, és olyanok is, akik kenetteljes nyilatkozatokkal fednék el azt a botrányt, hogy a Notre-Dame abba az állapotba kerülhetett, amelyben egy gyorsan elharapózó tűzvész, minden emberi-emberfeletti erőfeszítés ellenére, ekkora kárt okozhatott benne.

Most olvasom David Lynch életrajzi könyvét, amelyben leírja az első európai körutazását, és azt, hogy ő, az iparvidékek, a tágas terek, az élő, lüktető, szabad amerikai élet szerelmese milyen csalódottan menekült el abból az Európából, amelyet – bár ezt ennyire explicit módon nem mondja ki – sterilnek és túlzottan muzeálisnak talált.

Jó, hát legyen Európa múzeum – csakhogy a komolyabb múzeumokra nem jellemző, hogy hagyják megpenészedni, romlásnak indulni, elveszni a gyűjteményeiket, hogy nem vigyáznak eléggé a kincseikre.

Számunkra, akiknek egy minden eddiginél képközpontúbb kultúrában adatott élnünk, az „Európa-múzeum” lenyűgöző vizuális jelekből áll, a párizsi Notre-Dame, a westminsteri apátság, a római Szent Péter-bazilika, a velencei Szent Márk, a kölni dóm – feltűnő, hogy ezek mind templomok – Európa képei. A Notre-Dame tornyának ledőlésével Európa egyik képmása semmisült meg és égett rá a retinánkra. Amikor azt mondjuk, hogy „Párizs már nem lesz ugyanolyan”, hogy „lángok marnak minket”, hogy „Európa jelképe ég”, akkor valami ilyesmire gondolunk: a nehezen befoldozható lyukra, ami a saját világunkról való tudásunk szövetén keletkezett.

A Notre-Dame-ot, paradox módon, mégis ez a tűzvész fosztotta meg muzeális tárgy jellegétől: a halott kő és fa egycsapásra élővé vált, és a lángokat elnézve megsejthettünk valamit abból, hogy mit veszíthetünk – és ehhez nem kell katolikusnak vagy franciának lennünk.

Az Úr útjai, mint köztudott, kifürkészhetetlenek.

comments powered by Disqus
Úgy tűnt, vége a párton belüli zendülésnek, de talán mégsem sikerült teljesen rendet teremteni. Egy náci karlendítős fotóval járatják le Csomortányi Istvánt.
Ismét tartott egy küldöttgyűlést a néppárt.
Az európai ember kicsikét konzervatív, ha szokatlanabb élelmiszerek fogyasztásáról van szó. Mint például a felebarátai húsa. Na vajon miért?
A címben (nem is) jól elrejtett arrogancián túl, persze, lehet Románia a magyarok országa is, ha nem autonómiáznak, hanem ügyesen beállnak a közös szászló alá.
Klíma-igazságszolgáltatást követelt a nép a délutáni verőfényben. Pontosabban, olyan száz ember.
A CNSAS eddig már 4 nem-együttműködői igazolást állított ki Băsescunak, de új adatok kerültek felszínre, a bíróság pedig döntött.
Nem elég, hogy a romániai középiskolai oktatás alapból nyakig van a trutymóban, most jön az, hogy aki hülyegyerek, az megy szakiskolába. Értik ezt az abszurd és megalázó direktívát?
Az egyetlen beruházó is menekülőre fogta a környékről, a turizmusról álmodozó polgármester pedig összeesküvést sejt az egész botrány mögött.
Romániának mindig csak idegen uralmak alatt ment jól. Most rosszul megy. Mert románok uralkodnak. Tehát kulturális újragyarmatosításra van szükség. Traian Ungureanu írása.
Rovana Plumb vagyonnyilatkozatának furcsaságai nem kerülték el az EP szakbizottságainak figyelmét.
Tizenegy évvel a Farkasok után Róma másik szimbóluma, a Sas is behódolt Kolozsvárnak.
Egy héten belül egy erdészt meggyilkoltak, egy másik pedig csak a szerencsének köszönhetően menekült meg a fatolvajoktól.
A POL egykori tanácsosa, Mark Hermann Christian is elindul a megmérettetésen.