Mi köze Sütő András szobrának a British Airways-hez és a jó kommunikációhoz?

A British Airways egyik repülőgépén láttam, hogy a felszállás előtti kötelező biztonsági tájékoztatást – tudják, amikor a személyzet megmutatja, mit kell csinálni vészhelyzetben – nem a légi kísérők mutogatták el az utasoknak, hanem bemondták a hangosbeszélőbe, hogy mindenki nézze az előtte levő kis képernyőt és azon kezdődött a műsor. Lement egy néhány perces kisfilm, amelyben a legismertebb brit filmsztárok mutatták meg, hogyan kell bekapcsolni a biztonsági övet és a többi. Persze mindenki végignézte, ezért csinálták az ötletes kisfilmet, mert különben, ha a személyzet mutogatta volna el, mindenki elszöszmötölt volna valami egyébbel és nem figyelt volna oda. Mintapéldája volt ez az eljárás az eredményes kommunikációnak.

Ez csak egy a számtalan banális példa közül, ami felhozható, ha arról beszélünk,

Egy közösség, konkrétan egy település életében, ahol naponta igen sok minden történik, ahol a választott vezetők folyamatosan döntenek fontos kérdésekben, létfontosságú a jó kommunikáció, különben elég nehezen lehetne az egyről a kettőre jutni. Egy köztéri szobor felállításának kérdése például máris nézeteltérésekhez vezethet egy közösségen belül.

Sokan azt mondanák, hogy vannak fontosabb dolgok is egy szobornál, például az útjavítás vagy a köztisztaság, miért nem inkább arra költi a pénzt az önkormányzat. Mások szerint viszont az élet nem csak vízvezetékből és aszfaltból áll, és egy történelmi vagy kulturális személyiségnek állított szobor igenis fontos része az emberek életének, az ember ugyanis szintén nem csak materiális igényekből áll, hanem van szellemi dimenziója is.

Vagy ha már megvan valamilyen konszenzus arról, hogy arra a szoborra igenis szüksége van a közösségnek, akkor jön a második vitafront: egyeseknek tetszik az alkotás, másoknak nem. Vagy tetszene, ha nem így nézne ki, hanem úgy, ha az alak keze másképp állna, ha nem ilyen ruhában ábrázolnák, hanem olyanban, ha nem lovon ülne, hanem a saját lábán állna és így tovább, az esztétikai ellenvetések lehetséges tárháza végtelen.

ennek pedig az az oka, hogy a döntéshozók azért nem szokták ráerőltetni a szobrokat a közterületre, ha a nyilvánosság érezhetően ellenkezik a szándékkal. Nyilván, egy várost vezető politikai koalíció vagy párt nem fogja egy szobor kapcsán összerúgni a port a közösséggel, amelynek a támogatására számít.

Az elmúlt években Erdélyben két nagyobb, szobrokkal kapcsolatos… hát, ha nem is botrány, de nyilvános vita alakult ki.

Nem fogom részletes adatokkal vagy kronológiával untatni az olvasót, csak a lényeget érinteném. A lényeg pedig az, hogy a szobor megalkotására kiírt pályázaton egy olyan munka nyert 2022-ben, amely alaposan kiverte a biztosítékot. A szakmai zsűri döntését a városvezetés simán elfogadta volna, de a közvélemény egy részében heves indulatokat váltott ki a terv. Ennek az oka, ha mélyebben belemennénk az elemzésébe, elég sokrétű és bonyolult, a lényeg az, hogy a szobor terve egyszerűen nem tetszett az emberek egy részének, mert a makett Petőfi-ábrázolása nem egyezett a fejükben levő Petőfi-képpel. De hát nincs az a köztéri alkotás, ami maradéktalanul mindenkinek tetszene, mint ahogy olyan regény, vers, zenemű, festmény vagy épület sem létezik, amit mindenki ugyanúgy szeretne.

A vita nagyobbik része természetesen a Facebookon zajlott, ahol a szobrot ellenzők és támogatók összecsaptak. A Facebookon pedig, mint tudjuk, igen hamar elfajzanak a viták, sokan nem válogatják meg a szavaikat, megjelennek az álneves trollok, a hozzászólók pedig egymást és önmagukat hergelik bele az egyre radikálisabb megnyilvánulásokba. A Facebook hozzászólási és vitagenerálási lehetősége az egyik oka annak, hogy az ilyen álláspontütközések – akárcsak a politikai, szociális, gazdasági, egészségügyi, tudományos kérdésekben is – igen hamar kibékíthetetlen egymásnak feszülésbe, ellenséggenerálásba és leegyszerűsített helyzetekbe torkollik. De ez csak az egyik ok, a másikról alább lesz szó.

A lényeg: az önkormányzat visszakozott. Nem írt ki új pályázatot, hanem úgy döntött, hogy a győztes pályamunka alkotója módosítson az eredeti elképzeléseken, figyelembe véve a közösségi igényeket. A szobor még nem áll a tervezett helyén, egyéb területrendezési munkálatok késése miatt.

Ugorjunk pár évet és érkezzünk meg a következő nagy szoborügyhöz. Nemrég Marosvásárhelyen hirdettek győztest a Sütő András író szobrának megalkotására kiírt pályázaton.

A vásárhelyi önkormányzat – az alpolgármester révén – ugyanis egy igen rövid, önfényező és információszegény Facebook-bejegyzésben adta hírül az eredményt, amiből lényegében semmi nem derül ki azon kívül, hogy lezárult a pályázatok elbírálása és megvan a győztes – a képzőművész nevét sem írták bele a posztba.

Csatoltak a bejegyzéshez néhány fotót is, amelyek a győztes pályamunkát ábrázolják. Mégpedig a lehető legelőnytelenebb szögekből fotózva, láthatóan nem profi szemmel.

A Facebook népe természetesen azonnal felzúdult, az indulatok az egekbe csaptak és a vélemények azonnal radikalizálódtak. A szobor borzasztó, pocsék, rettenetes, ízlésficamos, méltatlan a városhoz és Sütő András emlékéhez, nem is hasonlít hozzá – ilyen kommentek százai lepték el mind az eredeti bejegyzést, mind a szoborügyi fejleményről beszámoló sajtójelentéseket.

A vásárhelyi önkormányzat csak két nap múlva tett egy tétova és érezhetően kényszerű lépést a tisztázás irányába, és próbálta sajtótájékoztatón részletezni a szoborállítás és a győztes pályamunka témáját. Csak hát a rossz már megtörtént.

– ami egyébként a korábbi sepsiszentgyörgyi szoborügyben is szerepet játszott.

Nos, egy ilyen ügyben, mint amilyen egy köztéri alkotás elhelyezése egy város központjában, a nyilvános kommunikáció létfontosságú. Nem csak a lehető legrészletesebben, hanem a lehető legnagyobb jóindulattal kell az ilyesmit csinálni. Ennek a kommunikációnak az kell álljon a középpontjában, hogy a közvélemény, a lakosság, azok, akik nap mint nap elmennek majd a szobor előtt, megismerjék, megértsék és minél nagyobb mértékben el is fogadják mind az alkotó, vagyis a képzőművész, mind a pályamunkákat elbíráló szakmai zsűri, mind pedig a megrendelő és szoborállító, vagyis a városi önkormányzat szempontjait.

Két nappal az eredeti néhány előnytelen fotó után megjelentek további, jobb szögekből is készült képek is a makettről, ezekből pedig egyértelműen kiderül, hogy az a makett nem csak hogy nem rettenetes, hanem ötletes és teljesen méltó a köztéri elhelyezésre. Miért nem lehetett egyből ezekkel kezdeni? Sőt, miért nem lehetett egy profi fotóssal készíttetni egy sorozatot a makettről és azt megmutatni a közvéleménynek?

amelyben megszólal a szobrász, elmondja a szempontjait, elmondja, hogy miért épp így szeretné megalkotni a szobrot, hogy mi a különbség a pályázati makett és a végleges alkotás között? És amely kampánynak tényleg az legyen a célja, hogy a közvélemény jobban megértse az egészet?

Most, 2026-ban, az AI, az élethű képgenerálás és a számítógépes grafika aranykorában miért nem lehetett generálni olyan képeket, amelyek a szobrot majdani környezetében, a Színház-téren ábrázolják, és ahol látható, hogyan támaszkodik a szobor Sütő a kerítésnek, hogyan néz oldalra a válla fölött, hogyan ütközik meg rajta a fény – egyáltalán hogy néz majd ki a térbe integrálva? Az ingatlanfejlesztők gond nélkül alkalmazzák a 3D-s fotókat, kisfilmeket és egyéb generált tartalmakat a projektjeik bemutatására, ez mára banális eszközzé vált.

És miért nem lehetett volna készíteni egy pár perces kis videót, amelyben egy szakember, művész, művészettörténész érthetően és világosan elmagyarázza, hogy például mi a szerepe a köztéri szobroknak, hogyan kell kinézniük, melyek a szoborállítás szabályai, miért kell szakmai zsűrinek döntenie az ilyen pályázatokon, és megmutatni néhány példát más, hazai vagy külföldi városokból?

és a lehetőségekhez mérten megelőzni a szoborügy sehova nem vezető kisiklását?

Ezek nem olyan nagy dolgok, egy kommunikációs szakembernek nem jelentenek nagy kihívást. Hát akkor miért nem vont be az önkormányzat egy kommunikációs szakembert, akit aztán egyszerűen csak hagyott volna, hogy végezze a munkáját. Egy ilyen kommunikáció nem került volna egy vagyonba a városnak… N-a fost să fie, atât s-a putut – miért kell ezeket a romániai karikatúra-megállapításokat és helyzeteket önként magára húznia a vásárhelyi önkormányzatnak, amikor tánclépésben elejét vehette volna az egész cirkusznak, ami a szoborügy kapcsán kirobbant? Vagy legalábbis megpróbálhatta volna.

Hagyták, hogy a téma teljesen visszájára forduljon, holott minimális energiabefektetéssel meg lehetett volna előzni. Mert van hozzá előzetes tudás, többé-kevésbé előre be lehet mérni, hogy egy ügy vagy téma milyen hullámokat kelthet a Facebookon, ráadásul ott van figyelmeztető precedensként a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor ügye, abból is lehetett volna tanulni. Nem biztos hogy eleve a közvélemény rossz –

lehet, hogy azért rossz, mert ehhez a borzasztó kommunikációhoz szokott hozzá, szoktatták hozzá.

És ez a jelenség sajnos általános. Romániában mindennapos a pocsék hivatali kommunikáció. Ennek pedig megint csak sokrétű történelmi, társadalmi, kulturális okai is vannak, hadd ne menjünk bele a részleteibe. De hányszor látjuk, hogy a hivatal, az önkormányzat lényegében teljes mértékben empátiahiányos antikommunikációt folytat olyan ügyekben, amelyek az egész közösséget érintik, és amelyeket gyakran minimális erőfeszítéssel lehetne kiválóan kezelni. Mi értelme van annak, ha például a település Facebook-csoportjában, ahol az emberek rendszeresen párbeszédet folytatnak a hivatallal, kérdéseket tesznek fel, érdeklődnek és érthető magyarázatokat várnak, az önkormányzat vagy polgármester tisztázás helyett törvénycikkely-hivatkozásokkal sűrűn tűzdelt, bürokratikus fanyelven megfogalmazott „válaszokat” ad és ügyvédek vagy közgazdászok elé való szöveget közöl? Vagy egyáltalán nem is válaszol?

pedig ez az energia az esetek nagy részében nem anyagi jellegű lenne, hanem pusztán empátia, őszinteség és odafigyelés. Irdatlan mennyiségű rosszkedv, frusztráció, bizalmatlanság, ellenérzés és vádaskodás megelőzhető lenne ezáltal.