Európa süllyedő köztársasága, Velence
Nehéz elképzelni még egy olyan várost, ahol ennyire sűrítetten szimbolikus módon, egy időben lenne jelen a nagyszerűség és a hanyatlás szelleme.
A Szent Márk bazilikára nincs észszerű magyarázat. Bármit állítson a művészettörténet, meggyőződésem, hogy Velence központi székesegyházát földönkívüliek építették, esetleg angyalok, hogy Bizánctól errefelé több mint egy évezred építészeti lenyomatául szolgáljon.
Velence nem város, hanem múzeum; tragikuma abban áll, hogy nem annak készült, hanem azzá vált. Velence egy óriási kirakat, ahonnan instant módon megvásárolható mindaz a hangulat és érzület, amelytől nagyon európainak érezhetjük magunkat, aki pedig a vén kontinensen kívülről jön, beleborzonghat egy valaha volt idegen kultúra nagyszerűségébe. És mindenek előtt az „igazi olasz életérzésbe”, amely sosem válhat annyira klisészerűvé, hogy ne sejlene föl mögüle a nagyszerűség, ennek a fölfoghatatlanul gazdag kulturális tradíciónak a grandiozitása.
Így hát a kultúrexploitationre vágyó turisták megkapják a tangóharmonikával, gitárral és énekszóval (ó, O sole mio, ó, Volare, ó, Marina!) kísért gondolautakat az alkonyodó Canal Grandén, a kínai kereskedők által forgalmazott eredeti karneváli maszkokat és a bangladesi személyzet által szervírozott eredeti olasz pizzát.
Ha a Szent Márk tér vonzáskörzetéből valamilyen csoda folytán kiemelnék a mindenhonnan – de főleg Nyugat-Európából és a Távol-Keletről – ideözönlő turistákat, illetve az afrikai és ázsiai bevándorlókat, Velence kísértetvárossá válna, ahol az Itália legrégebbi kávéházának számító Florian Caffé árkádjai alatt
" target="_blank">játszó zenekar, a város esti társasági életének egyik főattrakciója – a tér túlsó oldalán muzsikáló társával együtt – alig néhány lézengő olasznak és a térre berepülő sirályoknak húzná a keringőket és rapszódiákat.
De ha átverekedjük magunkat a szelfibottal hadonászók tömegén és távolodunk, a kicsiny, zömök hidak és zegzugos, egymásba nyíló sikátorok sokaságán át – a sikátorokon, amelyek annyira szűkek, hogy Szerb Antal szerint „szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka” –, alig tíz-tizenöt percnyi járásra „a” tértől mintha nem is ugyanabban a városban volnánk. Olyan csend honol, hogy hallatszik, ha valaki elkáromkodja magát a behúzott spaletták mögött; az emberek nem sétálnak, hanem sietnek dolgukra; a campókon pedig olaszul társalognak.
Ez még a történelmi belváros része, Castello, Cannaregio vagy Santa Croce, de már távolabb a zsivajtól, itt élnek a velenceiek, a víziváros „őslakói”, akik már rég képtelenek megfizetni a központi árakat, de akik vannak olyan büszkék regionális identitásukra, hogy lépten-nyomon kitűzzék a szárnyas oroszlánnal díszített bíbor-arany venetói zászlót.
Ezeken a helyeken elvétve még találni olyan boltokat, ahol nem a made in China egyenszuveníreket árulják, hanem régi, valóban kézműves tárgyakat, és ahol tényleg úgy beszélnek az emberek, mint egy neorealista filmben. Ez a Velence-múzeum eldugottabb, de szabadon látogatható és talán izgalmasabb tárlata, amit leginkább céltalan kóborlással fedezhetünk fel magunknak.
Ebben a múzeumban minden sarok, minden utca, minden épület, minden kő, minden sikátor, híd és kapualj arra emlékeztet, hogy hiába megismételhetetlen és lenyűgöző, amit ezerakárhány év itt összehordott, ha úgyis elkerülhetetlenül az enyészet felé tart. Velence szimbólum, talány és paradoxon, ami feloldásra vár.
Velence mi magunk lennénk, ha képesek volnánk átlátni a kirakat csillogásán.
A Szent Márk térre esténként feljön a víz, nagy, összefolyó foltokban teríti be a kövezetet, és – kívülről látni – becsorog a székesegyház belsejébe. Úgy képzelem, hogy egyszer majd egy hatalmas hullám az Adriáról a hátára veszi ezt a teret, az ufók vagy angyalok építette bazilikával, a Dózse-palotával, a Campanilével, az óratoronnyal, a Libreriával, a Sóhajok hídjával, az Ólombörtönnel, a salétrom marta bizánci, román, gótikus, reneszánsz és barokk palazzókkal és templomokkal, ezt az egész, cölöpökre épült valószínűtlen lagúnavárost a szigeteivel, Európa süllyedő, egykor volt köztársaságát, és kiviszi a nyílt tengerre, hogy ott ússzon tovább vagy merüljön el végleg.
A zenekar pedig, ahogy a történelemkönyvekből és rossz filmekből tudjuk, rendületlenül játszik tovább.
Kétszáz liter pálinka, egy marihuánás cigi és az állam határai
Fall Sándor
Meddig terjedhet az állam beleszólása a magánéletbe és hol lesz büntetőjogi kérdés az, hogy egy ember mit fogyaszt?
Legyen Călin Georgescu az elnök, és legyen végre kormányon az AUR!
Varga László Edgár
Gondolatkísérletek, amelyekből kiderül, hogy nincs is annyi félnivalónk, mint amennyire félünk.
Marius Turda: Az eugenika közvetlenül integrálódott Nagy-Románia nacionalista és biopolitikai programjába
Sólyom István
A két világháború közötti erdélyi magyar eugenika védekező jellegű volt, míg a román expanzív, terjeszkedő – mondja az Oxford Brookes Egyetem professzora, akivel a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk.
Ahol múlt és jelen egymásba simul: a kulturális központtá változtatott Bogdánffy-ház
Szántai János
A mi tájainkon ritkán fordul elő, hogy a kortárs vízió ne brutálisan, vagyis együgyűen tolakodjon be a (rég)múlt szövetébe. A kolozsvári Bogdánffy-ház egyike e ritka kivételeknek. És egyben a kincses város legszebb művészeti tere.
