Elment Tandori Dezső – így búcsúzunk tőle

Jelen sorok és alábbi búcsúvers szerzője nemrég 80 éves születésnapja alkalmából köszöntötte a költőóriást a kolozsvári Helikon irodalmi lap hasábjain. Sajnos, már csak egy rövidtávra futotta a kimért időből. Tandori kitette az utolsó evilági pontot, a végtelen után. Mi itt, kik a lelátókról néztük, nézzük, ezzel a búcsúverssel intünk:

A széle-se-hossza

Álltam. Ezúttal a te Fő Tereden.
A nulla kilométer szelíd közelén.
Ott is szálltak sirályok
a kétszer-nem-léphető folyó fölött.
Mások, mint odahaza.
Verslábaid hada.
A telefonfülke, mint egy függő koporsó,
szolgálatkészen nyitogatta fedelét.
Tenyeremben izzadt az érme.

Tudtam, hogy időd zárt dió.
Nem lehet bekapcsolódni.
Valamivel korábban
megszereztem a telefonszámod.
Valamivel korábban
beszélgettünk. Szintén telefonon.
Madarakról, persze.
Meg kutyákról.
Hogyan sétál-gat -get az ember.
És hogyan sétál-tat -tet.
Micsoda ritmusokat szór szét,
von össze négy-, nyolc- százrét,
közben szedeget, tyúkhúrt,
füveket,
nyílik lába előtt a sárrét,
mint a tenger,
át, kel, leül, rendel,
folyó sodrában lel,
így,
szünetet.
Meg irodalomról. Igaz, főleg te beszéltél.
Sok szárny-, ló-, sorhossznyi előnnyel.
És azt is megbeszéltük,
hogy találkozunk hamarosan,
a széle-se-hossza hazai pályádon,
madarak, medvék, befutók
csatársorában.

És valamivel később, akkor, ott,
a nulla kilótól pár méternyire,
a hosszú koporsófülkében
az az érme, fél obulus,
pár szemnek egynyi juss,
arra telt, hogy elmondjam:
nekem is lett egy halálom.
Még egy. De a többit nem számítom.
Mondtad valahol, hogy az a
csőr, szárny szétforduló,
elnémuló szava, amikor
meghal a madár, így szétdobódik
a szárny, így szétfordul…
esetleg úgy hal meg.
Esetleg, mondtad.
Teljes bizonyossággal nem állítható. Vagy mégis:
az eset, amikor leginkább
helyből van távol.

Nem találkoztunk végül azon a pályán.
Az ok: a halálok.
Azóta kísérget a némahá.
Mint egy hű madár.
Nem veréb.
Véreb.
Nézd el a hülye poént.
Hülye poénjainkkal tele a padlás.
Kirajzanak az ablakon,
galambok, bandákban,
káromkodva-szarva, nehézkesen
körülrepülik fő tereinket,
rendületlenül térképeznek,
mérik az időt.
Ragoznám, de fájna ezzel
befizetni még egy fordulóra.

Meggyújtok egy mécsest,
ahogy írtad:
a végtelenbe végest.
Itt
és más(hol?)
bármikor beléphetek
ugyanabba a folyódba.
Kérlek,
ha ráérsz majd,
írd meg, postán, ahogy szoktad:
tényleg találkoznak a párhuzamosok?

Ja, s ha már arra járnod adatott,
mondd meg Brédának,
hogy ölelem.

*

És akkor álljon itt egy rövid videó, amelyben a költő saját versét olvassa. És a végén mutat nekünk egy mókás fintort, amely elmond a mindennél is többet, picivel.